"Az Argonauták 2."
\o/

Néhány kiegészítés Dea Syria, azaz a Szíriai Istennő témaköréhez. Vízmedencék, csatornák, Vénusz, földalatti misztériumok, tüzes égi jelenségek, vérszomjas uralkodók és félig ember Istenek, kujon törpék, stb., szóval Schenouda egész parafernáliája :-).
A Kalamajkosz által felkutatott kitűnő forrásból idézek:

"Az Oszrhoénét keresztül-kasul bejáró legendák egy másik csoportja szerint a mai értelembe vett Edessza városát egy másik ősi kultúrhérosz, egy bizonyos Khoszró alapította még valamikor az ősidőkben. Khoszró állítólag csatornákat és gátakat épített az itt átfolyó hegyi vízerek útjában. A csermelyek elvezetésével és felduzzasztásával egy szent tavat, amolyan vízgyűjtő medencét hozott létre a majdani város fellegvárának közepén, és ebbe a tóba a szíriai Istennő, Szulka (Atargatisz) szent halait telepítette. A halakat Khoszró az Eufrátesz nyugati partján épült Hierapolisz Bambükéből (Membíj) hozatta. (Sztrabón valamilyen oknál fogva e két helyet egyetlen városnak hitte: „A folyón túl 4 skhoinos (60 stadion) távolságra fekszik Bambyké, amelyet Edessának, meg Hierapolisznak is neveznek; ebben a syriai Atargatis istennőt tisztelik.”) A szent medencéből bárki ihatott, aki azonban a halakat bántotta, arra rút kínhalál várt. A szent medence mindmáig megtalálható Edessza központjában, igaz, a muszlim hódítás után a mellé épített mecset tisztálkodási szertartásaihoz használták fel a vizét."

"Érdemes figyelembe venni, hogy ebből a térségből két horoszkóp-alapú vallást is ismerünk, az egyik a harráni Szábeusok kultusza, a másik a római Mithrász-kultusz. Elméletem szerint előfordulhat, hogy a kettő eredetileg talán összefüggött, mert mindkettőnek lényegi eleme volt, hogy hívei földalatti szentélyekben, misztériumkultuszra jellemző külsőségek között imádták a csillagisteneket."

"Olyan rabbinikus hagyomány is van, ami összekapcsolja a két történetet. Eszerint Ábrahám egy időben ellátogatott Edesszába, de akkoriban itt már Nimród volt az úr. Nimród alattomos módon fogságba ejtette Ábrahámot, mert az nem volt hajlandó meghajolni a bálványok előtt, 13 évig egy földalatti tömlöcben rejtegette, majd kikötötte két oszlop közé — ez a két oszlop még a történelmi időkben is szent zarándokhelynek számított Edessza fellegvárában. Később aztán Nimród letaszította Ábrahámot a hegyoldalon, Ábrahám azonban a mi Gellért püspökünkkel ellentétben nem halt szörnyet a zuhanásban, mert Isten angyalai elragadták, és felrepítették az égbe. (A legfrappánsabb verzió szerint a két oszlop egyfajta csúzliként szolgált, innen lőtték ki Ábrahámot, aki repülés közben lángra kapott a súrlódástól. Egy másik, muszlim hagyomány szerint Nimród (törökül: Nemrut) itt szerette volna egy hatalmas csúzlival Ábrahámot egy gigantikus tűzbe dobni. Ám a tűz rózsakertté változott, melynek helyén ma a szent halastó, a Balıklı göl áll. A város központjában található tó partján áll a Khalil Rahman (a Kegyelmes Isten Barátja) mecset. Ábrahám Sárával Harranban kötött házasságot.) Azt hiszem, a látszólagos időzavar ellenére mindegyik legenda közül ez az utóbbi az, amelyiknek a legtöbb hitelt kell adnunk a történelmi tények ismeretében. Eszerint Nimród a Nimrudból ide telepített ős-szír/asszír katonákat jelenti, akik egy erődöt hoztak létre Nimród hegyén, Ábrahám pedig a nyugatról (vagy délről?) betörő arámi kereskedőket jelképezi, akik hosszas küzdelem árán ugyan, de végül megvetették itt a lábukat.
Természetesen Izsák bibliai története is a környékhez köthető.
Egy Bar Hebraus püspöknél (XIII. század) fennmaradt hagyomány Hénochot nevezi Edessa alapítójának. Hénoch (akit a keleti hagyomány Hermész Triszmagisztosszal, a „Háromszor Nagy Hermésszel” azonosít) a Vízözönről hallván 180 menedékvárost épített az emberiségnek, a legkisebb ezek közül Edessza lett volna. A harráni szábeusok szerint ő építette a piramisokat is, hogy elrejtse bennük az emberiség ősi tudását. A csillagimádó szekta tagjai még a kalifátus idején is szerveztek közös zarándoklatokat Egyiptomba. "

