A mai " Vízkereszt napi" Szentmise keretein belül, régi hagyomány szerint Mojzer György plébános atya megemlékezett a II. Világháború Érd,és környékének hősi halottairól a város Szent Mihály templomában.

........"Az elhurcolás első felvonulása 1945. január 6-án zajlott, amikor fegyveres orosz katonák rontottak be elsősorban a jelenlegi Alsó és Felső utca házaiba, és a családfőt, vagy az otthon levő fiatalembereket erőszakkal kényszerítették a parancs végrehajtására. Körülbelül 250 embert gyűjtöttek össze, és elindították a csoportot az akkori 6-os számú főúton Ercsi felé. Január 8-án pedig kidobolták a községben, hogy igazolás kiállítása végett mindenki jelenjen meg a vásártéren, aki dolgozni akar. Természetesen több százan vonultak fel a kijelölt helyre, hisz a munkalehetőség egyszersmind a túlélés lehetőségét is adta az elszegényedett családok számára.

Szilágyi József egykori hadifogoly egy 1988-ban készített interjúban röviden így emlékszik vissza az eseményekre:

"Az oroszok sokszor vittek el munkára embereket, vagont kirakodni, ágyúállást ásni, ápolónőnek, vagy éppen péknek, akár több hétre is. 1945. január 6-án azonban más volt a helyzet. Végigjárták a községet, és minden munkára alkalmas férfit vagy éppen fiút elvittek. De mivel nem mindenkit találtak otthon, így január 8-án kihirdették, hogy aki dolgozni akar, az jelenjen meg a vásártéren, mely a mai buszpályaudvar helyén volt. Több százan elmentek annak a reményében, hogy jó munkát kapnak. Azt mondták nekünk, hogy Székesfehérváron vannak a szükséges iratok, s hogy odáig el kell gyalogolnunk.

Elkezdtek hajtani minket Székesfehérvár felé, de egy idő után gyanússá vált a minket őrző felfegyverzett orosz katonák furcsa viselkedése. Az első állomásunk Ercsi volt, itt egy urasági istállóban aludtunk. Elvettek tőlünk mindent, csak a ruhánk maradt. Ercsiből gyalog mentünk Dunapatajra. Itt a kalocsai érsekség adott egy kis kenyeret. Dunapatajról gyalog mentünk Bajáig, majd innen vonattal Temesvárra. Bezsúfolt vagonban utaztunk napokon keresztül, s egyik nap csak vizet másik nap csak valamiféle élelmet kaptunk. Temesváron már sokan meghaltak. Én innen egy csoporttal visszakerültem Szegedre. Szegeden a foglyok körében flekktífusz járvány pusztított. Egyetlen szerencsém, hogy én voltam katona, s így be voltam oltva a járványok ellen. Szegedtől nem messze, Majsa határában egy ideiglenes reptérre hurcoltak. Itt volt szép emléke kedves feleségemnek. Utánam utazott, hogy találkozhassunk, s ennek érdekében a reptér mellett kapáló idegen asszonyok kezéből kivette a szerszámot, csak hogy beszélhessen velem néhány szót. Az éjszakát pedig, mivel hazautazni nem tudott a szegedi hullaházban töltötte.

Szegeden kiválogatták közülünk azokat, akik olyan állapotban voltak, hogy kimehettek a Szovjetunióba. Meztelenre vetkőztettek, és egy pillantással eldöntötték, hogy én kimehetek. Engem persze vittek tovább Ukrajnába, Romni-Kucerájba (Romnij). Innen Szaratovba, le a Volgára.

1945 őszén azt ígérték, hogy hazajöhetünk, de amikor megláttam az állítólagos hazaszállító vonat drótozott ablakát, rögtön tudtam, hogy ez csak mese. Így kerültem Sztálingrádba, s a Donyec-medence szénbányájában dolgoztam. 1947-ben hoztak egy olyan rendeletet, mely szerint a bányában dolgozó hadifoglyoknak fizetést kell adni. Ezután a kolhozba küldtek ki, ahol vezető ember lettem, mert sikerült óriási búzatermést összehozni az oroszoknak. Nekem még szerencsém is volt, mert jól beszéltem oroszul, így általában mindenhol engem tettek a hadifoglyok vezetőjévé. Ott a kolhozban már tűrhető életünk volt. Maguk a sztálingrádi emberek rosszabbul éltek mint mi. Sokszor mi adtunk kenyeret az orosz asszonyoknak, hogy adják oda gyermekeiknek. Az első két év és a gyűjtőtáborok voltak félelmetesek. A WC-nek nevezett óriási lyukba volt aki beleesett, s mi nem tudtuk kihúzni. Állandó hasmenés gyötört minket, s gyógyszereket nem kaptunk. Így hát mi csináltunk magunknak például lehántott fakéregből a hasmenés ellen.

