A templom bejáratával szemben van egy régi dohánybolt. Ez nem a pipamúzeum még. Hétfő lévén azt nem is tudtuk volna felkeresni. Útitársunk szeretett volna jó minőségű holland dohányt vinni ajándékba. Aznap ez a bolt is zárva volt. Körbe sétáltuk a templomot és a környékét. Akkor már igen csak éhesek voltunk. Az időpont természetesen megint ebéd és vacsora között volt. És akkor a sarkon megtaláltuk a hollandok nemzeti eledelét!

Hadd szúrjak közbe itt egy kis történetet. Sok évvel ezelőtt az unokahúgom Erasmus-ösztöndíjjal Amsterdamban járt egyetemre. Szüleinek még a nagyon ősrégi időkből (boldog 70-es évek) van egy holland barátjuk. Amikor Zs  Amsterdamba költözött, a szülők megkérték ezt a régi barátot, hogy kísérje figyelemmel az ifjú hölgy ottani életét. Egyszer egy kávézőban ülve M  megkérdezte Zs-t, hogy megkóstolta-e már a holland nemzeti ételt. Zs csak nézett kétségbeesetten. Több hónapja élt már kint, de nem igazán tudta megmondani, mi az ottaniak nemzeti eledele. Bártortalanul mondta, hogy nem rég evett sült krumplit… „Az, az!” kálltott fel a holland M boldogan. „És hogy ízlett?”

A holland sültkrumplinak nincs párja, az biztos. És ha még olvasztott gouda sajtot csorgatnak rá, az mennyei.  Nagy adagot rendelve, már a vacsorára sincs gond.

Ekkorra már bezárt a Waag, pedig ott szerettünk volna sajtot venni. Az eső is el kezdett szemerkélni. Az állomás felé indultunk. Alig pár lépésre a Markt-tól találtunk egy nyitva lévő sajt boltot. Tobzódtunk a sajtokban. Kis tálkákban apró falatokat lehetett kóstolni. 5-6 különféle sajtból fejenként 1 kg-t hoztunk haza. És kb 33 eurót fizettünk az egy kilós mennyiségért.

Leidenben útitársunk inkább a buszt választotta, mi viszont gyalog mentünk a szállásra. Igyekeztünk még egy kis kitérőt tenni, hogy minél többet láthassunk a városból.