Az a szerencsém, hogy egy jó családba születtem bele, ahol a nagynénik-nagybácsik, unokatestvérek a barátaim voltak, azonkívül van egy 1 évvel fiatalabb húgom (szintén szoc.fóbos), aki a legjobb barátnőm. Ha a család régen karácsonykor összegyűlt (kb. 25 ember), nekem volt a legnagyobb hangom, és szórakoztattam a népeket. Merthogy alapjában véve kifelé forduló és vicces kedvű illető vagyok.

Valahogy mindig mellém szegődött 1-2 barátnő, ha nem is az osztályomban. Érdekelte őket, hogy miért vagyok olyan furcsa, és "ki akartak tapasztalni". De sajnos a barátnőim lekoptak, mikor a Hit Gyülibe kezdtem járni, mert mindenféle pogány gonosz alaknak lehordtam őket, és ugyanezért a tágabb családommal is meglazult a kapcsolat. A gyüliben nem tudtam barátokat összeszedni, mert ott az emberek távol tartották magukat attól, akin nem látszott az áldás, féltek, hogy átragasztom az átkot.

Mostanra maradt a férjem, szinte mindig vele vagyok, mert őneki is beilleszkedési zavarai vannak, és nem talál egyéb barátokat. Őneki pont fordított a baja, mint nekem: túl sokat locsog, és ezzel az őrületbe kergeti az embereket. (Zsák a foltját jól megtalálta. :)) Velem már alig van ilyen baja. Van azonkívül a húgom, akivel nagyon jókat szoktunk szórakozni, harsányan röhögünk magunkon (általában kínunkban), és bátorítjuk egymást. Van azonkívül még az anyám, aki nagyon jó fej és sok tekintetben a példaképem. Őhozzá is szívesen megyek, mert olyan üdítő a társasága.

Szerintem, szoc.fób. ide vagy oda, felnőttkorban soxor elmaradoznak az addigi barátok, és az ember belebújik a családjába. Félek is attól, ha meghalnak a szeretteim, mi lesz velem. Gyereket nem akarok, mert nem tudnám jól felnevelni ezzel a személyiségzavarral... Tulajdonképpen azért is vagyok itt a Fórumon, hogy kicsit kinyíljon előttem a világ, és beszélgetőpartnereket találjak. Esetleg sorstársakat.

Te is mondhatnál magadról pár szót!