Megtörtént, ami 10 éve még elképzelhetetlen volt, félidejében sarokba hajítottam egy Wodehouse-regényt, a Legénylakást. Nem volt előzmény nélküli tett, nemrég a Blandings és vidéke is igencsak kikezdte türelmem. Hátrálva az időben felsejlenek más, nem csekély sikerületlen opuszok (Eszményi Sámuel, Különös végrendelet, Kirabol a komornyikom, Valami sumákság stb.), és előtolakszik egy igazi balfogás is, a Dr. Sally. Hogy visszaállítsam magamban W. megtépázott renoméját, negyedszer vettem kezembe egy jól bevált mű, a Psmith-sorozat zárókötetét, immár új fordításban. A fordító inkább beugrónak tűnt, semmint Wodehouse-stílus szakavatott ismerőjének, az ötödik „Ne csacsiskodj!” fortyogó dühig gyalult agyam cikkelyébe. De mélyebb a baj, vétkes Wodehouse maga.

A női szereplők infantilizmusa csupán máz, debilek és/vagy szörnyetegek, egy férfiember inkább rúgótávon belül tüzes billoggal pecsétel egy ló ánuszára, vagy iskolai favonalzóval mér le egy sütkérező kobrát, minthogy puskalövésnyi távolságra megközelítse fajtájukat. Volt idő, amikor W.-t Gorkijhoz hasonlítottam. De akkor még frissen éltek bennem a Viharos Idők, a Rengeteg pénz, A Botkinok szerencséje és a Talált pénz sziporkázásai. A férfialakok nem tűntek úgy, hogy a nőkkel egy húron pendülnének, de végül is mindig animák voltak, ahogy a szerző is az, csupán pezsgő humora volt animus.

Ledőlt hát a bálvány, gyászolom. Sokat köszönhetek neki. Barátsággal intek most W.-nak, köszönetet is mormolok. Hagyom felsejleni alakját. Dolgozószobájában nyújtózkodik, ebéd után az első szieszta: tea és croissant, újabb pipát töm, aztán suhint a golfütővel, s golfkocsival hajt a következő lyukig. Elbúcsúzom, már aligha kísérem tovább.