5. (befejező) rész - Koh Samui II.

 

 

  A következő nap ismét kirándulást hozott – bár igaz, csak délután –. A gyerekeink odáig voltak az etikus elefánt menhelyért. Mi sem láttunk még ilyet, hát nosza, lássuk. Egy kis csavarral. A két gyerek visszament ugyanis a világ leginteligensebb módján megreklamálni az elmaradt mummy monkot és olyan logikával csinálták, hogy az irodában fejet hajtottak. Megszervezték nekünk, hogy elvigyen egy kocsi a szerzeteshez, majd egy másik, amelyik az elefánt farmra vitt volna, nem a hotelhez jött értünk, hanem a szerzetes templomában vett fel és onnan mentünk tovább elefántolni. Szóval előbb megnéztük a szerzetest. A kiállított, már-már élőnek látszó hullának érdekes története van. Egyrészt nem is olyan régi, az 1970-es évekből való. Egy thai fiú szerzetesnek állt az ifjú éveiben, de inkább visszatért a világi élethez, megnősült, 6 gyereke született, sikeres lett. De idősebb korára visszahívta Buddha, ismét szerzetesnek állt. Hosszas meditációkat végzett (állítólag ő volt az első, aki képes volt étel és ital nélkül 15 napig meditálni). Majd meglátta a halálát, hogy az hogyan fog bekövetkezni. Úgy döntött, ő lesz az első, aki még életében mumifikálja magát, hogy a teste megmaradjon az utókornak. Elkezdett egy olyan szömörcét enni, amivel lassan megmérgezte magát, a méreg lassan kivonta a vizet a szervezetéből. Kérte, hogy kapjon egy olyan fülkét, ahol meditációval felkészülhet a halálra. Egy olyan kis fülkébe tették, ahol csak törökülésben fért el és kapott egy kis csengőt, amit meg kellett ráznia naponta, hogy kinn lássák él-e még. Amikor harmadnap nem szólalt meg a csengő a fülkét 1000 napra befalazták. Amikor letelt az 1000 nap, kibontották a fülkét és ott volt a tökéletesen mumifikálódott szerzetes. Kívánságának megfelelően egy üvegvitrinben állították ki a testét a Wat Khunaramban. Egyetlen változtatást eszközölt rajta a többi szerzetes. Egyetlen „testrész” nem bírta a mumifikálódást, egy lágyszövet, a szemek. Ezek nyomtalanul felszívódtak az 1000 nap alatt. De így elég félelmetes lett az egyébként teljes épségben maradt szerzetesünk. A társai ezért egy Ray Ban napszemüveget adtak rá. Így lett a legmenőbb halott Luong Pordaengből. A templomnál az élmény része volt még, hogy egy random árusnénitől egy csomag banánchipset vettünk. Állati finom volt (és a random néniktől való vásárlás is jó élménynek számít).

Aztán jöhetett az elefántfarm. Ahogy megegyeztünk, felvettek a szerzetesnél és nagyjából a kereszteződésben szemben nyíló útszerű ösvényen, vagy ösvényszerű úton behajtottunk a zöldbe. Kis zötykölődést követően behajtottunk egy udvarba, hol a bejárat mellett már ott volt egy karám, ahol máris két elefánt jött-ment. Minket bevittek beljebb, leültettek egy sor árnyékos asztalhoz, majd elmagyarázták, hogy mi történik ezen a helyen és mi lesz a programunk.    

 

  Legelső tevékenységként ételt készítettünk az elefántoknak. Ehhez egy sor tál sorakozott az asztalokon, amiben tök, banán, meg még ez és az volt, illetve az „oktató” körbejárt és egy-egy nagy marék száraz szalmaszerű anyagot tett még a tálba. Az összetevőket össze kellett gyúrni, majd kis golyókat csinálni belőle és egy tányérra tenni. Majd később ezzel etethettük az elefántokat. Átmentünk az etetőhelyre, majd hozták az elefántokat és csoportonként szépen odaadogattuk a golyókat nekik. Láthatóan ízlett. És itt kerülhetett az ember először testközelbe velük, lehetett simogatni, paskolgatni. Aztán kaptunk még friss bambuszhajtásokat is, azt is szépen odaadagoltuk nekik, amit elvettek az ormányukkal és szépen elcsámcsogtak.

