Az erdélyi magyar (szász, sváb, zsidó, románt - ki tudja, ki-kicsoda itt) színjátszás világszínvonalú. Valaha világsztárok indultak útra innen és tényleg világszerte ismertek lettek. Egy nevet említsünk csak, most: Lugosi Béláét.

Az idei év elviselhetetlenül hosszú veszteséglistáján van egy név, a Czintos József neve. Muszáj elmondanunk, mert nem értették meg elegen, hogy olyan színészt veszítettünk el vele, akinek ha több szerencse, kevesebb diktatúra és kelet-európai kényszer, megfosztottság jut, akkor hasonló pályát jár be, mint Lugosi.

Elég sokan vannak, sajnos nem elegen, akik a Terápia című sorozat révén megsejthették, micsoda emberi-színészi erő, tartalom volt benne. De a jelentőségét és azt a veszteséget, ami a halálával ért bennünket, csak akkor értjük meg, ha ott látjuk, azon a kis, de kitűnően kiépített színpadon, ahol eltöltötte az életét.

Szatmárnémeti színháza nem annyira ismert, mint Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely nagy, klasszikus színházai. Sokáig az Északi Színház nevet viselte, és valóban, a magyar-ukrán-román hármashatár közé beszorult, periferiális, nehezen megközelíthető térség színháza volt.

A trianoni döntés után évtizedes küzdelem kezdődött azért, hogy a magyar kultúrát a királyi Románia elnyomása, cenzúrája ellenére megtartsák itt. Eszméletlen emberi energiákkal sikerült, és ennek záloga az itt működő kis színház, magyar társulat volt, amit Szabadkay József szó szerint az élete árán tartott fenn. Hálából a Horthy adminisztráció kirúgta, majd deportálták is Auschwitzba. Színházigazgatóhoz illő módon fehér szmokinban indult el, egykori közönsége szeme láttára – nem ért oda élve.

Aztán a háború után, a koncentrációs táborból hazatért Harag György kezdett újra színházcsinálásba itt: 1956 őszén költözött ide a társulata Nagybányáról. Minden erdélyi magyar szellemi központtól távol, népes és lelkes, de magára maradt közönségnek csináltak itt évtizedeken át, a legsötétebb Ceausescu diktatúrában is színházat.

A marosvásárhelyi születésű Czintos József pályakezdő színészként 1969-ben került ide. Színészi pályáját – időszakos vendégszereplések mellett – itt töltötte el. Sok-sok legendás színész – Ács Alajos, Csiky András, Boér Ferenc) volt elődje, kollégája, pályatársa. Nem lehet legeket felállítani, rangsorolni ezeket az embereket, és nem is kell. De tudni érdemes, mi az, amit mellettük és velük Czintos hozzátett a magyar, az erdélyi magyar és az egyetemes színháztörténethez.

Mert sajátos viszonya, módszere volt a színpadhoz, a színpadi léthez, a szöveghez és a közönséghez. Egyszerre volt a végtelen pontosság, az aprólékos értelmezés elkötelezettje, és a spontán azonosulás, az intenzív megélés mestere. Hatalmas színész volt, a szó konkrét és átvitt értelmében. Hatalmas fizikai erővel jelenléttel, hanggal rendelkezett, és ezt úgy tudta finomhangolni, hogy az a lehető leghitelesebben legyen jelen. Megtestesüljön a hitelesség. Lekötötte a közönségét, és a közönségére hangolódott, és azok rá. Emberek így, kollektíven ritkán találnak egymásra mint ő, és azok, akik a nézőtérről figyelték. Minden műfajban otthon volt, és minden műfajt felértékelt, aktuálissá, érvényessé tett. A színház – élmény. Közösen megélt pillanat, a pillanatban megélt közösségiség. Az együttlét legintenzívebb, legnemesebb formája – és erre Czintos a nézőtér bármely pontján ülő nézőjét rá tudta venni.

