Nemrég fejeztem be Kent Harouf: Kései párbeszéd című regényét. Vékonyka könyv, ami a javára szól, mert mostanság valahogy duzzadnak a kötetek. Az úgynevezett minimalista stílusban íródott, ami szokatlan volt számomra. Hiányoztak a párbeszédek előtti jelek, a pontot, a kérdőjelet és a felkiáltójelet ismerte a szerző. és annyi. Viszont a tartalom bőven kárpótol ezért.

Két idős ember, szomszédok, egy férfi és egy nő, megözvegyül. Hat év után a nő meghívja a férfit a házába. Elmondja, hogy hiányzik a férje, de a legjobban az ágyban folytatott hosszú beszélgetések hiányoznak, A férfi készséggel rááll. mindketten jól érzik magukat. A kisváros megbotránkozik, de ezeket viszonylag gyorsan leszerelik. Ami rosszabb: a nő lánya is kiakad, pedig éppen zűrös helyzetben van, különköltözött a férjétől, és a gyerekét a nagyanyjára bízza. Némi kezdeti zökkenők után a fiú jól beilleszkedik, kezd rendbejönni. Erre a lány megtudja, hogy ah, minő borzalom: az anyját (72 éves) éjszakánként meglátogatja egy férfi, és mi több, ott is alszik! Botrány: együtt is reggeliznek, méghozzá hármasban! Ő is kiakad, hogy mit szólnak az emberek! Számomra felfoghatatlan, hogy a 2020-as években ez is szempont. Aztán kibújik a szög a zsákból: azért háborog, mert ha az anyja férjhez megy, akkor, ha az anyja hal meg előbb, a férje is jogosult a házra! Mondhatom, gyöngéd gyermeki szeretet! A dolog odáig fajul. hogy a nagymamát eltiltja az unokájától, még telefonon sem beszélhetnek. A nő kénytelen engedni, testileg-szellemileg egészséges, de kénytelen bevonul egy idősek otthonába. Csak annyi könnyebbsége akad, hogy innen legalább nem csak az unokáját, de az egykori szomszédját is hívhatja.

Rég kötött le ennyire egy regény, lehet, hogy ha valahol meglátom, meg is veszem.