Még szerencse, hogy nagyobb károk nem következtek (eddig).

 

A középkorban is volt egy "múmia-járvány", mikor azért hoztak Európába egyiptomi múmiákat, hogy porrá örölve valamiféle gyógyszernek használják...

 

 

Ki olvasta Sam Bourne Végakarat c. krimijét....? (The Last Testament, 2007)

 

Így kezdődik:

 

"Bagdad, 2003. április

 

A tömeg egyre erősebben tolakodott, mintha vérszagot érezne. Átzúdultak a boltív alatt és egyesült erővel nekirontva a magas, kétszárnyú tölgyfa ajtónak, benyomták és a földre döntötték. Ahogy áttódultak rajta, magukkal sodorták Szalámot. Nem a szabad akaratából tartott velük. Pusztán részévé vált a férfiakból, nőkből és sokszor még nála is fiatalabb gyermekekből formált mozgó vadállatnak. És a hatalmas bestia most felordított.

Betörtek az első nagyterembe, ahol üvegtárlók csillogtak a mennyezetig érő ablakokon keresztül beragyogó ezüstös holdfényben. Rövid szünet állt be, mintha a bestia szusszanna egyet. Szalám és bagdadi társai befogadták az eléjük táruló látványt. A Nemzeti Történeti Múzeum, egykor Bagdad kincsesháza, tele Mezopotámia értékeivel, nyitva állt előttük. Sehol egy őr. A rendőrök már rég elhagyták a helyüket, és az utolsó biztonsági őrök is elmenekültek a roppant tömeg láttán.

A rövid időre beállt csendet egy üvegre sújtó kalapács törte meg. A jeladás nyomán azonnal fülsiketítő zaj töltötte be a termet, ahogy egymás után működésbe léptek a pisztolyok, balták, kések, husángok, de még az autóroncsokból kitépett nagy fémdarabok is – bármi, amivel hozzáférhetnek a tárlókban lévő becses régiségekhez.

Egymás után törtek be az üvegtáblák. Márványszobrok zuhantak a földre; ókori kerámialapok zúzódtak porrá a padlón. A máskor múzeumi csendbe burkolózó terem most szörnyű robajtól visszhangzott: a kő- és üvegtörés zajától, de még pisztolylövésektől is, mivel a legtürelmetlenebb fosztogatók belelőttek a csépelésnek ellenálló zárakba. Szalám felfigyelt két jól öltözött férfira, akik egy profi üvegvágó felszereléssel dolgoztak módszeresen.

Beleremegett a föld, ahogy az emberek újabb és újabb hullámokban tódultak be a múzeumba, és ügyet sem vetve az első kiállítóteremre, új helyek után kutattak prédáért. Befelé csörtetve összeütköztek azokkal, akik már kifelé igyekeztek, hogy kézikocsikkal, talicskákkal és kerékpárokkal elszállítsák értékes zsákmányukat, vagy súlyos műanyag ládák és kartondobozok súlya alatt nyögtek. Szalám a kifelé tartók között felismerte az apja egyik barátját: arca kivörösödött az erőfeszítéstől, a zsebei kidagadtak.

Szálamnak hevesen vert a szíve. Élete tizenöt éve alatt még sohasem látott senkit így viselkedni. Pár nappal ezelőttig minden ismerőse lassan járt, lehajtott fejjel, lesütött szemmel. Szaddam Irakjában nem volt tanácsos megszegni a szabályokat, és magadra vonni a figyelmet. És most ugyanazokat az embereket – a szomszédait – megvadította a mohóság, hogy mindent ellopjanak, amire csak rátehetik a kezüket, és elpusztítsák, amire nem.

Szalám benyúlt egy törött tárlóba egy halvány narancsszínű borostyán nyakláncért. De valaki elkapta a csuklóját, még mielőtt elérhette volna: egy villámló tekintetű, középkorú asszony a bal kezével félretolta Szalámot, s a jobb kezével megkaparintotta a nyakláncot. Szalám visszahúzódott.

Ez olyan, mint egy ősi város felprédálása, gondolta. Akár egy orgia, amelyre nem a vágy hajt, hanem a kapzsiság, a javak utáni, évtizedekig elfojtott sóvárgás kitörése. Egyszerre ismét előrelódították: a fosztogatók újabb csoportja érkezett, és megindultak a lépcsőn.

Szalámot is magukkal sodorták fölfelé rohantukban: az a hír járta, hogy a múzeum személyzete a raktárakban rejtette el a legértékesebb kincseket. Egy csapat férfit látott egy ajtó körül, amelyet épp akkor emeltek ki a sarokvasakból. Az ajtó mögött frissen felhúzott téglafal állt, még alig kötött meg a habarcs. Először egy, majd még két ember esett neki a tégláknak kalapácsokkal; hamarosan mások is csatlakoztak hozzájuk vasrudakat vagy a puszta vállukat használva. Rászóltak Szálamra: – Láss neki! – és a kezébe nyomtak egy fém asztallábat.

A sebtében felhúzott fal gyorsan megadta magát, akár egy homokvár a hullámoknak. A csoport vezetője átlépett a nyíláson és kitört belőle a nevetés. A többiek utánanyomakodtak. Nemsokára Szalám is felfedezte, minek örülnek: a helyiség zsúfolva volt kincsekkel. Kos- és ökörszarv faragványok; dúskeblű istennőket és núbiai asszonyokat ábrázoló szobrok; cserépkorsók, urnák és tálak; réz háromlábak, kárpittöredékek… a falon pedig egy fríz egy rég elfeledett háború harcoló katonáiról.

Szalám szeme megakadt egy-egy ismertető feliraton, amelyek még rajta voltak az elrejtett kincseken. Az egyiken ez állt: Sumér lant Ur városából, aranyba foglalt bikafejjel; Kr. e. 2400. A tárgyat gyorsan eltüntették. Egy másikon: Fehér mészkő fogadalmi edény Warkából (Uruk); Kr. e. 3000… Szalám szeme láttára dugták be egy sporttáskába. Az Entemena királyt ábrázoló szobrot Urból; Kr. e. 2430 két férfi emelte fel, és egy harmadik útmutatásai szerint juttatták át a falon tört lyukon. Szálamnak eszébe ötlött, mit tanult az iskolában: hogy a bagdadi múzeumban ötezer éves kincseket is őriznek. Az a múzeum nemcsak Irak történelmét jelenti – mondta a tanítójuk –, hanem az egész emberiség történetét..."