Márai Sándor
Négy évszak
Május
Puskin
Kimondunk egy nevet, s egy hangot hallunk. Ez a hang az
övé, csak az övé. Lejtése, bensösége, emelkedö és ejtö vál-
tozatai, mint egy nagy énekes hangjának sajátos színezete
örökre megmaradtak eszméletünkben. Mikor Puskin ne-
vét kimondom, szánkócsilingelést hallok, ostorpattogást,
nöi nevetést, egy zongora hangjait, fojtott férfibeszédet,
végül egy pisztoly csattanását. Arcokat látok, Anyegin és
Tatjána arcát, Lenszkij arcát, száz év elötti jelmezeket lá-
tok, régies meghajlásokat, egy pisztoly füstölgö csövét, egy
harminchét éves embert, amint összerogy, s különös, élve-
teg és átszellemült, kissé néger arca eltorzul a halál ijesztö
fintorában.
Sikerét természetes fenséggel viselte. Mint minden lírai
lélekre, aki korában írt, Byron hatott reá legerösebben.
Abban az idöben minden költö maláriában szeretett volna
meghalni, Missolunghiben, valamilyen idegen, nemes és
reménytelen ügyért. A párbajjelenet, melyet Puskin mint-
ha elöre megálmodott volna, mintha megírta volna az
Anyeginben, ez a lágyékán sebzett költö, aki egy pálya
csúcspontján, fiatalon elomlik a "becsület mezejé"-n - s a
haldokló nyögéseit egy nemzet lesi, a cár saját kezüleg írja
ceruzával apró papírlapokra az érdeklödö, vigasztaló,
gyöngéd sorokat, s mikor a költö meghal, évi negyvenezer
rubel járadékot rendel hátramaradottainak! - csodálatos
irályegységet mutat a korral, a költö életével és müvével.
Nagy költö nem tévedhet. Ösztönére hallgat, s úgy ír, úgy
él és úgy hal meg, ahogy illik.