Köszi az üdvözlést és a kérdéseket. Nem biztos, hogy mindegyikre tudok válaszolni, de megkönnyítik az írást… A(z) szf. annyira összefonódik az egész életemmel, hogy ha tisztességesen próbálnék válaszolni, akkor egy Thomas Mann-i nagyregényt kéne itt leírnom, -- így minden csak leegyszerűsítés lesz. És majd meglátod, valószinüleg kiderül, hogy nem ugyanarról beszélünk, de ez nem baj…
Csak néhány kérdés akkor.
A kezdetek – nálam 6-os koromban kezdődött, már korábban is kicsit szorongó gyerek voltam, de akkor szinte egyik napról a másikra – így emlékszem legalábbis – elindult egy változás. Addig szívesen és jól olvastam pl. hangosan az osztály előtt, aztán egy nap rámjött a rettegés a hangos olvasástól. Remegett a hangom és a kezem, ha olvasni kellett – nem tudom, miért épp ezzel kezdődött, de nyilván el kellett kezdődnie valahogy:). Aztán a felelés, a nyilvános megszólalás más formái is kezdték rámhozni a frászt, és minden olyan óra előtt, ahol ezek esetleg bekövetkezhettek, már napokkal előbb szorongtam. Ezek voltak az első nyilvánvaló tünetek (csak akkor még nem tudtam velük mit kezdeni). Aztán teltek az évek, azt hittem, a serdülőkorral majd kinövöm ezeket a hülyeségeket… Annyira egyszerűnek tűnt, és _mindenki más_ a környezetemben könnyedén megbirkózott ezekkel a helyzetekkel, csak én nem (úgy éreztem). Aztán valahogy nem nőttem ki őket, sőt… (most 31 éves vagyok).

Egyébként intim helyzetekben – értsd, amikor kettesben vagyok valakivel –, és társas helyzetekben, társaságban, idegenek vagy ismerősök között jóformán ugyanolyan szinten vagyok képes szorongani, egyedül talán a macskáimmal tudok feloldódni (és most már időnként a barátnőmmel…ami egy kis előrelépés azért…)

… Szóval az SZF úgy nagyjából mindenütt jelen van, akár adok neki nevet, akár nem. Nemrég egy megbeszélés volt a munkahelyemen (a munka egy külön történet), nekem nem volt más dolgom, csak ültem ott vagy 20 emberrel együtt, hozzá se kellett szólni, de a végén felolvasták a névsort, és tudtam, hogy az én nevem is elhangzik majd – ettől az egyszerű ténytől olyan ideges lettem, hogy rámjött a remegés. Csak mert kimondták a nevem, és rám nézhettek. Nem nézett senki. Senkit se érdekelt, ezt persze tudtam, meg hát micsoda szánalmas hülyeség ez – mégis remegtem. Ez van.

Valaki – offline írok, nem tudom, ki volt – korábban írt az önnevelésről. Hát igen. Az évek során számtalanszor próbálkoztam az egyéb fóbiáknál hasznosnak bizonyult taktikával, ti. hogy bele a mély vízbe – beszélni emberek előtt, társaságba menni – nálam sajnos nem jött be, sőt minden ilyen próbálkozás rontott a helyzeten (kudarcélmény volt). Egyébként azóta olvastam valahol, hogy az SZF esetében nem használ a mélyvízterápia. Tényleg nem. (ugyanakkor sikersztorikat is olvastam, -- hogy is van ez?)

Azt hiszem, elsőre elég ennyi… elég nyomasztó ezekről írni, de hát én akartam… és olyan jó, hogy van ez a topik.