3. rész – Koh Samui

 

 

  Másnap reggel aztán tényleg irány Samui. Egy délelőtti gépre foglaltunk jegyet a Bangkok Airwaysnél, így a startot reggelre tettük. Amikor kiléptünk a szálloda kapuján, hogy a reptérre menjünk, hirtelen minden terv dugába dőlt. Azt terveztük ugyanis, hogy ahogy jöttünk is, a reptérre is skytrainnel jutunk ki. Csakhogy amikor kiléptünk az utcára, esett az eső, nem is kicsit. A skytrain legközelebbi megállója 800 méterre volt a Google Maps szerint, ahová el kellett volna húzni a bőröndöt. Esőben ez elég nagy hülyeség lett volna. Akkorhát jöjjön a B-terv: taxi. Ránéztünk a Grab, vagy Bolt, vagy a fene tudja milyen alkalmazásra, ami szerint 4 perc múlva ott tudott lenni a taxi és kb. 400 baht-ért kivisz a reptérre (a skytran/metro kombóval olyan 240 lett volna négyünknek). 4 perc múlva taxiban ültünk (mondjuk kis meglepetés volt, hogy a Toyota Corollának nem volt csomagtartója, mert gázos volt, és a nagybőröndök, hátizsákok mehettek az ölünkbe…😊) Ismét elmerültünk a Suvarnabhumi kavalkádjában, de egy pillanat alatt irányba álltunk a Bangkok Airways járatához. Pontosabban mivel a BA úgy hirdeti magát, mint „Asia’s Boutique Airlines” és ehhez tartja is magát, egy külön kis BA lounge-ban, ahol kis harapnivalóval, kávéval, innivalóval és normális wifivel látnak vendégül. (Ehhez aki még nem tudja, annak info, hogy valamikor „n” éve a BA vette meg Samui repterét és kizárólagos joguk van oda repülni, így aki Samuira repülőgéppel készülődik menni, annak ők az egyetlen választás, mentségükre legyen mondva, hogy a monopol helyzettel nem élnek vissza, időben és kiindulási reptérben nagyon is rugalmasak és nem szálltak el árban sem.) Az egyetlen apró hanyatlás náluk, hogy régebben, amikor egy gépük fedélzetére léptél, halk, kellemes zene fogadott, tényleg, mint egy butikban, de most nem volt ilyen.

 

  Hamarjában elrepültünk Samuira, ahol életem egyik legijesztőbb leszállását éltem át. Elég turbulens időben repültünk, a sztyuviknak még a kaját is alig sikerült szétosztani, a kapitány folyton leültette őket. És amikor már a végső egyenesben süllyedtünk és nem lehettünk magasabban, mint 30 méter, hirtelen olyat süllyedt (zuhant?) velünk a gép, hogy a nők ösztönösen felsikítottak, a férfiak meg döbbent csendben bámultak, hogy akkor most mi lesz. A pilóta szerencsére pillanat alatt összeszedte a gépet (rá is tolta a gázkart egy pillanatra) és leérni már rendesen leértünk, de ezt a szélnyírást elég sokáig emlegetni fogom.

 

  Szóval lenn voltunk Samui semelyik másik reptérhez nem fogható aranyos, bájos kis légikikötőjében (aki nem volt még: kis pavilonok képviselik az épületeket egy buja kert közepén, tényleg egyedi az első és a sokadik benyomás és kis turistavonatok szolgálnak a gépek állóhelye és a fogadóépület közötti buszok helyett). Aztán a báj véget is ér, amikor kilépsz tőlük. Samui legnagyobb és kikerülhetetlen lehúzásával akkor találkozol, amikor el akarsz jutni a hoteledbe. A reptérre ugyanis nem járnak be a taxik. Vagyishát bejárnak, csak „máshogy”. Amikor elérsz a kilépő oldalra, egy pult állja az utadat. Az ügyintéző megkérdezi hová mész és walkie-talkie-n behív egy taxist. Te magadnak semmit sem intézhetsz, egy dolgod van, perkálni. A távolság függvényében megvannak a tarifák is egy táblán kifüggesztve, FEJENKÉNTI árakkal (mi van? egy taxiban fejenként?). És az árakban nem szégyenlősek. Nekünk pl. 500 bahtunkba került a kb. 3 km-re levő szállodánkba hajtatni. Összehasonlításul: Bangkokban a Grab-bel a reptérre, ami olyan 20-25 km-re volt, 400 baht volt a viteldíj.

