Kiskoromban is mindig halkszavú, félénk, és szorongó voltam, de voltak barátaim, együtt játszottunk, ott még nem volt olyan vészes. Ált. isk. felső tagozatában már eléggé feszélyezve éreztem magam, ha felelni kellett, vagy akárcsak megszólalni.
A névsorolvasásnál ugyanaz a helyzet. Rettegtem, ha rám került a sor, pedig volt, hogy nem is nézett senki.
Középiskolában már szörnyű volt. Csak 1-2 barátom volt, de ők sem olyan igaziak. A szüneteket utáltam. Ugyanúgy ültem a padban, és vártam, hogy becsöngessenek, és kezdődjön már az óra. De félreértés ne essék, nem azért, mert stréber voltam, hanem mert az órán jogosan kellett csendben maradnom, azaz nem tűnt fel a hallgatagságom.