2. rész Bangkok (és környéke)

 

 

Másnap várt bennünket a „Bangkok Classic Tour” (ez az én elnevezésem arra, hogy bemész az óváros közepére – már amennyire Bangkoknak van óvárosa – és körbejárod a Wat Phra Kaew, Royal Palace, Wat Arun háromszöget). Reggel fogtunk egy taxit – eredetileg a fapadlós BKV busszal akartam menni, de nem találtam meg hogyan is lehetne –, ami hamar a Királyi Palotához repített. A helyszínen egy nagy újdonság várt, kialakítottak itt egy óriási földalatti látogató központot (mint egy óriási aluljáró. Persze ettől még az épületkomplexum kerítésén lévő nagykapuk egyiként lehet belépni, amit meg is tettünk, igaz ez is újdonság volt, mert most egy másik kapun lehetett, mint az elmúlt évtizedben bármikor. Megvettük az automatából a jegyeket, aztán beléptünk a csodálatos épületek közé és elmerültünk az arany minden árnyalatában fürdő csodák között. Valamikor régen valaki az első utunk előtt azt mondta, hogy Thaföldön, azon belül is Bangkokban hatalmas kulturális sokk fog érni és ennek első adagját a Királyi Palotában fogjuk átélni. Immár negyedszer léptük át a Wat Phra Kaew kapuját, de még mindig elönt ilyenkor a woooow érzés. Az ember jön megy az épületek között, nem győzi fényképezni a csodálatos, csillogó-villogó szobrokat, vicsorgó sárkányfejű hatalmas őrszobrokat, az óriási aranysztupát. Vagy beül egy picit meditálni a Smaragd Buddhával szemben (vigyázat: a lábad sosem nézhet a Buddha felé és ne várj valami nagy grandiózus buddhaszobrot, pláne ne jókora smaragdot, csak a szobor feje van egy nagy grapefruitnyi drágakőből) és egy picit elönti az itteni tempó és szellemiség. Össze-vissza barangol az ember a gyönyörű faragványok és élénk, otthon már szokatlan színkavalkád között és szinte nem tud betelni a látvánnyal. Amikor aztán valamelyest mégis beteltél, átsétálhatsz a templomból a Királyi Palotába. Jópofán nyírt cserjék, elefántszobrok, kis, keleti pavilonok és nagy, de mégis ízléses épületek fogadnak. Itt-ott díszegyenruhás őrök vigyázzák a nagyúr nyugalmát. Bevallom, itt már nem időzik annyit az ember, megnézi, halad, de sehol nem érzi a késztetést, hogy leüljön valahol és elmélázzon azon, amit lát. Csak befogad.

 

  Aztán szép lassan kicsekkolsz a palota/nagytemplom együttesből és irány a következő látványosság. Ez pedig nem más, mint a Wat Pho, egy másik másféleképpen díszes és emlékezetes templom. A pár évvel ezelőttihez képest itt is átszervezték a belépést, de semmi fennakadás nem volt. Alighogy beléptünk, itt jött szembe először egy óriási gong, amit a turisták átszellemülten szólaltatnak meg (nem gáz, a buddhisták hite szerint a zajongás elűzi a rossz szellemeket és szinte az összes templomban vannak harangok és gongok és az arra járók állandóan kongatnak is, gonosz szellem legyen a talpán, akit ezt kibírja). Mi fiúk is derekasan gongattunk.

 

  Ezután jött a nagy-nagy attrakció. Cipő le és beléphetsz a templomba, ahol Buddha pihen. Asszem méreteit tekintve egy 42 méter hosszú és 15 méter magas szobor ábrázolja a fekvő buddhát (a terminológia szerint nem csak egyszerűen fekszik, hanem „megpihen”.  Körbejártuk, a kis beugrókból fényképeztük a szobor arany testét és persze magunkat, ahogy meglátogattuk az istenséget. A háta mögött kis üstökbe adományokat lehet szórni (a főalapzaj, amit a templomban hallassz, az érmék halk csilingelése, ahogy a fémüstökben landolnak). Ha az előbb azt mondtuk, hogy a szomszédos Wat Phra Kaew legfőbb látványossága, a Smaragd Buddha nem számít grandiózusnak, nos a fekvő buddha az, isten igazából óriási, lenyűgöző. Aztán irány a templom többi része. Jópofa belső udvar, külső udvar, kis kapukon be és ki, buddhaszobrok, színes csempés sztupák. Itt az a szó nyer értelmet, hogy esztétikus. Csak a dolog esztétikája itt is a nyugati/magyar szemnek kissé szokatlan keleti misztériumból táplálkozik. Talán még az itt-ott ültetett bokrok is ezt szolgálják.