A választott szállodánk az OZO Chaweng volt Chaweng Beach kellős közepén (nálam Chaweng Beach onnan kezdődik, ahol az utca egyirányúvá válik). Az igazi nyüzsitől kissé távolabb (a legnagyobb felhajtás is az utca legelejére tehető), de még mindig elég élénk élettel, nagyon közel az egyébként óriási Central Chaweng Mallhoz. Odaérkezéskor még nem volt meg a szoba, ezért gyorsan elmentünk kajálni (felejthető kockásabroszost találtunk, soha nem mentünk vissza, maximum később tájékozódási pontnak volt nagyszerű), aztán megkaptuk a szobát. Hát a bangkoki leértékelt 4*-os után ez egy igazi felüdülés volt. Talán nem volt hatalmas a szoba, de mindenképpen szép volt, tiszta volt, a fürdőszobája pedig egy kis ékszerdoboz. Ha valami rosszat is kell mondani róla, akkor azt említeném meg, hogy alig volt benne szekrény, nem tudtál kipakolni a bőröndből és eléggé utálok 1 hátig a bőröndben turkálva élni. Kilépve az épületből ízléses medencék, pálmafák, kert frangipánibokrokkal és óriási csokor frissen nyíló, illatos frangipáni virágokkal jöttek sorról-sorra. És végül leértünk a partra. Széles fehérhomok, ameddig a szem ellát. Na jó, azért egy kis hamisság volt ebben a homokban. Voltam már számos helyen fehérhomokon, de sehol sem éreztem, hogy forró lenne, de ez piszkosul forró volt a napon. Szóval ez nem az a klasszik korallhomok. De hogy szép, arról kár lenne vitát nyitni. Egy valami nem tetszett a legelső pillanatban. A tengeren óriási hullámok gördültek a partra, azt vetítve előre, hogy nemigen lesz itt nagy fürdés.

 

