Nyilván ha nem sikerül bejutni, akkor végig kell vennünk az összes egyéb "menekülési útvonalat" az összes, busszal elérhető szomszédos település iskolái között, bár ebbe bele sem szeretnék gondolni, hogy személyes kapcsolatok hiányában hogyan tudnék bármelyikről is hiteles információt gyűjteni...

     Tiszteletreméltó, hogy ennyi energiát fektetsz a gyereked iskoláztatásába, én sajnos ennél lustább és tehetetlenebb vagyok.

     Én ilyenkor arra gondolok, hogy a szülők egy (nagyobbik?) részénél egyszerűen az dönt, hogy melyik iskola van a legközelebb. Ennek a hozzáállásnak is lehetnek előnyei; nem kell tipródni; elfogadod, amit a sors kínál, és az ehhez való alkalmazkodás meghatározza a következő éveidet.

  Megtapasztaltam, hogyan lehet tönkretenni egy osztályra való gyerek önértékelését és a diákéveit a túl sok stresszel és a hibák árgus szemmel való lesésével.

      Pár éve még én is így beszéltem, vagy legalábbis hasonlóan, de aztán kénytelen voltam, "ami az állami iskolában/óvodában van, az csak káros lehet" hozzáállásomon változtatni. Ha nem tenném, akkor állandóan rettegnék, hogy a rokon gyerekeket micsoda károsodások érhetik az állami intézményekben. És ezt biztos megéreznék, nekik sem lenne jó.

 

      Konkrétan a Te tapasztalataidhoz: szerintem ki lehet nőni az iskolai stresszt, amit írsz, hogy a tanító néni árgus szemmel figyeli, hogy hol talál hibát, miközben mi a padokban ülünk órák hosszat, és igyekszünk jól körmölni a feladatokat. Egyrészt a tanító néni nem tud olyan alapossággal óberkodni, mint a Főnéni a Száll a kakukk fészkéré-ben (legalábbis reméljük). (Persze vannak kellemetlen emlékeim, pl. a tanerő osztja az észt, mi meg állunk előtte, mint kis birkák.)

      Aztán nem tudom hogyan, de nemcsak ez marad meg, hanem az is, mikor rendesen beszél a tanár, meg sok hasznos dolog is, amit megtanultunk, nekem legalábbis jutnak eszembe kellemes emlékek is szép számmal, (van közte, ami alternatív módszerként került be az állami iskolák gyakorlatába): beszélgetőkör, drámajáték (azért nem túl sokszor:/, csoportmunka, vagy a készségtárgyak alkotásai, de akár a hagyományos módszerekről (a tanár mesél valamiről, amit fontosnak tart) is vannak meghatározó emlékeim (pl. a Zsolnais magyarkönyvben lévő versek Csoóri S.-tól, Ágh Istvántól elég képszerűek voltak). 

Nem hiszek abban, hogy ezt kompenzálni tudja egy akármilyen jó család. Most mit tudnánk (tudtak volna) csinálni?

       Nekem az jött be, hogy a tanárt is embernek kell tekinteni, mégha nem is egy Pestalozzi az istenadta, (csak egy frusztrált magyartanár mondjuk), (és ezt ne vedd magadra, csak úgy általánosságban mondom!). Aztán meg, mióta nem járok suliba, újra föléledt bennem a tudásvágy. :) Pl. rávetem magam a gyerekek számtankönyvére, (és tényleg érdekel!). És akkor belép a "Tom Sawyer-effektus", az az epizód, mikor Tom vonzóvá tette a kerítés-festést a társai számára. :)

       (Jártam amúgy korrepetálásra: a gimnáziumi matekot nem tudtam volna különórák nélkül végigcsinálni. Meg az is jó ötlet, ha otthon dicséred a gyereked, főleg, amiben tényleg jó. És sajnos, egy pedagógiailag tájékozatlan szülő ezeket nem tudja megtenni, legyen bármennyire is jó szándékú.)

      Ez csak az én véleményem: ha a Waldorfba akarod adni a gyereked, akkor azért add, mert szeretnél egy jó közösséghez tartozni, amelyik a gyerekei nevelésére "szövetkezik", és ne azért, mert ott minden szép és jó lesz, amit a gyerekeddel csinálnak. De ez csak az én magánvéleményem.