Igen, szerencse, ha támaszként ott vannak a családtagok, de azért mégsem az igazi. Legalábbis nekem az az érzésem, hogy az csak a "legvégső menedék", amikor anyukámmal beszélem meg a problémáimat.
De azért az elgondolkoztató, hogy még nem mindennap látott rokonaid előtt is fesztelenül viselkedsz - nekem órákba telik, mire "újra megszokom" az unokatestvér-nagynéni szintű családtagokat.
Nekem van egy féltesóm, ő is járt a HGY-be, de csak annyit ért el, hogy ő is, meg a gyerekei is holdkórosnak néztek ki attól fogva. Én elgondolkoztam rajta, hogy mostani magányérzetemet valamilyen vallási közösséggel hallgattatnám el, de valami hamisságot érzek a vallás mint olyan környékén. Engem senki ne indítson ájtatoskodásra.

Én is azért tértem vissza erre a fórumra, hogy "kinyíljon a világ". Én alapvetően mindig is szerettem egyedül lenni, mindig élveztem, hogy otthonom biztonságában azt csinálhatok, amit akarok, és nem figyel és kritizál senki, nem kell alkalmazkodni senkihez. Társadalmi életnek bőven elég volt a suli, sőt sok is.
Most viszont nem járok már órákra, szakdolgozatot írok itthon, és iszonyatos erővel támadott le a magányérzet. Most kezdett el zavarni, hogy nem olyan vagyok, mint mások. Két régi barátnőm meg valahogy eltűnt, új társaságuk lett. Erre először sajnálni kezdtem magam, aztán fűhöz-fához kapkodtam, hogy szóba álljanak velem az emberek.
Nagyon szeretném kideríteni, hogy miért épp most vágyom társaságra, mikor egész eddig elkerültem az embereket.
Ja, és szeretnék túljutni saját túlérzékenységemen, szorongós természetemen, mert szerintem emiatt vagyok emberkerülő.
Az ideális megoldás? Olyan társaság, ahol "biztonságban" érzem magam. Ennek esélye? Gyanítom, hogy kevés.

Na, most itt tartok. Neked is vannak ilyen önnevelős terveid? Sose késő megpróbálni... Elvégre a fóbia kinőhető (legalábbis úgy hallottam). Szerintem gyere el pszichodrámázni, ahogy én is tervezem.

ig.