Én nem elsősorban affrikálódásra gondoltam, ugyanis létezik egy ettől teljesen eltérő módja annak, hogy egy régi személynévben vagy helynévben t > c változás történt: A középkori írott latinban a t és c betűk alakja a legtöbb esetben lényegében megkülönböztethetetlen. Ez a latin szöveg olvasása szempontjából tulajdonképpen nem számít, azonban ha ezekből az oklevelekből régi magyar személynevek vagy helynevek kiejtését akarjuk rekonstruálni, akkor már komoly fejtörést okozhat. Ráadásul a középkori oklevelekben a ch betűkombináció a magyar nevekben egyaránt jelölhetett c, cs, vagy k mássalhangzót is. Azt tehát, hogy ezeket a neveket milyen kiejtéssel kellene rekonstruálni, sokszor csak úgy dönthető el, hogy megnézzük az adott család vagy település nevét a későbbi, 16-17. századi iratokban, vagy éppen napjainkban. A t és c betűk írásmódja csak a 16. század folyamán, a magyar nyelvű nyomtatványokban kezdett egyértelműen elkülönülni, ugyanis a c mássalhangzót ott már cz betűkkel jelölték…
Ha nem ismerte ezt a problémát, kérdezzen meg olyan történészt, aki szokott középkori oklevelekből magyar neveket bányászni, vagy éppen regesztákat írni. (Ugyanez a helyzet egyébként az s és f betűk esetében is...)
A fentiek fényében tehát még egyszer megjegyezném, hogy egy rakás olyan személy- és helynévpár létezik a magyarban ahol a két alakban mindössze egy t – c különbség van. A legtöbb a -tó / -có végű vagy a -t / -c végű névpár, de a t – c különbség bárhol előfordulhat. Itt még érdemes megjegyezni azt is, hogy a magyar nyelvben a c hang tulajdonképpen az Árpád-kor folyamán jelent meg, így a kettős alakok többségénél a t betűs írásmód/kiejtés tekinthető elsődlegesnek.
És akkor reagálnék a felvetéseire is:
1. A latin nyelvű oklevelekben az Ignatius írásmódjára ugyanaz igaz, amit már leírtam, vagyis a legtöbb esetben eldönthetetlen, hogy c-vel vagy t-vel kellene-e kiolvasni. Ez a különbség a családnevek kialakulásakor rögzült is, így az egyik családnak Ignácz, a másiknak meg Ignát lett a családneve, ami nyilván a kiejtésben is rögzült. Nem affrikációról van tehát szó.
2. A Cetín – Cétény etimológia valószínűleg tipikus példája annak, amikor valaki kizárólag nyelvészeti érveléssel akar etimológiát fejteni, de nem nézi meg a korabeli okleveleket, vagy éppen nem foglalkozik helytörténettel. A Hungaricana középkori oklevél adatbázisából a Cétény folyó Ceten (DL 68110) és Cheten (DL 59586) alakban adatolható, míg a Tétény/Cétény településeket Theten/Tethen/Thethen/Cheten/Chethen alakokkal találjuk meg elsősorban. Mielőtt megjegyezné, természetesen én is tudom, hogy csak azokat az okleveleket listázza az adatbázis, amelyek regesztáit begépelték, de ezzel együtt is nagyjából reprezentatívnak tekinthető.
Arra a felvetésére, hogy a Cétény nem rendelkezik személynévi előzménnyel, javasolnám a DL 96581 és a DL 96584 oklevelek megtekintését, és az alapján próbálja meg eldönteni, hogy az a bizonyos János vajon Tétény vagy Cétény fia volt-e...
Érdekes még, hogy Veszprém megyében van egy Csetény nevű település, ami Cheteen alakban fordul elő 1460-ban (DL 15480), és ahogy azt Nagycétény Wikipédia oldala is felveti több szerzőre hivatkozva, a Cétény és Csetény nevek közös eredetűek lehetnek, és jó eséllyel személynévből származnak...
Egyébként, hogy a Tétény – Cétény névpár végső soron török, mongol, magyar, vagy éppen szláv eredetű-e, fogalmam sincs, de az bizonyos, hogy a középkori oklevelekben legtöbbször egymástól megkülönböztethetetlenek, és ez is abba az irányba mutat, hogy közös eredetűek lehetnek, és valószínűleg a Tétény alak az elsődleges…
3. A Ketel–Kecel kérdéssel az a baj, hogy a Hungaricana okleveles adatbázisa erre a névre nem ad 15. század előtti találatot, így ennek vizsgálata komolyabb utánajárást igényelne. Melich alábbi írása alapján hajlok arra, hogy itt két, egymástól eltérő eredetű névvel kell számolni, egy törökkel és egy szlávval:
https://library.hungaricana.hu/hu/view/NyelvtudomanyiKozlemenyek_033/?query=kacil&pg=323&layout=s
De ettől függetlenül megjegyzem, hogy az oklevelekben található Kechel–Kethel vagy éppen Ketel–Kecel alakok a legtöbb esetben egymástól megkülönböztethetetlenek…
4. És végül visszatérve a Biczó családnévre: a Bicó személynév majd családnév a 16. század előtti oklevelekben a következő írásváltozatokkal fordul elő:
Byco, Bycou, Bicou, Bycov, Bycow, Bicow, Bycho, Bicho, Bychou, Bichou, Bychov, Bichov, Bychow, Bichow
És tudja-e, hogy a Bitó névnek milyen változatai vannak az oklevelekben? Most kapaszkodjon meg – pontosan ugyanezek, csak a c helyére t-t kell képzelni… A Biczó és Bitó nevek tehát nemhogy kapcsolatban vannak egymással, de a középkori oklevelekben egymástól gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek. Csak a 16-17. századi oklevelek és egyéb források alapján lehet megmondani, hogy melyik családnál melyik változat rögzült: Biczó, Bitó, vagy éppen Bittó…
Összefoglalva, itt tehát nem affrikációról van szó, hanem végső soron a középkori írott latin nyelv egy érdekes, a magyar személy- és helynevek írására és kiejtésére gyakorolt hatásáról...
