A Morgós 'naív etimológiát' persze csak humornak szántam, ettől eltekintve valóban nem lehet eltekinteni a világ minden tájékán meglevő hasonló történetektől, amik Európában leginkább a folklórban maradtak vissza. Az üvegkoporsók esetében megint csak tűrtőztetnie kell magát az embernek, hogy ne rögtön 'félrevezető'(?) modern párhuzamokkal hozakodjunk elő.
Ha már mesékről van szó, érdemes elgondolkodni Piroskán is. (Csak mellékesen említem meg, hogy a névadó vörös köpenye állandóan visszatérő emblemeatikus-mágikus öltözet a vizsgált görög regékben, pl. Iaszónnak is ilyen bíbor öltözete volt). Ami a legérdekesebb a történetben, az a persze a helyi erdei szörnyeteg, akit mi mint a farkas ismertünk meg. Ha azonban átrágjuk magunkat némi globális néphagyományi anyagon, világossá válik, hogy ő is csupán az általános szőrös, emberevő erdei szörnyeteg európai 'racionalizált' formája. Guénon megjegyez bizonyos párhuzamokat, amik a segítségünkre lehetnek az egyes töredékes, vagy mára már elhomályosult mitologémák és folklór elemek értelmezése kapcsán. E szerint a görögök Titánjai az Aszuráknak felelnek meg (de említhetnénk tulajdonképpen bármely mitológia ellenistenségeit is, akik többnyire az alvilághoz köthetőek), a ráksaszákat pedig a kabíroknak(+ a már Schenouda által ismertett egyéb válfajaik) felelteti meg, de szerinte mindezek 'szimbólikus fajok'. Hogy belemenjünk kicsit a szörnytanba, a rákszaszák inkább az erdei emberevő szörnyeknek felelnek meg, és inkább óriások, mint törpék, de ettől eltekintve hasonló vonásokat hordoznak, mint görög társaik, pl. nagyhatalmú mágusok, és emberevők, emberrablók, akik bizonyos időközönként emberáldozatot követelnek (míg néhányuk jóságos és igen szép).

'Érdekes' módon, találunk teljesen más forásokat is arra, hogy valójában ez az emberevés Schenouda kifejezését használva valójában emberhasznosítás volt, és miképpen kapcsolódhatott össze a beavatási rítusokkal.
Mircea Eliade az alábbiakat közli (Mítoszok, álmok és misztériumok):
"A manjáknál és bandáknál létezik egy Ngakola néven ismert társaság. "A mítosz szerint, amelyet az újoncoknak elmesélnek a beavatás során, Ngakola hajdanán a föld alatt élt. Teste nagyon fekete volt, és hosszú szőr borította. Senki nem tudta, honnét jött, de a vadonban lakott, egy mocsaras vízfolyás mentén (...) Hatalmában állt, hogy megöljön valakit, majd új életet leheljen belé, sőt még jobb embert is tudott csinálni belőle." Az emberekhez fordult tehát: "Küldjetek hozzám embereket, megeszem, és megújulva hányom ki őket!" Követték tanácsait, de mivel Ngakola csak a felét adta vissza azoknak, akiket elnyelt, az emberek elhatározták, hogy bosszút állnak: "sok maniókát adtak neki, amihez köveket kevertek, így aztán sikerült legyengíteniük a szörnyet, s kés- és lándzsadöfésekkel meg tudták ölni." Ez a mítosz alapozza meg és szentesíti a titkos társaság rítusait. A beavatási szertartásokban nagy szerepet játszik egy lapos, szent kő: a hagyomány szerint ez a Ngakola hasából került elő. Az újoncot bevezetik egy kunyhóba, amely a szörny hasát jelképezi. Ott hallja Ngakola hangját, ott ostorozzák meg és vetik alá kínzásoknak; azt mondják neki, hogy "most bekerült a Ngakola hasába", és éppen emésztődik. A többi beavatott kórusban énekel: "Ngakola, vedd el mindnyájunk beleit, Ngakola, vedd el mindnyájunkmáját!". A beavató mester további próbatételek után végül bejelenti, hogy Ngakola, aki megette az újoncot, most visszaadta."
Kezdjük sejteni, hogy 'ártatlan' meséink valójában hajdani felettébb szörnyű szokásokat őriztek meg, amikben még az olyan apróságok is passzolnak, mint pl. a kövek állandó jelenléte; Piroska meséjében is nehéz kövekkel ártalmatlanítják a farkast(akit persze nevezhetnénk akár Ngakolának vagy valamelyik ráksaszának). Mindez persze csak egy-egy eleme a globálisan elterjedt "szörny általi felfalatás" témájának, amiből kezdetben a 'szörnyek' profitáltak, de az emberek kezében, mint átalakító eljárás a beavatási halál és újjászületés egyik általánosan használt 'technológiai' operációjává vált, és különböző elemeit együttesen vagy elszórtan már említettük pl. Cerridwen-Taliesin és Médea praktikái kapcsán. A fentebbi afrikai történet szépen behozza a képbe a kövek témáját, amiknél legutóbb időzünk, és nem kell túlságosan megeröltetni emlékezőtehetségünket, hogy rájöjjünk, a felfalás és a kő a görögöknél is igen szoros kapcsolatban állott éppen Zeusz születése kapcsán. Sőt, a Szaturnusz által elnyelt és kihányt 'helyettesítő' kő az idők folyamán az alkimista Bölcsek kövének is egyik szimbólumává vált, amiről is Maier beszámol az Atalanta Fugiens XII. fejezetében. Az persze már csak a hab a tortán, hogy egyes források szerint ez a kő a Delphi Omphalos...

Hogy még egyértelműbbé tegyük, a beavatási, meghalási-újjászületési misztériumok földgolyószerte a részletekig menő egyezéseket mutatnak(és az egyik legérdekesebb kérdés, hogy ez miképpen lehetséges) egyfajta 'mesterséges megtermékenyítési és kihordási' processzus keretében, ismét idézem Eliade-t:
"Mint látjuk, a beavatással minden újrakezdődik. Incipit vita nova. Olykor a második születés szimbolizmusa kézzelfogható gesztusokban is kifejezősik. Egyes bantu népeknél a kisfiú, mielőtt körülmetélnék, az "újból születés" néven ismert szertartáson esik át. Apja kost áldoz, majd három nap múlva beburkolja a gyereket az állat hashártyájával és bőrével. Ezt megelőzően azonban a gyereknek föl kell másznia anyja mellé az ágyba, és sírnia, mint egy újszülöttnek. Három napig marad a kosbőrben, a negyedik napon pedig az apa közösül a feleségével. Ugyanennél a népnél, a halottakat kosbőrökben, magzati testtartásban temetik el. Az állatbőr rituális felöltése révén történő misztikus újjászületés szimbolizmusánál, amely az ősi Egyiptomban éppúgy ismeretes volt, mint Indiában, most nem időzünk."
Nem is régen rágódtunk itt erről korábban...