340.

Szembenézés az elutasítással

Ne add fel túl korán

Látjuk, hogy ott ül a terem másik felében, beszélget egy idegennel. Csodáljuk a haját, az arcát, a stílusát és az alakját. Mi a leggyakoribb reakciónk? Pontosan ez – nem teszünk semmit. A leggyakrabban lebeszéljük róla magunkat, feltételezzük, hogy nem szeretne beszélgetni velünk egyébként sem, már van kapcsolata, nem a mi szintünk, stb..

Ha véletlenül mégis odamész hozzá, akkora már annyira meg vagy mérgezve az elutasítás gondolatától, hogy a legelső kínos szünetnél, vagy egy félrepillantásnál azt gondolod, hogy az egy cáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy azt gondolja te egy méltatlan vesztes vagy.

A rosszallás feltételezése és a gyors feladás helyett, lehetséges lenne, hogy bármilyen fajta elutasításra úgy tekints, mint egy ideiglenes visszalépésre? Mi van akkor, ha odamész valakihez, és az a személy nem különösebben lesz izgatott attól, hogy beszélgessen veled? Ez elegendő indok arra, hogy soha nem próbáld újra?