"Kicsoda szakíthat el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság... vagy éhség?" Róma 8,35 

Parton élünk. Egész mai világunk mintha egyfajta billegés lenne: látjuk a végtelent, vagy legalábbis sejtjük, hogy ez a világ túlnőtt minket. Mégis, ezt a mi világunkat, a partot érzékeljük igazán valóságosnak. A part kavicsait a szívünkben elmozdíthatatlannak látjuk. Valahogy jobban kötődünk azokhoz, mint a tenger távolba hívó reményéhez. Aztán van az életünkben néha olyan forduló, amikor döntenünk kell. Fontosabb-e a szívünk vágya, a belénk oltott mély remény, mint az, amit magunk előtt látunk? Át tud-e a szívünk billenni abba az irányba, hogy előrébb való a távoli, mint a közeli? Maradunk-e ebben a matériában, odaragadunk-e a kavicsok közé, vagy hiszünk, bízunk a messzeség ígéretében? 
Pál apostol szavai ebből a sóvárgásból érthetőek. Hiába van itt nyomorúság, akár éhség. Krisztus szeretete, Isten tapasztalata valóságosabb a számunkra. Mintha ezt mondaná: inkább a tenger, mint a kavics. 
Pedig a földi körülmények, különösen az éhezés, nagyúr. A történelem folyamán az emberiség háromféleképpen válaszolt rá:vagy elvándoroltak, vagy fellázadtak, vagy belehaltak. A Biblia első lapjain rögtön találkozunk a vándorlás megoldásával. Ábrahám az éhezés elől egy időre Egyiptomba menekült. Így kerül egész Izrael is József segítségével később Egyiptomba. De olvasunk lázadásról is, hiszen a pusztában Mózes ellen az éhezés miatt lázad fel a nép: Kihoztál minket az egyiptomi húsos fazekak mellől, hogy éhen haljunk a pusztában? - mondogatják vezetőjüknek. De sajnos rengeteg olyan emberről is olvasunk a Bibliában, akinek nem volt módjában sem elvándorolni, sem fellázadni, csak várta az éhhalált. A sareptai özvegy azt tervezte, hogy előveszi az utolsó adag kis lisztecskéjét, megsüti az utolsó pogácsát, és meghal. De létezik egy negyedik féle viszonyulás is az éhezéshez. Sőt a Bibliában újból és újból előjön a nép imádságában: az Úr szemmel tartja az őt félőket, kimenti őket a halálból, és az éhségben is eltartja őket. Létezik valami különleges bizalom, ami az ételt, az élet legalapvetőbb mozgatórugóját is Istenre bízza. Van olyan, hogy valaki ott áll létének tengerpartján, és bízik abban a távoli erőben, amelyik nem az övé. Ez a bizalom jelenik meg Pál apostol vallomásában: "Ki választhat el Krisztustól? Az éhség? Nem. Sőt meg van győződve arról, hogy sem halál, sem élet, sem éhezés, sem fegyver sem semmi nem választhat el Isten szeretetétől minket." 
Ma az ösztönökkel igyekeznek bennünket megfogni. Ha Ábrahám ösztönszerűen elvándorolt hazájából, ahol éhezés volt, most csordában mennénk el azonnal onnan, ahol nincs mit enni, mert már annyira tömegesen és ösztöneinkben lettünk irányíthatóak. Isten egy olyan egységre hív bennünket, ahol már nem számítanak ezek a belső irányító erők. Pál apostol nem tagad, nem azt mondja ájtatosan: ne fájjon annyira az éhezés, ne ez irányítson, hanem állít: egy új és sokkal fontosabb kötődésre hív. Isten szeretetében mindez megoldódik. A sareptai özvegynek az volt a dolga, hogy az utolsó marék lisztjéből az Isten emberének adjon pogácsát. Ez volt a bizalom jele. Erre hangzott Isten válasza: nem fogy ki a véka, mindig lesz a korsóban olaj. 
Ezt a kicsi bizalmat kéri tőlünk is. Sose felejtem el, amikor egyszer régen festettünk, és nem volt pénzünk kifizetni a végén azt a számunkra hihetetlen nagy összeget, amit a festő mondott. Akkor olvastuk éppen Mária énekét, aki megénekelte, hogyan töltött meg éhezőket javakkal, gazdagokat pedig üres kézzel bocsátott el... Gondolkodtam, mit kellene eladnunk ahhoz, hogy kifizessük az összeget. Mire innen is, onnan is hozott a postás váratlanul pénzt, és minden magától megoldódott. Az ember életében vannak ilyen kis csodák, ha észrevesszük őket. Ha bizalommal keressük Isten kezét, akkor az éhezés sem annak a jele lesz, hogy innen el kell menni, hanem hogy Krisztus szeretetétől még ez sem választ el. Adja Isten, hogy Ő valóban egy mindennél biztosabb pont legyen számunkra: tengerparton a tenger. Ámen.