De ha "akarni is kell", akkor miért ne inkább egy placebót szedjek be? Akkor ez az egész csak egy porhintés... csak úgy felrémlett tegnap este, amikor 17 évesen a kórházban elkezdték szedetni velem. 2 hétig szinte azt sem tudtam, hol vagyok, egy zombi lettem gyakorlatilag. Úgy, hogy én akartam bemenni, hogy segítsenek rajtam. Ez nekem nem mentőöv, hanem olyan, mint a Tortúrában, amikor Annie Wilkes beadja az írónak a fájdalomcsillapítót, ami olyan képet idéz elő benne, mintha a dagály ellepné a cölöpöket. Nem lett jobb kedvem, az iskolában még rosszabbul is teljesítettem. Borzalmasan egyedül voltam ebben az egészben.

Nem emlékszem, hogy barátunk valamilyen irodalmat emlegetett volna, amikor váltig állította, hogy ő el van késve a tanulással. :) Ellenben a zajos gép mellett dolgozás maga a mennyország.

Igen, a fokozatosság, ez jó. Bennem is vannak tervek, csak annyira egyedül érzem magam. Olyan az életem, mint egy Schrödinger doboz, amit soha nem nyitnak ki. Néha olyan, mintha nem is léteznék. Felületes csevejek, az átlagba belesimuló emberek nem fognak vigaszt nyújtani. Mert "bárkit" lehetne találni esetleg, de társaságban egyedül lenni, az még rosszabb. Valahogy belül van ez a magányérzés, és nagyon kevés embernél érzem azt, mintha egy kicsit megszűnne, mintha valaki látna engem.