.

       A múlt-idő arany-ága

.

Arany-vonóját csönd-húrokra helyezte

a barna némaság, s huzigálni kezdte.

A gyásztücsök-testű rágörnyedt a csöndre,

piros-tenyerű kék kezét fölemelve,

s fölébredt a sok hang a nagy arany-ólban,

s fölzendült a lila mélyhegedű-szólam:

hártyás topogással, csőrös csacsogással,

véres borzongással, nyirkos suhogással.

.

Nyálazik a hajnal pirosan felbőgve,

harmatot csöpögtet elburjánzott tőgye,

a gyönge csöcsöket fejik növény-ujjak,

kürt-szemű virágok is inni tódulnak,

harmat-tejtől fénylik eres szirom-bögre,

inni jön az őslét vak kocsonya-ökre,

Szűzmária-szemű lepke-harang mellett

barna borongású tigris lefetyelget.

.

Mocorog a kis tó, ébred a halacska,

bőrrel bevont kagyló-pofáját mozgatja,

nyílnak-becsukódnak kopoltyú-érmecskék,

benne virágoznak rubint-legyezőcskék:

a kopoltyú-szárnyak piros-tollú csokra

élni liheg lágyan, legyezget kígyózva.

Sikló redőzik el, sziszegve szerényen,

.

s rebbennek vértövű uszonyok serényen.

Fordult egyet a föld, s szétzihálva szárnyát

kezdte a némaság bíbor muzsikáját,

s hömpölyögtek lila mélyhegedű-hangok,

moccantak a barnát ásító barlangok.

Piros ujjacskái a vonót riszálva

fölcsalták a párát a virág agyára:

játszott a fekete angyal vonójával,

s bekente a rétet édes boci-nyállal.

.

Ez volt a gyerekkor? Annak csak egy ága,

a kín-gubanc-fának arany-ágacskája.

Mert az iszony-fa volt, bánat-fa, sírás-fa,

Rémület-országban sarjadt jajgatás-fa.

Vérző lombjait a könnyes kőhöz verve

nyögött, gomolygott míg aranyát letörte,

ág-Hamupepejkét nem tűrte a gyász-fa,

s lehullt a füstölgő, emberevő lápba.

.

Úgy heversz ágacskám, őz-korom kis tornya,

mint Madár-királynő elhullatott tolla,

mint dzsungelben Buddha-szobor arany-térde,

rothadó orrszarvú koponya-tüskéje,

mint király-kard népet-elnyelő mocsárban,

mint gyűrűs lábszárcsont földbe-sűllyedt várban,

mint nem-oszló holttest sóvirág-oltáron,

mint isten hajszála a hulló világon.

.

Levedlett koporsóm, gyermek-szívem bőre,

gyíkbőr-ürességed néz a múlt-időre:

a pikkely-koponya torkig-tátott szájjal,

a test farkig fújva üres csillogással,

a hártya-arc szaru-buborék szemekkel,

a négy szaru-kesztyű a köröm-helyekkel.

Mint celofán-ruha a múlt hártya-zsákja,

látszik sejt-virága, pórusa és ránca.

.

Ott zörög zord éjem szikláin lebegve,

talán az a tejút, az isten fény-inge.

.

/Juhász Ferenc, az 1965-ben megjelent,

Harc a fehér báránnyal című kötetéből/