Reményik Sándor
Elment megint

 

Elment régen.
S én menni, menni hagytam. 
Elengedtem kezét
Búsan és boldogan. 
Hadd járja életét 
Szolgáló, szerető, 
Elhívott asszonykép 
Más férfi oldalán. 
Nekem csak ragyogjon, 
Számomra maradjon 
Trónon királyleány.
S apródja maradjak, 
Igrice maradjak 
Trónjának küszöbén -
Költője, látója, 
Zengője, mondója
Én.

 

Királylánynak akartam -
Aki néha feláll,
Lejön lassan a trónja lépcsején, 
Fejemre teszi nyugtató kezét: 
Szép volt, poétám, ma az esti ég,
S szép a szívedből szakadt költemény. 
S míg mondja ezt,
Szemében ritka könny és ritka fény. 
És könny és fény enyém.
Enyém a visszhang ajándék-szava. 
Ennyit akartam én. 
Királylánynak akartam,
Ki néha rámtekint
S akinek én szolgálok 
Magam módja szerint.

 

Királylánynak akartam - -
És sok-sok év után
Tenger gondja közül 
Tenger gondom közé 
Egy hétre elszegődött 
Mint "szolgálóleány". 
Bánatom s betegségem 
Terhét vállára vette, 
Öreg szülémet szépen, 
Kézenfogva vezette. 
Meleg szívvel suhant 
Hideg szobákon át: 
Szította itt egy hétig 
A düledező tűzhely 
Haldokló parazsát. 
Feslett kabátomon 
Titkon öltögetett,
Amit kerülni vágytam: 
A szürkeségben társam, 
Hamupipőkém lett. 
Sorsunk rémeivel
Némán viaskodott, 
Erőn felül -
Halkan beszélt,
Mosolygott, mint az angyalok, -
És szenvedett belül.
A gondok tengerével
Csak a türelme nőtt - -
S én mégis csak kerestem, 
Nyugtalanul kerestem 
Magamat s Őt.

 

Aztán letelt a hét, 
Az együtt-szürke hét
A szívünk Hamupipőke-hete. 
Kigördült árva udvarunkból, 
S kigördülőben már
Csupa csillagot szórt a szekere. 
Aranypor kavargott nyomán. 
Elment megint.
Most messze van.
S megint királyleány.