"Ok,most átjutottam,de mi lesz legközelebb?Azt kell(ene) bevésned,hogy NINCSENEK aknák."

Ezzel vitatkoznék. Sokszor próbáltam meg úgy tenni, mintha nekem nem kéne figyelnem a környezetem "aknáira", értve ezalatt szociális helyzeteket, de olyankor a legtöbbször azt vettem észre egy idő után, hogy egy-két ember miatt egy egész közösségből kiutálnak, vagy elszeparálódom. A mai napig sem tudom, mit kellene tennem ilyen esetben, mert a pszichológusoknak és néhány ismerősnek is kevés kivétellel kb. annyi volt a véleménye, hogy nem kell odafigyelni, és akkor magától elmúlnak a problémák. De nem múlnak el. Az élet nem egy védett üvegház, ahol ignorálással eltűnik az akna. Valahogy hatástalanítani kéne, aztán vagy beledöglünk, vagy nem, vagy tudni a pontos helyüket, hogy teljes nyugodtsággal ki tudjuk kerülni.

Nem hiszem azt sem, hogy arra a kérdésre, hogy "mi lehetne a legrosszabb, ami megtörténhet?" egy "na és?" lenne a válasz minden esetben. Meg lehet úgy nyomorodni fizikailag, érzelmileg, szellemileg, hogy abból nem lehet visszajönni, vagy olyan sok időbe kerül, hogy addigra az élet is véget ér, vagy a megpróbáltatások alatt felőrlődik az életerő, az életkedv. Nyilván a pszichológusok, -áterek segítő szándékkal mondják, de nem látok emögött különösebb tartalmat, olyat, ami mindenkire, minden helyzetben vonatkoztatható lenne.

Kis barátunk is a naivitással egyszer úgy pofára esik, hogy ihaj. Ha véletlenül talál egy nőt, akinek ez az unalmas maszlag érdekes lehet, amit előad, simán kihasználhatja, mivel neki szent meggyőződése, hogy akinek hozzá hasonló problémája van, az majd hűséges lesz, meg rendes, meg minden ilyesmi. Ha nem látja az aknát, nem tudja kikerülni...