Feszty Árpádné Jókai Róza: Akik elmentek.  Ezt olvastam az elmúlt két napban. Nos, Rózából nem lett neves festő, amit részben magának köszönhet. Viszont pechje is volt. egy csomó remek festő dolgozott akkoriban, és nem csak a férje. Fura, de talán a korra jellemző, hogy a fedőlapon szereplő képen Róza nem pingál, hanem varr! Viszont érdekes kortársai voltak, sokról mesél, bár inkább anekdotaszinten, de az sem haszontalan. Beszél Gárdonyiról, Székely Bertalanról, Mednyánszkiról, a saját nagyanyjáról, Laborfalvy Rózáról, a svábhegyi és balatonfüredi látogatókról, és persze első, másod és harmadsorban pápiról, a nevelőapjáról, Jókai Mórról. Számomra érdekes volt felfedezni, hogy egyik-másik történet hogyan tér vissza egy-egy Jókai-regényben. Eddig is tudtam, hogy szerette az állatokat és a növényeket, de ezek is szerették őt!  Minden látogató csodálta a svábhegyi, illetve füredi kertjét.

Egy valakit hiányoltam a neves társaságból: Arany Jánost, pedig ő már akkor Pesten lakott. Igaz, ő eléggé visszahúzódó ember volt. Mintegy vigaszként idézek egy bájos történetet. Valaki a nagyszámú Jókai-atyafiságból felutazott Pester, látogatóba, igaz, a rokonsági fok valami olyasmi lehetett, hogy az én öreganyám meg a te öreganyád két vénasszony volt de az illető tartott, Jókai és Róza is vendégszerető ember volt, Nos, az atyafi ott tévelygett a pesti utcákon, de senkit nem akart megszólítani, mindenki sietett és barátságtalannak tűnt, Végre látott egy megnyerő, igazi magyar arcot, meg is szólította. Az illető elkísérte Jókai lakásáig, ott megtudták, hogy Móric Füreden nyaral. Sebaj, majd eljut ő oda is! Búcsúzóul a rokon megköszönte a segítséget, és megkérdezte, kit tiosztelhet az úrban. A válasz: Én Arany László vagyok!