Szerintem ez nem jó irány, hogy a szorongáshoz szabjuk a hivatást. A szorongás nem mond el semmit az adott emberről, hogy az életnek mely területei érdeklik, hol érezné a szorongása ellenére is, hogy a helyén van. Engem kicsinálna, az biztos. Úgy érezném, hogy megfulladok. Szerintem pont ráerősítene a problémámra.

Egész ország olvas? :)) Itt a madár sem jár.

Tehetség? Volt egy-két eset az életemben, amikor olyan emberekkel találkoztam, akik valami nagyon durván beképzeltek voltak, és azt szűrtem le az egészből, hogy a tehetség egyetlen fizetsége az lehet, ha te szolgálsz (jó értelemben, segíted az emberiséget közvetve vagy közvetlenül), és ez a szolgálat eredményes. Bárki, aki a tehetségével nem szolgálni akar, hanem azt, hogy őt kiszolgálják, az hulladék a szememben, és ez a pár ember ilyen volt. Ha igazán tehetségesek lettek volna, akkor nem ott tartottak volna, ahol. Miért nem mentek tovább? Miért nem mentek egyetemre? Egy idő után viszont megfordítottam a kérdést. Ha olyan tehetséges vagyok, miért nem mentem egyetemre? A válasz az, hogy le kell építeni ezt a rejtett önelégültséget. Azért nem tudtam megugrani ezt a lécet a családi gáncsoskodások mellett, mert olyan hiányosságaim voltak a társasági élettel, műveltséggel, az élettel kapcsolatban, amelyek meggátoltak ebben. És lehet, hogy szervileg is, az, hogy nem tudom összeszedni magam, valószínűleg olyan pályák nem alakultak ki vagy sérültek, amelyek az önfegyelemhez köthetőek. Már lemondtam arról, hogy tehetséges lennék bármiben is. Jobb lenne erre valami más szót találni. Fogékonyság? Aztán a tehetség majd utólag igazolódik, ha igazolódik, addig lófaszt sem ér.