Ezt a "bizalmaskodást" jól leírtad.

Engem gyakorlatilag túlféltettek, állandóan a tanulást erőltették, közben kortárs csoporttal nem is nagyon érintkeztem. (nem is nagyon akartam, vesztemre. Az legalább egy kiút lehetett volna. Vagy olyan felnőttekkel, akiket példaképnek tekinthettem volna, ilyen sem volt) Közben otthon folyamatosan kaptam szurkálódásokat, vagy egyszerűen csak nem figyeltek rám. Vagy gejl "szeretet" volt túldozírozva, vagy teljes közöny, ignoráció. Egy állandó, emelt hangon való kommunikálás. Az átlag beszéd és a kiabálás között félúton, baromi fárasztó volt. A lelki problémáim mintha nem is léteztek volna számukra, aztán teljesen váratlanul le akartak nyomni valamilyen antidepresszáns a torkomon. Össze-vissza kötögették be az ideghálózatomat, olyan ingerekkel, mintákkal, ahogy pont nem kellett volna. Mintha én, aki nem értek a villanyszereléshez, csak úgy össze-vissza kötögetnék be vezetékéket, aztán az sem érdekelne, hogy nem működik, vagy agyonvág valakit az áram. De az élet más területein is felelőtlenek voltak. Én azt a szót találtam rá, hogy érzelmi fogyatékos.

Már nem hibáztatom őket, már nem velük élek, de a "program", amit átadtak, időnként mintha húzna lefelé, mintha egy mocsár lenne.

Genetikában kéne keresni az okát? Nekem ez olyan determinált... mintha nem lehetne változtatni semmin. Van alapja, de mi az, amin változtatni lehet?

Nem jártam a főiskolára sokat, pont az említett probléma miatt. Ennek nyilván az is volt az oka, hogy egyáltalán nem akartam az lenni, amire képesített volna. A tantárgyakat szerettem, de semmi több. Állandóan nyomasztottak otthon még akkor is a tanulással, de nem egészséges módon, hanem mintha direkt az őrületbe akartak volna kergetni. Amikor megbízhattak volna bennem, akkor nem tették, ez elég romboló volt. Mondjuk úgy a második félévtől lett egyre rosszabb, akkor már láttam, hogy alakulnak a klikkek, én meg egyedül maradok. A második félév előtt egy hónappal menekültem el teljesen. Volt egy helyem a városban, ahol egyedül lehettem, ahogy odaértem, mintha egy kő gördült volna le a szívemről, hogy senki sem tudja, itt vagyok.

De maga az eltérő "struktúra" is kiváltja a szorongást szerintem, ha mást tapasztaltál a világról, még ha az hasonlónak tűnik is. A legtöbb ember nem lát a szónak abban a szellemi vagy lelki értelmében, ahogy a dolgok részletessége ténylegesen megnyilvánul. Csak nagyobb részleteket látnak a világból, így nem is hat rájuk olyan erősen, felzaklatóan.