Somlyó Zoltán

ÉS VERSEKET IROK,

                         láncszemre lánc,
a misztikus és fájdalmas világrul,
amely csak nékem rossz halotti tánc;
másoknak vére benne égve lángol.

Mert éjidőtt a nagy kősátorokban
gyerekkacajjal áldás hömpölyög.
S a viháncoló vérből ki-kiszállnak
az ablakokba rőt kis ördögök.

S leröhögnek a köruti homályba,
hol vándorlásom útja végtelen.
S én összehúzom bús kabátom szárnyát.
Jaj, nincs, ki, mint én, olyan éktelen.

És ujra kérdem: mit jelent a nap?
És felelem: így lettem harminc éves...
Fakul a fekete selyemköpeny
és fakul a selyemköpenyü nő, az édes.