ÜZENET, B-MOLL
A mozdulatot befejezettnek nyilvánítod.
A mozdulatot befejezettnek nyilvánítod,
mondtad korábban, évekkel ezelőtt, és most
megismétled. Befejezett tény a mozdulat,
mondtad korábban, és most megismételted,
mikéntha befejezett tényt. A mozdulatot
befejezettnek nyilvánítottad, befejezettnek
a mozdulatot, és mint befejezett tényt
említed, emlegeted. Befejezett tény ez
a mozdulat, elmúlt üzenet, teszed hozzá,
nyugtalan szemekkel magyarázatot keresel,
de hiába. Hiába keresel magyarázatot:
befejezett tény ez a mozdulat, és
mozdulataid általában és általánosan:
befejezett tények. Hiába keresel
magyarázatot: mozdulatod emléke is régmúlt
üzenet csupán, apró emlékfoszlány soha-
nem-volt, szomorú időkből. Befejezett tény
a mozdulatod, elfúló lélegzettel próbálsz
emlékezni, természetesen sikertelenül.
Emlékezni próbálsz, és mosolyogsz közben,
nevetni szeretnél, de tudod, hamisan
csengene nevetésed, nevetésed hamisan
csengene.
A mozdulatot befejezettnek nyilvánítod.
A mozdulatot befejezettnek nyilvánítod,
befejezett ténynek. Befejezett tény ez
az üzenet: mozdulatodat emlékeidben
emlékfoszlánynak nevezed, nyugtalan
mosolyoddal mintegy felülbírálod önmagad.
A mozdulatot befejezettnek nyilvánítod.
Pjotr Csajkovszkij b-moll zongoraversenye
szól a rádióból. Opus 23-as, mondta előtte
a bemondónő, kellemes, fátyolos hangján,
és nem tudta, nem tudhatta, hogy te
mozdulatlanul ülsz a foteledben,
rezzenéstelen arccal, üveges tekintettel.
A bemondónő kellemes, fátyolos hangja
megnyugtat némileg, mentesít a cselekvés
kényszere alól. Szvjatoszlav Richter
zongorázik, mondta néhány pillanattal
korábban a kellemesen fátyolos hangú
bemondónő, és nyugalom áradt szavaiból:
szavaiból megvesztegethetetlen bizalom
sugárzott. Csajkovszkij b-moll
zongoraversenye szól a rádióból. A hangok
dinamikája betölti a szobát, szinte
tapinthatóvá teszi a légteret, érzékelhetővé
a mozdulatlanságot. A hangok a magasba
szöknek, majd alázuhannak, és ismét, és
újból, magasba, alá. Szvjatoszlav Richter
zongorázik. Mozdulatlanul figyeled
Szvjatoszlav Richter zongorajátékát. Erőt
és bizonyosságot sugároz, a zene erőt
és biztonságot közvetít, önmagából.
Bizonyosságot és erőt sugároz a zene,
önnönmagából, biztonságot és nyugalmat.
A mozdulatot befejezettnek nyilvánítod.
A mozdulatot befejezettnek nyilvánítod,
befejezett tény a mozdulat, mondod magadban,
mintegy önmagadnak. A rádió zenét közvetít,
te mozdulatlanul figyeled Richter
zongorajátékát. Moccanatlan, fejed lehajtva,
már-már végtelen ideje ülsz a foteledben,
legfeljebb kezed remegése, szempillád
olykori-ritkuló verdesése az, ami elárul
téged. Életjelt nem adsz, telefoncsörgésekre
nem reagálsz, lakásod ajtaján hiába
kopogtatnak. A hangok dinamikája megtölti
a szobát, tapinthatóvá teszi a légteret,
mondtad korábban, és most megismételted.
Rezzenéstelen arccal figyelsz önmagadra.
A mozdulatot befejezettnek nyilvánítottad,
elmélyülsz önmagadban, egyéb mozdulatokkal
nem foglalkozol, jelzésekre, jelekre nem
reagálsz. Önmagad vagy, és ebben a pillanatban
ez a felismerés megnyugtat téged. Önmagad
vagy, mondod, önnön hallgatásod a zene
dinamizmusában olvad fel, azzal azonosul.
A felismerés megnyugtat végre. Kezed remegése
egyik pillanatról a másikra megszűnik,
tekintetedben csöndes öröm, kiegyensúlyozott
vidámság bujkál. Mozdulatlanul figyelsz:
önmagadra. Magadra mozdulatlanul figyelsz.
A mozdulatot befejezettnek nyilvánítod.
Befejezettnek nyilvánítod a mozdulatot,
moccanatlanul figyelsz arra az üzenetre,
amit a zene közvetít saját magadból.
Megnyugtatott a felismerés, a magadra-ismerés
öröme megnyugtat téged, saját üzeneted
figyeled, Csajkovszkij zongoraversenyét
hallgatod. Üzenetedre koncentrálsz, ez az
üzenet a tiéd, mondod, ez a te üzeneted,
mondod, miközben Csajkovszkij b-moll
zongoraversenye szól a rádióból. Ez az én
zongoraversenyem. Ez az én üzenetem, mondod,
és hallgatsz, fejed lehajtva, mozdulatlanul.
Nem veszek tudomást semmiről, körülvehetnek
engem, nem érdekel a jelenlétük, a jelenlétük
nem érdekel. Ez az én üzenetem, ez az én
zongoraversenyem, mondod, és moccanatlanul
figyeled önmagad apró rezdüléseit. A zene
erőt és bizonyosságot sugároz önmagából,
erőt és biztonságot. A hangok dinamikája
betölti a szobát, szinte tapinthatóvá teszi
a légteret. Önmagad üzenete vagy, a légteret
megtöltik a hangok, végtelen harmónia,
végtelen nyugalom. Magába olvaszt ez a
bizonyosság, szédítő mélységet,
lélegzetelállító magasságot látsz önmagad
előtt. A mélység, a magasság magába szív.
Magába olvaszt a bizonyosság. Örökké tart
majd a zuhanásod. Magába szív a magasság
és a mélység. A zuhanásod, miként egy
végtelen lassú mozdulat, végtelen filmként
pereg. Végtelenített filmszalag lesz majd
a legelső mozdulat. A legelső mozdulat,
miként egy végtelenített film, lassan és
megállíthatatlanul pereg.
/Petőcz András, 1990/
