Azt hiszem, a gyerekek sokkal természetesebben veszik a valamilyen hátrányban lévő másik gyereket. A felnőttekre jellemző, néha elutasító hozzáállás később alakul ki, az évek során, mert ezt látják/hallják. És azért ezt látják/hallják, mert a felnőttek nagy része egyszerűen nem tudja kezelni az ilyesmit, nem tudja, mit kell tennie, hogyan kell tennie. Lerémül, ignorálja a problémát. Emlékszem, mikor egyszer bent jártam 1 otthonban ahol nagyon súlyos szellemi fogyatékos gyerekek voltak. Megmondom őszintén, ha gyógypedagógus barátnőm nem készített volna fel előre, bizony bajban lettem volna. Így végül tudtam megfelelően viselkedni (nem az illemre gondolok:) és kibírtam azt is, hogy ne bőgjek. Talán az is segített, hogy nálunk anno az áltisiben (70-es évek) volt egy süketnéma osztálytársunk, szerettük és ma is eszembe jut néha. Szvsz sokat tanultam abból, hogy ott volt. Okos fiú volt nagyon és kár lett volna spéci elkülönítőbe tenni azért, mert süketnéma.
Az emberiség léptékével mérve még csak tegnap volt pl. a középkor, amikor kifejezetten undorítónak tartották, életképtelennek, utálatosnak, szégyellnivalónak ha valaki nem olyan volt, mint a többi. Ennek is nyilván volt oka, eredője (a nehéz élet, a körülmények pl.). És nem nagyon régóta van olyan törekvés, hogy elkülönítés, ignorálás, megkülönböztetés, kirekesztés helyett inkább próbáljuk meg őket bevonni a többi közé amennyire lehet. Mondhatni kezdeti fázisban van a dolog.
Faxni