Gondolkodtam reagáljak-e a hozzászólásodra, de olyan emlékek tolultak fel bennem a kapcsán, hogy úgy döntöttem (ismét) megemlítem, amit talán már írtam.

Az én exem (aki, mint talán emlékeztek rá, azóta eléggé emberhez méltatlanul meghalt) oly mértékig képe volt verbálisan elintézni, hogy férfi létemre nem egyszer sírtam. A fájdalom pedig olyan összetett volt, hogy az elme minden zugában tudott rombolni. A bűntudat, hogy nem tudok segíteni, az igazságtalan bántás, és a magány, amiben a problémámmal egyedül maradtam.

Nem tudom, hogy alakult volna az életem, ha együtt maradok vele. De még a halála után is kísért a lelkiismeret furdalás, hogy ha vele maradok, vajon akkor is ez lett volna a vége?