Egy kis szocreál tömbházban élte le az életét, azon a környéken, amit a Szamos pusztító árterületein, immár gátakkal védett körzetben az árvízkárosultak, az ipartelepek munkásai számára építettek. A Ceausescu korszak legsivárabb panellakásainak egyikében. És ott ebben a betonba öntött rezsimben a világirodalmat olvasta-értelmezte végig. Színházi világpolgárként, és Szabadkai József, Harag György öntudatos erdélyi örököseként készült évtizedeken át ha kellett Örkényből, ha kellett Shakespearból, McDonaghból, Harold Pinterből. Máraiból, Székely Jánosból, Csáth Gézából, Brechtből, Tamásiból.

Szerencsém volt, mert éveken át, nap mint nap láthattam, hogy próbál, hogy dolgozik a szöveggel. Hogy adja meg magát, és milyen alázattal adja oda a testét a lelkét a színháznak, a közönségének, hogy rajta keresztül a világ benézhessen ide, a hármas határral körbezárt északi végekre és akik itt élnek, kinézhessenek a világra.

1987-1988-as Caliban alakítását még gyerekként láthattam. Különös év volt az: a diktatúra legsúlyosabb hónapjaiban, a határtól néhány kilométerre teljes volt a készültség. A fagy, a sötétség. A félelem, a rettegés. A beszűkültség. És a reménytelenség.

És akkor színpadra lépett Czintos, és megmutatta a bátraknak, akik még ebben a világvégi időben is színházba jártak, miféle erő van a kiszolgáltatottságban. És milyen mélyre visznek az ösztöneink. Az emberi létezésnek olyan végleteit mutatta meg, tudatosította, amelyeket ott az összeszorított szájak, öklök, az éhes gyomrok, a reszkető inak világában nem vallottak volna be maguknak a rezsimben élők. Nem tudom, létezik-e a fogalom, hogy életmentő színház. Az, amit ott, abban A vihar előadásban nyújtottak az alkotók, és amit Czintos teremtett maga körül életet mentett. A szégyen, a megszégyenítés és megszégyenülés korában feloldozott, felszabadított. Mélyre vitt, hogy magasba emelhessen.

Minden alakításáról érdemes lenne sokat írni, és minden elérhető alakítását érdemes újra nézni. Színháztörténet. Kultúrtörténet. Társadalomtörténet. És az életünk volt az élete.

Szerencsére elérhető Csirák Csaba színháztörténész róla szóló könyve, A konok idealista. Aki teheti, vegye a kezébe, aki teheti, keresse meg az elérhető felvételeket alakításairól.

Czintos József november 17-én hunyt el. Ezt a nagy formátumú színészt legszűkebb közössége, színházi családja és közönsége kísérte utolsó útjára. A Harag György társulat meghitt búcsúztatásán túl nem volt hivatalos tisztelgés előtte. Nem volt jelen sem az önkormányzat, sem az erdélyi magyar érdekképviselet, sem senki hivatalos részről, aki jelezhette volna: tudomásuk van a hivatalosságoknak, mi az erdélyi magyar kultúra, megbecsülnek egy ilyen életművet, tudják az értékét, és tudnak majd élni az emlékével.

Nem volt protokoll, hivatalos koszorúk (megszorítások évét éljük, nincs firlefranc), nem voltak szónokok. Csak a gyászoló közönség összecsapódó tenyere, az utolsó taps kísérte a szamoskóródi temetőbe Czintos koporsóját. Felvételről az ő hangja szólt a maradóknak, kortárs magyar verset mondott – mi mást – Kiss Judit Ágnest:

Ez a föld régóta ugar,
Terméketlen, sivár,
De van még, ki zenét szerez,
És színházat csinál,

Szeret és harcol semmiért,
Mert másként nem tehet.
Hogy itt vagy, erőt ad nekik,
S ők itt vannak veled.

Lehet, hogy nem jön jobb soha,
Ki itt él, mélyrepül.
Megúszhatják a vétkesek,
S te bűnhődsz vétlenül,

Míg annyi jóval van tele
A másik serpenyő,
Ha baj van, ki ne mentené,
Ami még menthető?

De itt van szükség rád nagyon,
Sötétben lenni fény,
Hogy fölemeld, ki megrogyott,
És bátorítsd, ki fél.

 

Parászka Boróka