4. rész Koh Samui - kirándulások

 

 

  Másnap reggel dzsip jött értünk, hogy induljunk a nagy túrára. Egy ember árválkodott még a platón, de először mentünk, hogy másokat is összeszedjünk. Japán, tajvani, magyar és amerikai lett a végén a díszes társaság összetétele. Elsőre még simán a közutakon elrepítettek minket a 18 karú Guanjin istennő és a kicsit duci Mosolygó Buddha templomához. Bár már többször is kinéztem, ez volt az első randink ezzel a látványossággal. A helyre kis tavacskára épített templomok és szobrok, színes sárkányok, kis pavilonok még a híres Bug Buddhánál is nagyobb látványosságot rejtettek (nem merem leírni, hogy szebbek, mert még megsértődik rám az istenség és az nem jó ómen😉) Mondjuk a szervezett túrák átkaként annyira elmélyülésre, önálló felfedezésre, arra, hogy hosszasan kísérletezz honnan lehet a legjobb fotókat lőni, na ezekre nincs idő. Katt-katt egy két fénykép, gyorsan járd körbe a templomot, esetleg kukucskálj be az ajtaján, aztán gyerünk tovább. A következő állomás, a Big Buddha egy jó erős nyíllövésnyire volt. Itt is leözönlünk a dzsipről, gyorsan fel a szoborhoz, gyorsan körbejár, katt-katt, mehetünk. De hosszú idő után először végre volt pár jól komponált, kövér, élettel (és szerencsére napfénnyel) teli sztárfotóm őkelméről, 16 évet kellett várnom rá, hogy elmondhassam: végre lefotóztam.

 

  Aztán kikanyarodtunk a Budhhától a főútra, párszáz méterre pedig bekanyarodtunk egy ösvényre, ami a zöldbe vitt. Itt elhagytuk végre a civilizációt. Nadrágszíj keskenységű úton kezdtünk felfelé kaptatni a hegyre. Közben jókorákat lódult velünk a plató, mi utasok zömültünk rendesen, nem győzött az ember kapaszkodni különböző vasakban és amikor egy pillanatra lankásabbra értünk, lerázni a karunkat, hogy a nagy kapaszkodástól beleállt zsibbadástól megszabaduljunk. Az első megálló egy kilátópont volt, ahonnan gyönyörű szépen tárult elénk a tengerpart, jó sokkal alattunk a lábunk alatt, illetve ehelyütt állt pár kaucsukfa, ahol megmutatták hogyan szüretelik az autógumit (jó-jó tudom, hogy az autógumi már jó régen nem természetes kaucsukból van, de valamikor így indult a gumifák karrierje). A fa kérgébe vájt sebek kutyatejszerű fehér valamit izzadnak, amit egy kis csészikébe gyűjtenek. Napjában 1,5 decit. Egy autógumi úgy egy hónap alatt jön össze, egy egész autóra való 4 hónap, egy teherautó meg egy év (jó-jó már nem autóra kell…). Azaz hány fa szorozva hány bemetszés szorozva hány autó szorozva…?

 

  Mentünk tovább. Ekkor annyi változott, hogy fenn a kocsi fülkéjének a tetején is volt két ülés, ahová „önkéntesek” kiülhettek. Brutálisan kaptattunk felfelé, az otthoni egyébként telivér hathengeresemmel sem mernék nekivágni egyik-másik meredélynek, nem véletlen, hogy izmosabb terepjárókkal járják a helyet a szervezők. Felkaptattunk a hegytetőre, ahol egy óriási buddha szobor áll áldásra emelt kézzel és néz le a hegytetőről egy nagy erkély kellős közepén. Buddhának is és nekünk, ide felkapaszkodóknak is páratlan látványban lehet részünk tiszta időben. Egészen Lamai-ig lelátni és a helyoldalt csodálatos pálmafaerdő pettyezi. Ja és jelentem, ezúttal gyönyörű, hibátlan tiszta idő volt, csak némi játszi fehér bárányfelhő pettyezte az eget, amiket én inkább csak fotósfelhőknek hívok, mert nem belezavarnak a képbe, hanem feldobják a képeken az ég kékségének egyhangúságát és mozgalmassá teszik azt.