Mire a két watot „befogadtuk”, addigra erősen ránk köszöntött az ebédidő. A Wat Pho útkereszteződésében a folyó felé vezető irány a kompkikötőbe visz, ahonnan a Wat Arunba lehetett áthajózni. És a kikötőbe vezető utca telis-tele volt kis éttermekkel. Eddig valahányszor Bangkokban voltunk, az első nap első thai kajáját (most a reggelit a hotelbe ne számítsuk ide még véletlenül sem) mindig itt ettük meg, valamelyik ilyen kis étteremben. Most is választottunk egyet, egészen a sarkon, ami elsőre annyira megteltnek tűnt, hogy lemondóan fordultunk ki, de máris kedvesen jöttek és mondták, hogy nehogy elmenjünk, van emeleti részleg is. Hamar meglett az út első pad thai-ja és mango shake-je is. Finom volt. Étterem után még az utcán vettünk azokból a megszokott csodálatos vágott gyümölcsökből, amit úton-útfélen árulnak kis triciklikről. Az első egy finom vágott mangó volt. Ilyenkor látja az ember, hogy mi a különbség az éretten, a helyén leszedett dolgok és az itthoni Lidl-s kényszerérlelt vackok között. Ha zongorázni tudnám a különbséget, én lennék a Horowitz. Jöhetett az aznapi utolsó kaland, a Wat Arun, leánykori nevén a Hajnal Temploma.

 

  Ehhez át kellett kompolni a Chao Prayán. A kompjegy a már megszokott 5 baht, gombok. A menetidő egészen 3 perc lehet. Persze nem egyszerű a megannyi színes hajó és csónak között átvágni a túlpartra, annyi alkalmatosság cikázik a folyón. Szóval átlendültünk, majd elvesztünk a Wat Arun kavalkádjában. Ismét egy díszes templom, és bár ez is majdnem ugyanolyan, mint a Wat Phra Kaew és a Wat Pho, de mégis egy harmadik hangulat. Ez is gyönyörű, színes csempék, bár kétségtelenül sokkal kevesebb az arany. De itt fel lehet menni egy szintet a sztupa oldalán és onnan lenézni, sőt megtapogatni a díszeket.  Aki intenzívebb, „thaiföldesebb”, „bangkokosabb” élményt akar nem is tudom mit ajánlhatnék. Ennél a hármasugrásnál nemigen tudnék koncentráltabb és szaturáltabb kalandot ajánlani. Ez egyfajta mélyvíz, amiben azonnal tudni kell úszni, aki megfullad (mert nem tetszik neki) jobb is ha vesz egy repjegyet haza (nem kell megsértődni, van ilyen, más helyre még mondás is van, „Róma egy nap, vagy egy örök élet”, bár én Indiával jártam egykor úgy, hogy a sok szerelmes lélek között alig vártam, hogy kijussak onnan és soha ne kelljen visszamenni). Ezzel ki is végeztük az első, elég intenzívre sikerült napunkat. Hazafelé kipróbáltuk a tuk-tukot. Estére voltak programtervek (pl. Patpong), de egyrészt ezt elsodorta az előző napi nadrágvásárlás, másrészt az első napi harapás Bangkokba akkorára sikerült, hogy a kevesebb-több alapon nem akartunk még többet belezsúfolni a napba. Az estébe egy vacsora fért csak. Fura volt, hogy alig találtunk valami thait a Silom Roadon. Végül valami fancy helyre sikerült besorolni, de inkább volt csillogó, mintsem finom.

   

  A másnap új kalandot hozott, ezúttal nem is igazán Bangkokban, hanem inkább úgy 60 km-rel odébb. A programot még itthonról szerveztük, Bangkok Charlie-n keresztól. Reggel értünk jött egy kisbusz és a befelé a város felé sorba álló dugó mellett kifelé – huss – hasítottunk, hogy először elérjük a Maekhlong Train Marketet. Nem kellett sok idő, amikor kiszálltunk valahol, majd a mellénk adott idegenvezető kislány bevitt minket egy amolyan hagyományos piacra, ahol rogyásig állt a szárított hal, aztán a friss tintahal, polip, mindenféle színű sügér, mittudoménmi, persze egy csomó zöldség is sorakozott az asztalokon. Persze megmosolyogtató volt, hogy a 30 fokban simán ki volt csapva az asztalra a bontott csirke, vagy akár a feldarabolt fél disznó. Aztán egyszercsak beértünk egy asztalsorra, amelyek között sín futott. Megérkeztünk a legendás piacra. Ott botorkáltunk a sínek között, a két oldalt üzletek tömkelege. Persze a sok kiselefántból, faragott szappanból, füstölőból, egységcsomagban kiállított mindenféle fűszerből álló kínálat rögtön megmondta, hogy ez bizony mára turista piac lett és nem valódi. Leültünk egy shake-re, alkudtunk egy díszelefántra, vagy egy kis pénztárcára, csupa „szuvenír”.  Persze benne volt a levegőben, hogy mindenki egy dologra vár, hogy jöjjön végre egy vonat.