 

  A következő lépésben a megetetett elefántok el, mi elmentünk kezet mosni, majd adtak egy üveg vizet egy helyre kis tarisznyában, a fejünkre pedig rízsszedő szalmakalapot és irány a természet. Kisétáltunk valahová a fák közé, egy ligetes részbe, ahol a fák között szétszóródva hol magányosan, hol kisebb csoportokban álldogáltak az elefántok. Itt meg lehetett nézni őket, fotózkodni lehetett velük, miközben ők nagyjából egykedvűen csócsálták a zöldet (mondhatnám legeltek, csak nem tudom az elefánt legel-e). Volt köztük öreg elefánt és fiatal kiselefánt, fiú, lány, minden fajta. Az ismertetéskor egyébként elhangzott, hogy összesen 7 elefántjuk van, de tervezik, hogy több is lesz.

 

  Az újabb program az elefántfürdetés volt. Előbb hoztak két állatot, akiket betereltek egy sáros dombra, majd slagból locsolni kezdték őket, akik aztán önfeledten dagonyázni kezdtek a sárban. Közben át lehetett öltözni fürdőruhára és két másik, egy kis medencébe behajtott elefántot fürdetgetni. Ez a programrész megint messze távol állt tőlem, hogy egy sáros medencébe elefántot mosdassak, inkább azt választottam, hogy a dagonyázó példányokat a „sárpakolás” után le lehetett slaggal mosni, így a családom és én inkább slaggal mosdatta az elefántot és ehhez még át sem kellett öltözni. Aztán elefántok el és véget is ért a program. Még levetítették nekünk a saját élményeinket egy sebtében készült és összevágott kisfilmen, majd a filmet INGYEN meg is kaptuk a megadott e-mail címünkre (ilyet, hogy egy turista helyen ingyen adjanak valamit, pláne fotót, filmet, amit mindenütt szemérmetlen árakon árulnak, mégha egyébként bűn rossz is technikailag – erről amatőr fotósként hosszú órákat tudnák puffogni, amikor este pofánvakuznak egy random étterembejárat előtt, semmi nem látszik csak a szétvakuzott arcod, majd kiteszik egy állványra, hogy tessék, meg lehet venni, emlék, 10 EUR –, no ilyet én még nem is láttam, 20 pont a Griffendélnek).

 

  Szóval ezzel ért véget a program. Azért a kisördög nem állja meg bennem, hogy a margóra ne mondjak még egy gondolatot. Azt, hogy ez mennyire menhely volt, a sanyarú sorsból mentett állatok sorsának jobbítására, vagy mennyire inkább turistalátványosság….háááát…szóval nem tennék óriási pénzeket fel az előbbi melletti fogadásra. Az elefántok abban a másfél órában, amíg mi turisták ott vagyunk, tényleg valamennyire szabadok, de ahogy láttam, inkább a karám a lakóhelyük. És bizony feltűnő volt, hogy sokszor terelik őket a turistáknak ajánlott program szerint: most etetni megyünk, most a fák közé, most meg jön a fürdetés. No és bizony láttunk olyat, amikor az elefánt láthatóan inkább elódalgott volna más felé, nemigen volt kedve, hogy őt most ez a sok gyülevész símogassa, vagy fényképezkedhessen vele, de ilyenkor a – fú nem is tudom hogyan kell nevezni az etikus elefánthajcsárt -, szóval az ember egy kicsit rángatott rajta és az elefánt máris vidáman jött fürödni. Szóval a felszín alól óhatatlanul is elő-előbukkan, hogy ez bizony a fizető turistákért van és nem az elefántokért. A thai turistagépezet rádöbbent, hogy egyre több nyugati gondolja úgy, hogy szemétség megélni az elefántokból úgy, hogy az láthatóan az ő bőrükre megy (hány és hány „leleplező” dokumentumfilm taglalja, milyen szemét módszerekkel lehet csak emberkompatibilissé tenni az elefántot). És ha emiatt csökken a kereslet az elefántos látnivalók iránt, a kínálatot kell átalakítani úgy, hogy arra a kieső kereslet át tudjon hangolódni. Egy dolgot persze mindenképpen meg kell említenem a pro oldalon is. Amikor a múltban ilyen elefántos produkáltató programokon voltunk, feltűnő volt, hogy mindegyik karámba állított és kikötött jószág szinte kivétel nélkül „be van zazulva”, azaz valamilyen kényszeres ringatózásban van, mint Steve Wonder. Gyógypedagógus barátnőnk fejtette meg, hogy a sérülteknél gyakran fordul elő, hogy hintáztatják magukat, ez egyfajta reflex, hogy amikor nem éri őket inger, akkor csinálnak maguknak. Az elefánt persze nem feltétlenül értelmi sérült, legfeljebb a Teremtéskor az Isten csak 75—ös IQ-t adott neki, míg nekünk embereknek néha ennek a dupláját is és ők így az értelmi sérült embergyerekekkel vehetik csak fel a versenyt, vagy még úgy se. De lezárva a gondolatot, ezen az állatfarmon egyetlen pillanatra sem láttam egyetlen magát hintáztató elefántot. Tehát, hogy az állatok legalábbis mentálisan jobb állapotban vannak itt, az biztos (már amennyire egy összesen bruttó 3 órás látogatásból ezt le lehet szűrni). Más kérdés, hogy ezek a programok most drágábbak, mint a hagyományos, „kizsákmányolósak”, ergo több pénzt is termelnek.