 

  Innen lefelé vezetett az utunk a Magic Gardenbe. Valamikor az első utunkkor a hely valamiért Secret Garden néven rögzült a fejemben, aztán legutóbb, amikor a Secret Gardent kerestem, senki sem értette mit akarok, amíg ki nem derült, hogy ááááá, Magic Garden. Végre megtanultam, hogy rosszul emlékszem és Magic Garden a neve, nehogy Titkos Buddha Kert néven keressem. Erre az első thai mit mond, amikor odaértünk? Tessék, itt a Secret Garden. Na most akkor hogy is van ez? De nagyjából mindegy is. A lényeg maga a kert, amely egy zsebkendőnyi kis folt, ahol egy patak folyik keresztül, kisebb-nagyobb csobogókat, vízeséseket alkotva, a megalkotója pedig kis jelképes épületeket potyogtatott bele és egy-egy tenyérnyi foltján szobrokat szórt szét, akik valamit csinálnak, egy táncmozdulatba fagytak bele éppen, vagy furulyáznak, zenélnek éppen. Olyan nagyon zen hangulata van az egésznek (jelentsen persze ez kinek-kinek bármit). Mindenhol simogatóan árnyas, napfényfoltos, madárzenés, tényleg békességet áraszt és elvarázsolja a látogatót és (hogy végre nekem is a „secret” névnek is igazunk legyen) olyan, mintha minden zuga valami kis apró titkot őrizne.

 

  A kert után jött egy hegytetőn levő – amúgy elég felejthető – étterem, ahol megebédeltettek. A korábbi két ilyen látogatásunk alkalmával ugyanabban az étteremben ebédeltünk, 12 év különbséggel, de a véletlen nem volt akkora, hogy ez harmadszor is megtörténjen. Amaz a másik emlékezetes étterem marad mindig is, ez a mostani nem biztos. Ebéd után pedig irány a Namuang (asszem) I. vízesés. Itt már jártunk és valahol itt volt régen az elefántos majmos produkció is. Odaérve láttuk, hogy ez sem veszett ki még ezen a tájékon, mert éppen két turista ült széles vigyorral egy elefánt hátán, legfeljebb nekünk, akik nagyon hajtogattuk, hogy erre nem vagyunk kíváncsiak, csak az etikus elephant sanctuary-ra, nem nagyon reklámozták tovább, hogy de hát van ám ez is. Gyorsan elhúztunk az elefántogolók mellett és felkapaszkodtunk a vízeséshez. Bár ott inkább csak vízcsörgedezést kaptunk, lévén a száraz évszak legszárazabb része, a vízesésben szinte nem is volt víz. Az alatta levő árnyas tó mellett azonban jó volt leülni a hűvös kövekre, nagyon természetközeli ez a hely.

Ezután kissé elferdültek az események. Mi azt hittük az irodában kapott infók alapján, hogy ekkor a mumifikált szerzetes következik, ám ehelyett elvittek egy random parkolóba, ahol egy random színes kínai szobor állt, hogy lehet fényképezni. A cseréről faggatni kezdtük a túravezetőt, hogy akkor most hol is a mummy monk? De csak hablatyolást kaptunk, hogy van A és B és C típusú túra és amelyiken most vagyunk, annak a betűjében nincs a szerzetes. Majd kétszer is megerősítette, hogy nincs mit tenni, ma nem lesz szerzetesnézés. A gyerekek már ekkor elhatározták, hogy ezt bizony szóvá teszik majd az irodában, ahol foglaltuk a kirándulást.

 

  Aztán jött az uccsó attrakció, a Nagymama és Nagypapa Szikla Lamai-on. Behajtottunk a szokásos, árusokkal teli kis udvarba, aztán az üzleteken átvágva kijutottunk a sziklák közé, a tengerpartra. Gyönyörű napos idő volt, ragyogó tájkép fogadott, nem voltak se nagy hullámok, se apály, vagy dagály. Nagypapát persze ez semmiben nem befolyásolja, neki örökké tartó, kőbe fagyott erekciója van és nagyon magyarázni sem kellett a gyerekeknek, merre nézzenek, ha őt keresték. Nagymamát a múltkor elbújtatta a tenger, most azonban a csupasz kőpunci szemérmetlenül feltárult. Lehetett fotózni innen és onnan a sziklákat, tengeres és nem tengeres háttérrel és a csodálatos napsütéssel és a ragyogó időjárással egytől-egyig remek képek születtek a világ e természeti csodájáról. Bejártuk a helyszínt szerintem mindannyian örökké emlékezni fogunk a két öreg sziklára. Még megettünk egy-egy kókuszfagyit (ami egyébként állítólag thai különlegesség és bár tényleg nagyon finom volt, nem volt semmivel különlegesebb, mintha Balatonfüreden vettük volna, hacsak nem az, hogy a tölcsér igazi kókuszdió volt), aztán szépen véget is ért a túra. Estére maradt a chawengi bazár egy új szegmensének felderítése és egy új étteremben egy új thai kaja kipróbálása.