 

  Igaz ki is volt írva itt-ott a menetrend és lehetett tudni, de jött két rendőr is és elkezdték lefelé terelni az embereket, le a sínekről. Az árusok pedig elkezdték felhajtogatni a rudakat függőlegesbe a falak mentén, amelyek belógva a ponyvákat tartották, amelyek árnyassá varázsolták alatta ezt a fura helyi plázát. Aztán a távolban feltűnt a nagy piros vonat orra, sárga-zöld csíkokkal. Mindenki fényképezett. A mozdonyvezető meg dudált. No nem azért, mert valaki elé akart lépni, megdöbbentően profin fogadják a vonatot, mire jön, senki nem kóricál elé, a vonatfütty inkább az élmény, a turista attrakció része.  Meg, az, ahogy szó szerint 20 centire az orrod előtt gördül el a vonat oldala, annyira kitölti a két árussor közötti teret. Nagyon intenzív élmény és itthon, ahol a Balatonon már lezárják még a vasúti átjárókat is, amikor a vonat még csak a Déliben áll, elképzelhetetlen lenne egy ilyet átélni. Valószínűleg ez a varázsa is a helynek, hogy ezt kitalálták, megvalósították és működik.

 

  Aztán ahogy a vonta elkocogott előttünk, a rajta ülők kényszeresen integettek lefelé, mi meg ugyanilyen kényszeresen vissza, a varázs is elmúlt, nem volt miért maradni. Irány a Damnoen Saduak úszópiac. Amikor 4 éve utoljára voltunk Bangkokban, ez az attrakció maradt el, mert nem találtunk értelmezhető lehetőséget. Vagy reggel 6-kor kellett kelni (egy nyaraláson, amikor a pihenésé a hangsúly, keljen 6-kor az, akinek két anyja van), vagy az árcédulával volt baj. A Charlie nyújtotta megoldás mindkettőre talált orvosságot úgy, hogy még a vonatos piacot is megkaptuk. Szóval irány az úszópiac. Vagyis nem is. Közbe volt ékelve egy kókuszfarm meglátogatása. Láttuk, mi mindenre jó a kókusz, ettünk is kókuszcukrot. És mondhatom, hogy ezek között a „kényszerprogramok” között, amik minden turistahelyen vannak, ahol szervezett túrákat kínálnak valamilyen látványossághoz, állítom ez volt az egyik valaha látott legszínvonalasabb attrakció. DE…mégiscsak kényszeres volt. Másik fórumban is leírtam már, hogy nem tudom ezt a helyi turisztikai hatóságok gyömöszölik-e a programba (Egyiptomban a papirusz és az alabástrom műhelyt, Törökországban a szőnyegműhelyt és sorolhatnám, sorolhatnám), vagy csak a programszervezőknek kell valami plusz bevételi forrás (a turisták vásárlásai után nyilvánvalóan percentet kapnak), de könyörgöm szóljon már valaki nekik, hogy 2024-ben ez már ciki, nyűgös, nem kéri senki, csak egy felesleges megállót jelent. Pisilni lehet máshol is.

 