Nos, nézzük ki is Atargatis, Dea Syria, akinek 'tojásával' már találkozhattunk:
"E kultusz szempontjából a legfontosabb város a legendás Hierapolis, a „Szent Város”, Edesszától dél-keletre az Eufrátesz túloldalán. Ezt a várost hívták még Membíjnek, Manbíjnek, Mabbugnak, Mabbognak, Bambyce-nek is. Egy az Eufráteszen Caeciliana mellett átvezető út kötötte össze a Szent Várost Edesszával. A híres ókori varázsló-filozófus, Tűannai Apollonius itt haladt át, amikor India felé zarándokolt. Itt állt Atargatis (’Atar’atha, Tar’atha, Szulka, Héra, csillaga a Vénusz, amit nyolcágú csillag is jelképezhet, de szent jelképe még a kalász, egy zsengeáldozattal teli oltár, egy görög templom) termékenység-istennő legfőbb szentélye. E kultusz első említése Pliniusznál van, de a Szamoszatai Lukiánosz, aki valamikor Kr. u. 150 és 180 között alkotott, egy egész könyvet szentelt neki, De Dea Syria címen. Leírása szerint Hierapolis lakói abból éltek, hogy a szentélyhez zarándokló idegeneket kalauzolták a városban, de voltak az Istennőnek saját kolduló-papjai is, akik egy szamár hátára felkötött Atargatisz-szoborral járták körbe a környező városokat, és adományokat gyűjtöttek a járókelőktől. Atargatis itteni kultusza triádot alkotott Hadad-Zeusz (bolygója Jupiter), Nebo-Apollo (bolygója itt a Mars) kultuszával, a templomban állítólag aranyozott szobraik álltak, egy a plafontól a padlóig bearanyozott teremben. Úgy tűnik, hogy Zeusz-Hadad bikákon állt, míg Atargatisz talán haltestű volt (ezt pénzérméken látható ábrázolásokról gondoljuk), és oroszlánokon állt. De adjuk át a szót Lukiánosznak:

„De amikor ránézel Hérára (Atargatisz), ő sok önellentmondó részletből áll, mert az egész tűnhet Hérának, de ugyanúgy van benne valami Athénából, Afroditéből, Szelenából, Rheából (Kübelé), Artemiszből, Fortunából (Nemezis), a Párkákból (Moirákból) (Végzet-istennőkből).
Mert az egyik kezében jogarat tar, míg a másikban rokkát, és a fején sugárkorona van, meg egy torony, és olyan fűző meg kesztyű, mint amilyet a férfiak egyedül a Mennyei Afroditén látnak. És a testén még több arany és ékkő van, ez utóbbiból egyesek fehérek, mások áttetszők, vannak vérvörősek és belső lánggal égők, van ott számtalan szardonix és berilisz és jácint és zafír és smaragd. Ezeket a köveket Egyiptomból és Indiból és Ethiopiából és Médiából és Örményországból és Babilonból hozzák a férfiak. De van egy érdekesebb részlet, amit megemlítenék. Mert a homlokán van egy ékkő, amit úgy hívnak, a Rubint Lámpás. Ezt azért hívják így, mert éjszaka olyan fénnyel ég, hogy beragyogja az egész templomot, mintha csak valami lámpás lenne. Nappal a fényét tompítja a Nap, de még ekkor is szikrák pattognak benne.
És van még egy csodás tulajdonsága: mert ha előtte állsz, úgy tűnik, az Istennő téged néz, de ha arébb mész, ő ugyanúgy követ aszemével.
És a két szobor közt… (egy titokzatos felismerhetetlen emlékoszlop-szerűség áll, aminek a fején egy galamb ül) ezért sokan azt mondják, hogy ez Szemirámisz jelképe.”

