A nép, amelyik sötétségben jár, nagy világosságot lát

Sötétsége az északi vidékek szikrázó világossága, amit átjár a tél hidege

Amint a havas hegycsúcsok, és jeges gleccserek, visszaverik a fényt

Hiszen az értelem a testé, földi értelmünk a test értelme, és bármennyire is éles körvonalakban szemlél, de mégis a megértésre képtelen

Mint ahogy a hold fénye világít, de meleget nem ad

Mint ahogy a hófödte táj derűs időben mindent kontúrt körberajzol, de attól még meleget nem ad

Szikrázó fénye visszfény

Mert máshol nincs világosság, egyedül a szeretet melegében

És nincs olyan sötét, ami mondhatná, győzök felette

A szeretet melege a szellemünké, aki képes átjárni, és megmutatni mindent az ő valódi lényében

Értelmet mutat, és összefüggéséket, megmutatva az okokat, és feltárva a célokat

És az értelem attól kezdve nem tehet mást, mint elsápad, amint felismeri az önmaga tehetetlenségét

Járhatunk, és kutathatunk, bejárva távolságokat, és közelségeket, de magasságba nem emelkedünk

Hanem megkérdezve a befelé hallgatózásunkkal a szellemünket, mutatja, van remény

 

Hiszen aki hozzám fordul, azt felemelem, aki az életet választja, annak életet adok

Aki a halált választja, meghajtom a fejemet, és hagyom a halálban, könny hull érte a szememből

 

Értelmem ugyan megért, sőt bólint, és meg is magyaráz, holott a szívemé a kincs

Befelé tekintek, és elhallgattatom a zajt, ami a számra kívánkozik

Nálad van a kulcs, és a zárja is nálad van

Szellemed mindennel bír, ami felemelhet téged az életbe

 

A Kegyelem jön, és betér közénk a Szavával

Hogy magunkba nézve ismerjük fel az életet

Az egyik így gondolja, a másik úgy, mindkettőnek ugyanaz van felkínálva, nálam van az élet, gyere el érte

Amerre jársz, kinccsel borítottam be az utadat

Ha lehajolsz, és felveszed, a tied lesz

 

Az értelmem küzd, és hadakozik, magának tüntetve fel az érdemet

Holott nincs semmije

A szívembe rejtetted el a kincseidet