Én 1948. november 8-án értem haza. Máramarosszigeten és Debrecenen keresztül. Debrecenben végre jól megfürödhettünk, de ez is csak azért volt, hogy az itthoniak ne tudják meg, mi volt kint. Csak a látszat kedvéért...."6

Ez idő alatt míg a férj, a testvér vagy az apa a volt Szovjetunióban dolgozott az otthon élők a tanácstól minimális segélyt kaptak. Szilágyi József felesége például 50 forintot, két gyerekre, mert ők hadirokkant árváknak minősültek. Ezenkívül néhány forint családi pótlékkal, s időközönként élelmiszercsomaggal látták el őket.

De nem minden család kapott segélyt, azok közül sem, ahol a családfő a volt Szovjetunióban volt. Azok, akik a háború előtt nagy földterületekkel rendelkeztek, akik kulákok voltak, függetlenül attól, hogy földjük megmaradt-e vagy sem, segélyt nem kaptak.

A foglyok elhalálozásáról nem értesítették a hozzátartozókat. Magyarországon viszont ahhoz, hogy az itthon maradottak özvegyi nyugdíjat vagy családi pótlékot kaphassanak, halotti anyakönyvet kellett bemutatni. Ezek az iratok azonban a mai napig nem készültek el. Mivel még az elhurcoltakról sem készítettek listát, így az elhunytak személyi adataival sem foglalkoztak. Egyetlen vezérelv volt, hogy szám szerint megegyezzen a hadifoglyok száma az előírttal. A január 8-án elhurcolt nagyapámról, - aki a sorstársak közlése szerint már néhány hét múlva, Temesváron megbetegedett és elhunyt - a család semmiféle hírt nem kapott, s csak 1964-ben állítottak ki az özvegy részére hivatalos iratot, mely szerint a férj "eltűnt"...............
.....A Kaukázus munkatáboraiból való szökés lehetőségéről így nyilatkozik Eszes Vendel:

"Lehetetlen Oroszországból megszökni, Lehet, hogy volt akinek sikerült, de akik megpróbálták mesélték, hogy mikor már elfogytak a konzerveik, lent jártak már Szocsi alatt. Elmentek egy házhoz vizet kérni, adtak is vizet, de ahogy a kis ajtón ki akartak menni, már ott voltak és elkapták őket. A lakosság nem pártfogolta a menekülteket. De ugyanakkor sajnáltak minket. Ők is sanyarú körülmények között voltak. Amink volt, mindent megvettek. Az alsónadrágot, az inget. Nem voltak ellátva rendesen. Nagyon tetszettek nekik a magyar szövetek. Jóindulatúak voltak, csak nem volt szabad őket megsérteni az önérzetükben, hogy ők a világ legjobb katonái, és hogy ők a világ urai stb.

Volt, hogy a munkánkért kaptunk egy zsák sót, hogy adjuk el. Sok minden olyan élelmiszert kaptunk érte, amire szükség volt. A lakosok jószívűek voltak. Igaz ez már a harmadik évben volt, nem az elején."

Az orosz lakosok azért adták fel a szökött foglyokat, mert tettükért pénzjutalmat kaptak. A jóindulat mellett nagyon szegények voltak, és az utóbbi volt az erősebb késztetés.

Az éghajlat és az időjárás is nehezítette a rabok élet- és munkafeltételeit. De míg a köztudatban a nagy hidegek és fagysérülések jelentik az orosz telet, hangsúlyozni kell, hogy például a Kaukázus munkatáboraiban éppen ellenkezőleg, a meleg és erős napsütés kínozta inkább a foglyokat..........."

( forrás :Timár Edit :Érdiek a szovjet hadifogolytáborban részlet )