A templom előtt egy igen mély szent tó állt, benne az Istennő halaival, ennek partján fallikus jelképként meredző oszlopok. Az oszlopokra gyakran feljárnak a hívők, és ott napokat töltenek el, hogy valamilyen fogadalmukat teljesítsék."

Samosatai Lukiánosz azonban elmond egyéb érdekes dolgokat is De Dea Syria c. művében, elmondja Deukalion, a görög Noé történetét, majd (fordítás innentől tőlem):
"13. Egy másik csodás történetet is mesélnek azonban a hieropolisiak; azt mondják, hogy országukban nyílt meg egy hatalmas szakadék, ami elnyelte mind a vizeket, és hogy Deukalion ez alkalomból oltárokat emelt, és egy Juno-nak szentelt templomot alapított a szakadék felett. Én magam is láttam e szakadékot, a templom alatt húzódik és valójában igen kis kiterjedésű. Hogy valaha nagyobb volt-e, és csak később húzódott össze a mostani kisebb méretére, azt nem tudom: de az a szakadék, amit én láttam, valóban igen kicsi volt. Úgy tartják, hogy történetüket a következő is bizonyítja; évente kétszer a tengerből származó víz érkezik a templomba. Ezt a vizet a papok hozzák; emellett azonban egész Szíria és Arábia, és sokan az Eufráteszen túlról is lemennek a tengerhez; és mind vizet vesznek onnan, amit először szétlocsolnak a templomban; ahonnan aztán ez a víz lefolyik a szakadékba, ami ugyan kicsi, de óriási mennyiségű vizet tart meg. Így cselekszenek aztán, és úgy tartják, hogy e törvényt Deukalion hagyta a templomra, hogy örök emlékezetéül szolgáljon érkeztének és távoztának.

14. Megint mások úgy vélik, a babiloni Szemirámisz, aki nagy műveket hagyott hátra Ázsia szerte, alapította ezt az építményt is; és hogy nem Hérának, hanem saját anyjának szentelte, akit Derceto-nak hívtak. Mármost én láttam Derceto képmását Főníciában, és valóban csodás látványt nyújt; félig nő, a másik fele azonban, combtól a lábfejig halfarokban végződik. A hierapolisi képmás mindazonáltal teljes női alakot ábrázol. E történet okát egyszerű kitalálni; a halakat szentnek tartják, és soha sem érintik őket, míg a madarak közül csak is a galambokat nem fogyasztják; a galamb szent az ő szemükben. Az ő számukra úgy tűnik, hogy amit elmondtam, Derceto és Szemirámisz tiszteletére teszik. Az elsőt azért, mert Derceto-nak hal alakja volt; a utóbbit azért, mert Szemirámisz alső része egy galamb formáját ölti.
"

