ami valljuk meg, nagyon nagy szerencse, mindkét félnek, a tanítónak látni, napról-napra, hogy lesz a picinyke gyerekből hatalmas kamasz, akinek ismeri minden rezdülését :-)

       Abban egyetértek, hogy nagyon nagy szükségük van a diákoknak stabilan egy pedagógus jelenlétére, és nekünk pl. megadatott anno, hogy az Ofőnk vitt minket négy évig minden tárgyából (felsőben). Szóval sztem. ha normálisan meg van szervezve a tanári kar munkája, akkor elkerülhető, hogy átjáróház legyen a gyerekek élete az állami iskolában.

       Mikor erre nincsenek tekintettel az órarend-készítők, akkor nagy gond lehet a tanári fluktuáció, elismerem. 

       A waldorfos osztánytanító rendszer elméletben nagyon szép, tetszett nekem is: vigye egy tanító az osztályt 8 évig, a főoktatás az övé 8-10 óráig, utána más tanárok is lehetnek az osztállyal, pl. kézimunka, euritmia stb. órákon. De biztos, hogy ennek nincsenek hátrányai? Ha kialakít a tanító egy (elő)ítéletet a diákról, akkor 8 évig azt fogja követni, és most mindegy, hogy negatív vagy pozitív érzésekről beszélünk. Szerintem legalább 2 ember kell ahhoz, hogy egy nevelő normálisan tudjon viszonyulni a neveltjeihez, kell a visszajelzés, időnként a görbe tükör, amit az ember elé tartanak, ott van pl. az anya-apa+gyerek kapcsolat.

      Ki az, aki egymagában is tökéletes? (Isten.)

(Még annyit, hogy az érzelmi magyarázat inkább a Vekerdyé, lsd. a műveiben leírt "érzelmi számtan"-sztorit. Ha jól tudom Steiner azzal indokolta elméletét, hogy az oszt.tanító azt reprezentálja, hogy 1 ember is képes elsajátítani a világ különböző tudományágait.)

      És ez utóbbi -a különböző tudományok elsajátítása- sok vita tárgya, kritizálják is ezért a Waldorfot: elvileg magyartanárnak ugyanúgy kell tanítani 8.-ban kémiát, fizikát, mint fizikatanárnak törit, irodalmat. És ezért van, ahol 6. után van, amit átadhat az oszt.tanító szaktanárnak. Ilyen is van.