Szia, River!

Azt hiszem, minden szoc. fóbiás tele van sértődöttséggel és elkeseredettséggel, ha visszagondol az iskolaévekre. Nekem, ahogy már írtam is, azzal próbálták "orvosolni" a bajomat, hogy több hónapig nem szóltak hozzám az osztálytársaim, hátha "magamhoz térek". Később, felnőttkorban már kicsivel jobb a helyzet, mert a felnőtt kollégák nem olyan hülyék, mint a gyerekek, és felnőtt korára az ember jobban megtanulja elleplezni a tüneteket. Nem mintha ki lehetne nőni a sz.f.-t. Szerintem vagy csoda kell a gyógyuláshoz, vagy egy ügyes pszichiáter/-lógus, és szerintem legjobb lenne egy szoc. fóbosokból álló csoportterápia, direkt ránk szabva. Ti hogy gondoljátok?