Aztán szól Attis és Rhea-ról, akik Phrygia, Lydia és Samothrace mellett Syriában is megalapították misztériumaikat. Egy másik változat szerint Dionysus volt az, aki a misztériumokat meggyökereztette:
"A templomban sok utalás található arra, hogy Dionysus volt a tényleges alapító: például barbár ruhák, indiai drágakövek és elefántagyarok, amiket Dionysus az etiópiaiaktól hozott. Továbbá két hatalmas méretű fallosz állt az előcsarnokban, a következő felirattal, 'Én, Dionysus szenteltem ezeket a falloszokat Hérának, mostohaanyámnak.' Számomra elegendő bizonyíték ez. Bemutatok még egy érdekességet a templomból, Dionysus szakrális jelképét. A görögök falloszokat emelnek Dionysus tiszteletére, és ezek, bármily furcsa is ezt mondani, fából készült, óriási vulvával rendelkező törpéket hordoznak. Van még egy érdekesség templomban: ahogy belépünk, jobb kéz felé egy kis, ülő pozitúrában ábrázolt bronzfigura vonja magára a tekintetet, óriási 'tagokkal'."
Úgy tűnik, a mókás nevű Lukiánosz itt szembesült először a törpekultusz nyomaival...

"45. Ugyanott van egy tó is, nem messze a templomtól, amiben megannyi fajta szent hal tenyészik. Némelyek nagy méretűre nőnek; ezeknek nevet adnak, és odajönnek, ha hívják őket. Láttam egy ilyet, amit arannyal díszítettek, hátúszóján a templom szent jele volt látható ...

46. A tó igen mély. Magam ugyan nem mértem le, de azt mondják, több mint 200 ölt tesz ki a mélysége. A tó közepén egy oltárkő áll. Első látásra azt mondhatnánk, hogy a kő úszik vagy mozog a víz tetején, és sokak szerint ez így is van. Számomra azonban úgy tűnik, hogy egy magas oszlop tarthatja, ami a tó fenekére támaszkodik. Mindig szalagok díszítik, fűszerek vannak benne, és minden nap sokan átúsznak ehhez fejükön koronával, és bemutatják tiszteletadásukat.

47. A tónál nagy tömegek gyűlnek össze, és ezeket tóba merülőnek hívják(?), mert az isteneik mind e tóba mennek le...
"

Néhány adat a misztériumok jellegéről:
"51. Ezekben a napokban Galli-k lesznek(?). Ahogy a Gallik énekelnek és orgiákkal ünnepelnek, őrületszerű elragadtatás lesz úrrá sokukon, és sokan, akik csupán nézőként érkeztek, azt veszik észre, hogy maguk is elvégezték a nagy szertartást. Tolmácsolom, mit is tesznek. Minden fiatalember, aki erre határozta el magát, megszabadul a ruháitól, és hangos kiabálással a tömegbe ront, majd felvesz egyet a kardok közül, amiket azt hiszem évek óta e célra tartottak ott. Felveszi, kasztrálja magát, és őrültként futkosni kezd a városban, kezében tartva azt, amit levágott. Szabadon bedobhatja azt bármelyik házba, ahonnan női öltözéket és ékszereket kap. Így cselekszenek hát a kasztráció szertartása alatt.

54. Bikát és tehenet áldoznak, meg kecskét és bárányt is; csupán a disznókat tartják utálatosnak, ezeket se nem eszik, se nem áldozzák. Mások nem undorodnak a disznóktól, hanem szent állatnak tekintik. A madarak közül úgy tűnik, a galamb a legszentebb nekik...

58. Van egy másik fajtája is az áldozásnak, a következő: szalagokkal ékesítik az élő áldozatot, és lehajítják őket a templom kapujából, és ezek természetesen halálukat lelik a zuhanásban. Néhányuk a gyermekeiket hajítják le, nem úgy, ahogy a barmokat, hanem bevarrják őket egy zsákba, és úgy taszítják le őket, aztán átkokkal illetik őket, és kijelentik, hogy azok nem is a gyerekeik valójában, hanem vágóállatok."

