.

          A halottak folyói

.

Ott hömpölyögnek, kanyarognak,

ahol sohasem jártunk, te meg én,

rőzsetűzfényű estéktől lilák,

vagy kékesfeketék és görcsösek,

mint erek egy vénember kézfején,

fölöttük tarfejű madár rikolt,

s úszik rajtuk seregnyi holt,

tátott szájjal bámulva fölfelé,

s mindegyik oly bambán kedveszegett,

mintha nem látott volna még eget.

Már-már ocsúdnak, szemüket kinyitva,

s képek születnek emlékezetükben,

egy város, egy házsor, egy nő szeme,

s úgy hatol a víz füljárataikba,

mint formátlan, de ismerős zene,

s mikor már kép a képpel összeállna,

s a zenéből kihallanék a dallam,

rájuk a folyók zsarnoka, a szél csap,

hogy az emlékszövevényt szétzilálja,

s szétfoszlik a ritkás, semmicske fátyol,

mert a holtak emléke annyit ér csak,

mint hóemberek álmai a nyárról.

.

/Kálnoky László, 1968/

.