  Szóval a kis kitérő után szépen begördültünk…no nem az úszópiacra, hanem valahová, ahol hosszú csónakok vártak. Charlie előre elmondta, hogy mielőtt odaérünk a voltaképpeni piacra, előtte jó hosszan megcsónakáztatnak bennünket a khlongokon. Na hát ebben nem maradhatott bennünk hiányérzet. Tényleg fantasztikus volt (ha hozzáteszem, hogy legutóbb amolyan pót-úszópiac programként Bangkokban mentünk el csónakázni a khlongokon és mennyit fizettünk érte, akkor ez a túra máris féláron volt). A nagy csónak csak repített, repített, közben egyre maradt el mellettünk egy csomó olyan, amit otthon sosem lesz alkalmad látni. A düledező romtól, a kiakasztott ruhák hétköznapjain át a menőbb házakig, vagy éppen nagy banánültetvényekig és a nag szalmakalapos evező nénikéig minden integetett. Aztán láttuk, hogy lassan közeledünk. A keskeny csatorna is szélesebb folyóra váltott és egy csomót kacskaringóztunk mellékágra le, a folyóra ismét fel és mindenütt feltűntek árusok. Előbb csak a part mentiek, ahová csónakosunk odakormányozott minket, kis kampóval be lettünk húzva és máris elmerülhettünk a kínálatban, ami természetesen amolyan jó turistás volt, a szokásos kiselefánt-szélcsengő-kagylónyaklánc-faragott buddhaszobor körön belülről. Aztán egyre beljebb mentünk a sűrűjébe. Anno 12 éve egyszer mi a feleségemmel jártunk már itt és akkor a piac legközpontibb részén annyi volt a csónak, hogy lényegében megmozdulni sem igen tudtak, folyton egymáshoz koccantak és egy 30 méteres távot olyan 30 perc alatt sikerült megtenni. Most, gondolom mivel már délutánra járt az idő, a nagy roham már lement, így elég szellősen tudtunk menni árusról-árusra. És persze áldoztunk a vásárlás előtt is, de csak gyümölcsöt, sült banánt vettünk.

 

  A nap végén ismét élményekkel jóllakottan távoztunk, amit különleges piac ügyben meg lehet tenni, azt mi megtettük. Inkább a gyerekek reakciójára voltam kíváncsi, akik első bálozók voltak. Nos ők is jólesően jóllakottak voltak élményekkel.

 

  Még következett az utolsó este, másnap már várt bennünket Koh Samui. Az utolsó estére is volt programötletem, de ezt is elsodorta a kevesebb=több szemlélet. Inkább hagytuk leülepedni az élményeket, mint még bezsúfoltunk volna egyet a napba. Illetve mégsem. Egy utolsó „kulináris élményt” is begyűjtöttünk. Ahogy jöttünk-mentünk a Silom Roadon, láttuk, hogy igazán nincs nagy lehetőség a kajára, különösen az autentikus fajtára (a Ristorante Italianaba Thaiföldön meg menjen a harapós ló). Illetve ami van, egy kis mellékutcányi kifőzde, nos az mondjuk nem a mi higiénés sztenderjeink szerint való. De a kölkök úgy látszik bebátorodtak (pedig külföldi fosós élményből nekik is jutott) és egy ilyen helyet néztek ki, hogy kóstoljuk meg. Egy kis fenntartással ültünk le a kicsit koszos, kopott székekre, de a kaja magáért beszélt. Megérte kipróbálni a sztenderdeken kívül eső kalandot is. Hazafelé pedig érdekes élményben volt részünk, Bangkok ismét egy újabb arcát mutatta meg. Az már a legelső estétől fogva többször is megesett, hogy a járdán haladva külön szólni kellett az erre sokkal finnyásabb lányoknak, hogy „vigyázz! csótány” és ezek bizony nem a kis szende lakótelepi példányok voltak, hanem olyan szép nagy állatok, ami el is visz, ha nem vigyázol. Másik este, amíg a gyerekek bementek a 7-Elevenbe venni egy vizet, az utcán várakozva hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valami átfut a járdán. Á biztos nem jól láttam. Aztán megint jött, aztán megint és megint. A fal tövében levő kétes zsákok és a járdaszegély mellett az út szélére letett ugyanilyen szemeteszsákok között ingázott. Egy patkány. Aztán a kispiszkos kajáldából hazafelé a gyerekek élték át, ugynezt a patkány élményt, amikor mindenképpen akartak valami különleges gyümölcsöt kóstolni, afféle desszertként. Megálltak egy árusnál, ami tulajdonképpen csak egy járdára kitett asztal volt. Kérték tőle, vágja már fel nekik a kiválasztott sárkánygyümölcsöt. Árusunk nekilátott, de a vágásban félúton elejtette a kést a földre. Felkapta, mintha mi sem történt volna és remélve, hogy a vevők nem látták és vágta tovább a gyümit. Odaadta aztán a kész csomagot. Még két lépést sem léptek el a gyerekek a standttól, amikor a közeli bokorban mozgásra lettek figyelmesek. Nagy szemekkel nézték, hogy a bokrok alól több szempár figyel és orr szaglászik. Patkány. De nem egy, olyan 8-10. A mellettük leesett késre való tekintettel a sárkánygyümölcs végül a kukában végezte (a higiénés bátorság azért nem volt egyenlő a vakmerőséggel).

 

Folyt. köv.