Ezek után térjünk vissza Dzsundi-Sápur Akadémiájához, és egy híres neves 'helybélihez', a hírhedt Caracalla Császárhoz, igen érdekes dolgokat lehet itt megtudni:
"Septimus Severus fia és örököse, M. Aurélius Antoninus Bassianus, közismertebb gúnynevén Caracalla („a köppenyes”) már a következő évben tiszteletét tette nála. Az újabb keleti hadjáratra készülő, ifjú, heves dühkitöréseiről hírhedt császár — aki saját öccsét, Gétát az anyja karjai közt szúrta le, mindössze 2 évvel korábban —, s aki anyja, Julia Domna révén maga is az emesai (ez ma Homsz) szír-arab papkirályi családból származott, úgy döntött, hogy 213-14 telét a lakályos Edesszában tölti. Itt azonban szemet szúrt neki Abgar uralkodásának néhány visszássága, ezért valamikor 214 januárjában színe elé idéztette az elvileg autonóm uralkodót, majd rövid kihallgatást követően megfosztotta őt rangjától."

Abgar nagyon is olcsón megúszta a félőrült-beavatott, tömeggyilkos császár rosszallását:
"Caracalla innentől kezdve regénybe illő életet élt. 215-ben például Alexandriában járt, ahol annyira felbosszantotta egy őt gúnyoló, „igazságos testvérgyilkosságából” szatírát csináló színdarab, hogy dühében kivégeztette a fél várost. Hosszas diplomáciai tárgyalások során Kr. u. 216-ban elérte, hogy a párthusok egy hercegnőt küldjenek neki, mondván: ezzel a házassággal akarja megpecsételni a birodalmak közti új, most kialakítandó szövetséget. Ezzel az ürüggyel szabadon vonulhatott be különleges „násznépével”, állig felfegyverzett seregeivel az ellenséges terület szívébe, akárcsak eszményképe, Nagy Sándor. Az esküvőre érkező menyasszonyt, és párthus előkelőségekből álló kíséretét azonban egytől-egyig megölette, mint azt a szír Herodiánusz krónikájából is kitűnik. Így vette kezdetét Caracalla háborúja a párthusok ellen. De Caracalla számára nem csak azért volt ismerős ez a vidék, mert korábban, még Caesarként (Kr. u. 196-tól) és Augusztuszként (198-tól) már járt itt, amikor apja oldalán harcolt a párthusok ellen. Anyja, aki emeszai főpapi családból származott, beavatta őt a környéken tisztelt istenek kultuszaiba, akiket római császárként is támogatott, minden lehetséges eszközzel. Így nyert például különleges jelentőséget a kommagenei Jupiter Dolichenus (a szíriai Doliche titokzatos főistenének) különleges Baál-kultusza (amiről még a Mithrász-kultusznál is kevesebbet tudunk), aminek misztérium-vallása annyira összekötődött a Severus-dinasztiával, hogy amikor az utolsó családtagot megölték, a kisázsiai isten földalatti katonai szentélyeit egyszerre záratták be és temették el a birodalom több pontján is. Egy másik elmélet Baalbek templomait hozza összefüggésbe a császári kultusz titokzatos istenségével.

...

Caracalla nemi és egyéb identitás-zavarban szenvedő másod-unokaöccse, akit Emesza (Homsz) főistenéről, a meteoritkő formájában is tisztelt, de valójában egy szent hegytetőben rejtező El-Gabal-ról neveztek el, 218 és 222 közötti uralkodása során maga is egyfajta államilag támogatott monoteizmust próbált megvalósítani, igaz, itt a császári kultusz középpontjában ő maga állt, mint a Sol Invictus, vagyis a Legyőzhetetlen Napisten földi megtestesülése. Ugyan a császár alakját besötítette a későbbi fekete legenda — az az eset például egész biztos nem történt meg, amit a neoklasszicista Alma-Tadema is megfestett, miszerint vacsoravendégeit rózsaszirmokba folytotta volna —, de feltételezhetjük, hogy továbbra sem bánt kesztyűs kézzel a „bizarr keleti kultusznak” (a kereszténységnek) hódoló Edesszával."