  Lecuccoltunk a szobába és kitört a kéjes tengerparti semmittevős pihenés. Ez az a rész, amikor kifekszel egy pálmafa alá a napágyra és előveszed azt a könyvet, amit otthon egy éve nem volt időd kézbe venni. És nem számít, hogy körülötted múlik az idő, csak olvasol, néha felpillantasz és nézed (hallgatod), ahogy hullámzik a tenger, kíváncsian kíséred, hogy fut ki egy csónak, amiről a parasailinget eregetik a magasba, hogy aztán minden alkalommal viccből megmártsák a jelentkezőt kicsit a tengerben, vagy felkapod a fejed, mert egy felszálló gép éppen a pálmafád tetejét akarja elvinni. Ja, szolgálati közlemény: azok, akiket zavar a le- és felszálló gépek látványa és hangja, azoknak Chaweng Beach tiltott terület, a reptér majdnem merőleges a beachre és a kifutópályáról éppen itt rugaszkodnak a magasba a gépek, vagy ha éppen ez a leszállóirány, akkor itt lógatják a fejedre a futóművüket. Az első délután természetesen itt telt, ezzel a kéjes semmittevéssel. Majd az első teljes nap is. Megvolt az első fürdés is. Mondjuk vicces volt, hogy a végére belefáradtál a hullámverésbe és próbáltad valahogy kikerülni őket, vagy legalább valahogy megállni, hogy ne borítson fel. Ez utóbbi nemigen sikerült mindig. De a víz hőfoka olyan tökéletes volt, hogy imádtál bejárni játszani a hullámokkal, egyszerűen jólesett, amikor derékig álltált a vízben és jött egy nagyobb hullám, ami simán arcul csapott. És ezeken a parti semmittevős napokon volt még egy dolog, ami hozzátartozik a tengerparti szeánszhoz. Amikor elindulsz sétálni a part hosszában a kilométeres homokon, szigorúan a víz szélén és hagyod, hogy a lábad alá mosson minden hullám langyosan, lágyan, simogatóan. Imádom ezt és még nem láttam olyat, aki ne imádná. Ja és még egy dolog, ami viszont csak a thai tengerpartok sajátja, a masszázs. Ebben én nem vagyok érdekelt, de a feleségem (és mint kiderült, a gyerekek) bűnösen imádja. Úgy 50-100 méterenként a parton bambuszrudakból tákolt ácsolt, árnyékos standok (el kellett gondolkodnom, hogy mik is ezek, de nincs rá jó szavam) állnak, benne pedig emberek fekszenek és thai lányok, vagy lánynak látszó fiúk gyúrják, hajtogatják őket. Aki átesett egy ilyen „kezelésen”, mindenki esküszik rá, hogy ennél nincs is nagyobb szám. És abból kiindulva, hogy sosem láttam a masszőröket unatkozni, sokan vannak ezzel így.

 

  Az első nap estéjén egyrészt felderítettük, hogy mit is lehet csinálni ezen a szigeten, aztán elmerültünk a bazárban. Chaweng főutcáján egymást érik a kis utazási irodák, amelyek persze mind-mind ugyanazt kínálják persze az árak eléggé szórnak náluk. Az eredeti elképzelés Koh Tao szigete, aztán egy hegyi kirándulás vízeséssel, de no elefánt trekking volt. De a helyszínen az aktuális kínálat fényében kicsit változott a helyzet. Koh Tao nekem volt beakadva, 16 éve, az első utunkon már be is voltunk fizetve, de végül nem tudtunk elmenni. Persze most is volt a kínálatban ilyen, de amikor kimondta az ember a varázsszót, hogy „speed boat”, már akkor tudtam, hogy ez megint ugrik. Mikor tisztáztuk, hogy a speed boat másfél óra, akkor biztos is lett a dolog: én a lányokat, különösen a feleségemet nem tudom beültetni egy speed boatba másfél órára, mert ott halnak meg nekem. Más lehetőség nem lévén, stornóztam a beakadásomat a saját agyamban is. Aztán jött, hogy helyette van az Angthong Tengeri Nemzeti Park. De ott már voltunk, a gyerekek sem akartak embert ölni érte, így először a „meglátjuk” kosárba került, majd onnan is a kukába. Jöhetett a sziget belsejében futó programok kínálata. Amikor kimondtuk, hogy no elefánt trekking, ha elefánt, akkor csak az etikus állattartásos fajtából, szinte láttam egy kis mosolyt emberünk szája sarkában. Rögtön egy olyan hegyi kirándulás került elő, amiben mindent csak megnézegetünk, sokszor csak a nyitott dzsipből és kikerült belőle a korábban az ilyen kirándulások fő attrakciójának számító elefánt, majom és krokodil produkáltatás, amikor az elefánt hátán lovagolsz és a majom kókuszdiót szed neked a fáról. Helyette bekerült a Big Buddha, Big Siva, meg tudomén mi, de így is kikerekedett a program. Befoglaltuk. A másikat pedig a gyerekek emlegették nagyon, hogy barátjuk volt is ilyenen, ahol elvisznek egy elefántmenhelyre, ahol kizárólag mentett elefántok vannak és lehet őket fürdetni, meg etetni, meg minden. Emberünk mondta, hogy ez jó drága, mert az elefánt sokat eszik. Szerettem volna megkérdezni, hogy amikor nem etikus volt és nem mentettek voltak az elefántok, akkor nem ettek-e sokat, mert akkor olcsó volt még egy elefántos program is, de jólnevelt maradtam és nem kérdeztem semmit. Inkább befizettünk, mert ilyet még mi sem láttunk, a gyerekek meg nagyon lelkesek voltak.