 

  Az időbeosztásnál felvettük az egy nap semmittevés, egy nap kirándulás, majd megint semmittevés, megint kirándulás ritmust. Jött a semmittevős nap. Kiköltöztünk a tengerpartra, fürödtünk, sült kukoricát vettünk az árustól, egy másiktól pedig gyönyörű ágytakarót és persze volt olyan is, akitől nem vettünk semmit. Egy alkalommal az egyik mozgóárustól még ecstasy, vagy speed, vagy fene tudja milyen tablettát is tudtam volna venni (nem kicsit lepett meg, amikor megvillantotta a markában a kis zacsit a figura, vajon honnan nézhette ki belőlem, hogy a célközönsége vagyok, a fene tudja…). Ha már ecstasy, itt említem meg azt a fura újdonságot is, ami kapcsolódik a droghoz, egyben nekem újdonság volt, soha nem láttam még Thaiföldön. Még az indulás előtt olvastam, hogy Thaiföldön legális a marihuána. Nos nekem megdöbbentő újdonság volt, hogy minden harmadik üzlet fűbár (green factory, weed boutique) lett a főutcán, több van belőlük, mint 7-Elevenből. És mindegyik előtt ott lebeg az az átható savanyú szag, amiről felismered, hogy itt mi történik, ha a nyelvtudásod hiányában a weed-ről nem derülne ki a lényeg. Ugyan nem tudom, hogy a világ más tájain – akár itthon is – mennyibe kerül illegálisan, de azt állapítottam meg, hogy kinn is állat drága (csak szemléltetésül: 4 gr. volt 1000 baht, amit én kb. 1 cigi töltetének gondolok, szóval egy joint 10 rugó). És mindegyik ilyen műintézményben mindig voltak emberek, némelyikek dugig is voltak. Persze aki akarja, csinálja bátran, bennem nem találtak érdeklődőre.

 

  De vissza parthoz és a semmittevéshez. A napok lassú pörgésével a szél is alábbhagyott kicsit, amitől a hullámok is szelídebbek lettek. Meg egy pillanatra sem szűntek. Az odaérkezésünk napján nagyon aggódtam, hogy Chaweng Beach ismét csalódást okoz, a hatalmas hullámok miatt nem lesz fürdés, de akkor meg mit ér egy tengerparti nyaralás, ha nincs tenger. De egyrészt a hullámok megjuhászodása, másrészt a saját alkalmazkodásom miatt a végére éppen a tenger hullámzása okozta a wooow élményt, éppen abba szerettem bele, amitől féltem. Olyan lett, mint a Palatinus hullámmedencéje (bár életemben nem jártam a Palán, kölyökkoromban a Pesterzsébeti Jódos Sósban ismerkedtem meg azzal a fogalommal, hogy hullám😊). Lassan megszokva nem küzdöttem ellene és fáradtam el, hanem megtanultam a hullámok ritmusát átvenni és könnyedén lebegni. Mennyei élmény lett. Chaweng végre szőröstül-bőröstül bejött.

 

  A semmittevős napnak csak az estéjére szerveztünk valami tennivalót, mégpedig a Fisherman’s Village Marketet Bophuton. Azért egy kicsit konfúz voltam. A hely neve a neten Fisherman’s Village WEEKEND Market, de a nyitvatartása minden napra mutatta, hogy ott van, nem tudtam eldönteni, hogy ez most akkor mikori piac. Végül vasárnap mentünk, ami eldöntött mindent. Megalkudtunk egy szokványos platós taxival és repesztettünk északra. A kocsi a bejáratnál tett ki (van egy nagy felirat az utcán, ez szolgál kvázi bejáratként). Bophut Beachen a parti sétány, amelynek mindkét oldalán boltok, illetve éttermek vannak (és ha átnézel az éttermen, az épület túlsó végén már a tenger van) és az utca sétáló utca, járművek itt nincsenek, csak nyugodtan andaloghatsz a boltok között. Párszáz méternyi bolt következett és bevallom itt valahogy kulturáltabb a körítés, szebb ez az üzletsor, mint Chawengé (bár kétségtelen, hogy Ch a leggazdagabb, legszínesebb). Aztán a párszáz méter végén a sétálóutca elkanyarodik a tengertől és átmegy piacba, azaz asztalok, standok végeláthatatlan sorába. Előbb a turistás áruk jönnek, Gucci táskástól, pólóstól, elefántos gatyástól, hamis airpodsostól, és hamis Rolexestől. Egész Thaiföldön egy Tag Heuer Monte Carlora alkudoztam, de itt volt a legolcsóbb. A standok sorának végén pedig a kajafelhozatal következett. Gyorsan kellett is ennünk egy sticky rice mango-t ebből a piacos felhozatalból, de a szöcskétől a duriánig bármit ehettünk volna még. Forogtunk hát kicsit a bazárban, egy-két apróságot begyűjtve, aztán fogtunk egy taxit és hazagurultunk. Érdekes tapasztalat volt, hogy visszafelé mindig olcsóbban sikerült kocsit fognunk, mint odafelé.

 

Folyt. köv...