 

  Ezzel le is futott a kalandok sora. Immár csak az esti bazározások maradtak, vagy a tengerparti masszázsok, no és az édes semmittevés. Még két ilyen napunk volt, amit a friss mangó, vagy mangosztán vásárlások színesítettek és a sült kukorica ízesített, esténként még egy nagy adag pad thai-jal, vagy sticky rice mangoval , esetleg egy-egy jókora Chang-gal. Szépen lassan elkezdtünk kifelé tartani a nyaralásból, egyre többször merült fel, hogy mit csinálhatnak otthon az unokák. Aztán eljöttek az utolsók is. Utoljára alkudoztunk a bazárban, utoljára mentünk vissza a legjobban megkedvelt éttermünkbe, ahol utoljára ettem banános kókusztejet. Aztán jött a szomorú utolsó reggeli, mindent összecsomagoltál? ott a telefonodon a beszállókártya? Indulás haza. Jött a megint bájos Samui reptér, és ezúttal egy légcsavaros kis kávédaráló várt minket, hogy Bangkokba repítsen. Aztán jöttek a kínaiak, a Bangkok-Peking szakaszon olyan hátszelet kaptunk, hogy néha 1100 km/h-val, majdnem hangsebességgel repültünk és a kiírt 4 óra 50 perc menetidőt 3 óra 45 perc alatt letudtuk. Következett a kretén szokatlan pekingi tranzit, megint lemaradtunk a kínai kajáról, de repesztettünk haza. A PEK-BUD szakaszon megint egy új repülőgéptípust avattam, a B-787 Dreamlinert, hogy amikor letottyantunk a ferihegyi betonon, megint Ferenc legyen a határőr névtábláján és magyarul mondja, hogy Jónapot kívánok! Hazaértünk. Asszem a célunkat is elértük, hogy megfertőzzük az ilyen messze még sosem járt gyerekeinket valamennyire az egzotikus utazás kalandjával. Ez sikerült. Nekem van még egy kabalám: ha valahol valamit nem tudtam megtenni, amit előre beterveztem, akkor van miért visszamenni, és vissza is megyek. Persze a sokadik thaiföldi és az öregedés miatt egyre fogyó aktív évek miatt még mindig meg nem valósított utak mérlegében a thaiföldi serpenyő egyre könnyebb lesz, nemigen hiszem, hogy Samuira valaha visszamegyek még. De még van egy titkon dédelgetett thaiföldi tervem. Kabalából nem mondom el. De a kabalák abba az irányba mutatnak, hogy egyszer még lesz dolgunk egymással, a Mosoly Országának, és nekem… 

 

Vége😉😉😉