 

  A következő attrakció aznap este a chawengi kavalkád volt, a bazározás. Chawnenek két főutcája van. Egyszer sok éve, amikor itt voltunk valaki elmagyarázta, hogy a szállodák előtt futó, egyirányú utca a turistás főutca, a másik, ami hátul a nagy belső tó partján fut, az pedig inkább a thaioknak szól. Ezen utóbbin éppen hétvégi piac volt (az ő esetükben valamiért csütörtök-péntek-szombaton van a hétvége), illetve vele szemben az utca másik oldalán a Central Chaweng Mall háta mögött pedig egy állandó piac van kis sátrakkal. Végül ezt a két piacot jártuk be töviről hegyire. A hétvégi piacon sokkal nagyobb részt kanyarított ki a kaja szekció, mint a szuvenírek, bár abból is volt bőviben. A hétvégi piacon egy csomó különlegesség is szembejött a krokodilhústól az ilyen olyan szószban sütött oldalasokon át a ropogós tojásos palacsintáig. Sokat inkább tisztelettel néztem a távolból, mintsem megkívántam volna. Egy nagyot fordultunk a póló és kiselefánt kínálat között is, inkább egyelőre csak szondázva, hogy mit látunk és esetleg mit vegyünk meg majd később. A pláza mögötti állandó piac is ugyanilyen színes-szagos szélevásznú volt, igaz itt már inkább a turistáknak szánt ajándékok domináltak. Innen is ötletekkel felpakolva tértünk haza.

 

  Ide kívánkozik, ami aztán a többi estén véghezvitt shoppingolásokra és egyébként úgy bármire is igaz lett. Valamikor 16 évvel ezelőtt, amikor először tettem Thaiföldre a lábamat, akkor is voltak sztereotípiák az ide utazással kapcsolatban. Az egyik az volt, hogy „Thaiföld a mosoly országa”, azaz a helyiek kedvesek, aranyosak, rendesek a külföldiekkel, zömében mosolygó arcokkal találkozol. Erre most főleg Bangkokban, de sok tekintettel Samuin is azt állapítottuk meg, hogy ez már csak egy szép történelmi emlék. Az első bálozó gyerekeink állapították meg, hogy a thaiok mufurcak és inkább mindenki siet, törtet előre a saját dolgában, pörgeti a saját kis bizniszét és a külvilág le van …va. Különösen szíven döfött egyszer, amikor az utcán menve egy kislány csintalankodott éppen a járdán, amikor az apja karon ragadta és elrántotta előlem azzal a felkiáltással, hogy „vigyázz, jön a farang” (a vigyázz jön-t nem értettem, csak a mozdulatból, de a farangot annál inkább kihallottam). Szóval megvan nekünk idegeneknek (nem, nem a „bácsi” jön, hanem a farang) a saját helyünk a társadalomban, amolyan szükséges rossz vagyunk, nem véletlenül van ránk külön szavuk. A másik sztereotípia akkoriban az volt, hogy úgy utazz Thaiföldre, hogy csak egy kézi bőrönd, vagy táska van nálad, kinn majd megveszel mindent, még a bőröndöt is és bevásárolva jöhetsz haza. Akkoriban a kínálat gerincét képezték a hamis, mégis nagyon jó minőségű Adidas, Nike, Puma, Lacoste, stb. stb. sportruházat, főleg pólók. És minden nagyon olcsó volt. Most két dolgot tapasztaltam. Egyrészt az olcsóságot. 4 éve is voltunk és akkor csak pislogtam, hogy minden milyen eszméletlenül drága lett. Most ennek az ellenkezőjét tapasztaltam. Megfelelő alkuval forintra átszámolva döbbenetes árakat lehet elérni. Néha már rá kellett szólnom a családomra, amikor belefeledkeztek egy-egy alkuba (mert persze az a szórakoztató egzotikus rész a vásárlásban, nem csodálom, hogy gyönyörüket lelték benne), hogy számold már át és ne akard már megnyomorítani szegényt, már régen megéri és csak az alku kedvéért alkudsz. Persze néha arra kell rádöbbenni, hogy mivel nincs mindenre ráírva az ára, csak sacc per kábé tudják a dolgok árát. Például ugyanannak a szép órának a kezdőára 4-5 különböző árusnál 3.500-9.500 bahtos határok között változott és még a 3.500-ösből is lehetett alkudni. De a legmegdöbbentőbbek az élelmiszerárak voltak. Ha négyen 1.000 baht felett kellett fizetni egy vacsoráért, amiben volt a desszerttől a Chang sörig minden, akkor már húztuk a szánkat. Szóval még egyszer 10.000 Forint…négyünkre. A másik ettől kesernyésebb tapasztalat volt. Mégpedig az, hogy nehogy kabinbőrönddel menj, hogy kinn megveszel mindent. Nem, nincs, megszűnt, eltűnt. A kínálatból szinten teljesen eltűntek a jó minőségű hamis cuccok. Hamis cuccok ugyan vannak – leginkább azok is mutatóban –, de tapintásra sem a jó minőségűek. A kínai gagyi tömegáru cakom-pakk átvette a helyét a korábbi thai piacok árukínálatának. A klasszabbnál klasszabb női ruhák helyett is csak az egyen elefántos nadrágok és strandkendők maradtak, igaz az sosem volt klassz, csak tucat.

 

  Nos a kissé keserédes tapasztalat után jöhet az első kirándulás. Előző este annak ellenére, hogy tudtuk a másnapi túra egyik állomása lesz a Big Buddha, elmentünk az óriásszoborhoz. A vejem nagyon propagálta, hogy sokat olvasott róla, milyen szép a naplemente a szobornál. Szóval elmentünk szobros naplementét nézni. Vigyázat! A naplemente 18:30 környékén van sztenderd és a hely is 18:30-kor zár. És bár nem tették ki a szűrünket, hogy záróraaaa!!!, de a boltok sorban csuktak be, mert már nem jön turista. Gazdagabb lettem viszont egy csomó fényképpel és örültem neki, mert fotós szempontból a szobrot reggeli fényben kell fotózni, viszont a környezetét, különösen a mögötte fekvő Bophut-öblöt estiben. Nekem mindkettő meglett így. Amúgy persze az összes harangot megkongattuk az ártó szellemek elleni óvintézkedésképpen és csőre töltve tartottuk a FlightRadar24-et, hogy mikor érkezik, vagy száll fel repülőgép, mert az mind a Big Buddha feje és a mi fejünk felett repül el, kiapadhatatlan fotó és filmtémát kínálva. Aztán a nézelődésben ránk esteledett, még bebotorkáltunk Bophutra taxit fogni, ahol egy helyi piac volt a legkülönlegesebb találat, ahol nulla darab szuvenir volt, de olyan halból, aminek nemhogy a nevét nem ismertük, de még a létezéséről sem tudtunk, tucatnyi stand roskadozott, ahogy az ismerős rákoktól, polipoktól, vagy éppen tintahalaktól és persze megint ott volt a 30 fokban a hűtőnek még a hírnevét sem ismerő nagy darab disznó és csirkehúsok tömkelege, meg az egzotikusabbnál egzotikusabb és megszokottnál is megszokottabb zöldségek és gyümölcsök garmada.  

 

 

Folyt. köv.