[''Élte tavaszán,
hogy állán kinőtt a dús, fekete bolyh,
a nászt epekedőn remélte ő:
hogy átengedi néki szép-
hírü Hippodameiát
Pisza királya...'']
PINDAROS
Hierónhoz, a kocsiverseny győzteséhez
Az itt következő vers I. Hierónt, Syrakusai uralkodóját ünnepli, aki 476-ban, az olympiai versenyeken, kocsiversenyben lett első (Pherenikos, azaz "győzelmet hozó" nevű lovával). A rövid bevezető után a középrészt, mint az epinikionokban majdnem mindig, a mitosz foglalja el, a Peloponnésos névadója, Pelops mitosza, melynek végén – és ez kapcsolja a történetet a győztes Hierónhoz – hangsúlyos szerepet kap egy mondai kocsiverseny. Pindaros számára azonban elfogadhatatlan a mitosz eredeti változata, ezért újraértelmezi azt: Pelops atyja, a kis-ázsiai Sipylos hegy környékén élő Tantalos nem azért bűnhödik az Alvilágban, a rá mindig visszazúduló sziklával viaskodva, mert az isteneknek, mindentudásukat próbára teendő, saját megölt fiát tálaltatta fel lakomára, hanem mert az isteni halhatatlanságot biztosító ambróziát és nektárt halandó embe-reknek adta volna; ostoba és szentségtelen szóbeszéd csupán, hogy Pelopsot megölték, igazában az iránta szerelemre lobbant Poseidón (= Szépszigonyú) rabolta el, aki később győzelemhez és boldog házassághoz segítette őt Oinomaos, Pisa (= Olympia) királya ellenében, mikor az a leánya kezét kérő Pelopsot, akárcsak a korábbi kérőket, egy álnokul megrendezett kocsiversenyben orvul le akarta szúrni.
1. strófa
A fő jó csak a víz; miként
láng lobog fel az éjben,
az arany úgy vakít
kincskamarában, a kincs közepette.
Hogyha verseny-éneket
zengenél, szivem, égőbb
csillagot hiába vágysz
fölfedezni, ha a nap áll a
puszta égen, s tornaporond
sincs, mely éneket
jobban érdemelne, mint O-
lümpia küzdőtere.
E helyen övezi a himnusz annyi dallama
a költők szivét koszoruként;
Kronosz nagy fiát dicsérve, Hierón
boldog laka felé sietnek ők;
1. antistrófa
igazság jogarával úr
ő a bőszüretű, szép
Szicíliában, és
ott is a legmagasabb fatetőről
szedte annyi virtusát;
és örűl a daloknak,
mikkel elmulatgatunk,
kedves asztala körül ülve.
Hát ne függjön lantod, a dór,
fal szögén, ha már
drága gondot adva Písza
és Phereníkosz maga
a szivedet iga alá vetette, míg szökellt,
ahol zúg az alpheoszi hab,
s dicső győzelemre vitte, aki rá
ostort nem is emelt, a nagy királyt,
1. epódos
Szürákuszai urát, ki oly
lószerető, s dicsősége fényli be
Pelopsz hősi fiak-
kal betelepített honát,
kit kivánt szeretni
földölelő istenünk,
Poszeidón, alig húzta ki még a moi-
ra tiszta edényből,
s hol a válla volt, elefánt
csontja villogott.
Ó, hány csodatett! Halan-
dók meséje túl
repül a tényeken oly sokszor, és
elámítanak minket a cifra szók-
kal teli, tarka mondák.
2. strófa
Kharisztól, akit annyi jó-
ért köszönt a halandó,
ered a tisztelő
hit, hihetetlenek általa nyertek
oly gyakorta már hitelt;
ám a messze jövő
jobb tanú, igaz szavú.
Ember istenei felől ha
jót hisz el csupán: ez a leg-
járhatóbb utunk.
Tantalosz-fi, meghazudto-
lom valahány ősömet:
amikor a kegyes ebédre hívta volt, kegyelt
Szipüloszába, egykoron atyád
viszonzás gyanánt az isteneket, ott
a Szépszigonyu téged elrabolt;
2. antistrófa
erőt vett a szivén a vágy,
és arany szekerén az
egek urának ál-
dott palotája felé ragadott már;
más időkben éppen így
érkezett Ganümédész,
udvarolni Zeusz körül.
Láthatatlan alakodat nem
lelte senki meg, hogy anyád-
hoz vezessen, és
azt beszélte holmi irigy,
ostoba szomszéd legott,
hogy a tüzön, a zubogó nagy üst vizébe a
te darabokra szelt tetemedet
vetették, s ebéd után csemegeként
falták husodat ők, az osztozók.
2. epódos
Sosem hivok egy églakót
én csufolódva haspóknak. Óvjon ég!
Gyalázó a fenyí-
tést sohase kerűli el.
Hogyha volt Olümposz
népe előtt földlakó
halandó kegyelt, Tantalosz az, de hát
a túl magas áldás
a fejébe szállt neki, és
telhetetlenűl
vonzotta magára Zeusz
szörnyü bosszuját,
ki koponyája fölé nagy követ
akasztott, s amíg visszataszítaná,
semmi gyönyörre nincs mód.
3. strófa
Egész életehosszat így
fog vesződni a balga;
negyedik új csapás
jő, hogy az ambrosziát meg a nektárt
eltulajdonítja és
elpazallja halandó
emberekre, bár csak őt
illetik meg. Aki reméli,
hogy bünét nem látja az ég,
mind csalatkozik.
Lám, az istenek fiát is
visszahelyezték megint
ide le, serege közé a kurta életű
halandóknak. Élte tavaszán,
hogy állán kinőtt a dús, fekete bolyh,
a nászt epekedőn remélte ő:
3. antistrófa
hogy átengedi néki szép-
hírü Hippodameiát
Pisza királya. És
ott, hol a tenger az éjbe fehérlik,
hívta messzeharsogó
istenét a vizeknek.
Felbukott az ott alant;
s szólt Pelopsz: „Ha örömöt adnak
Küprisz ajándékai még,
ó Poszeidaón,
kösd meg azt az ércgerelyt, az
Oinomaosz fegyverét,
s csataszekereden, akár a szél, robogj velem
el Éliszbe, s hozd meg a sikert;
tizenhármat ölt meg ő a hajadon
kérői közül, így odázva el
3. epódos
a nászt. S ha pipogyát kelep-
cébe sosem csal is végzetes veszély,
kinek sorsa halál,
dicstelenül ugyan miért
kotlanék sötétben,
tengve sok évig topa
öregként, örömből kirekesztve? Hát
a párviadalra
ki is állok én, s te segíts
győzni engem ott.”
Így szólt, s a beszéde nem
volt gyümölcstelen.
A vizek istene kedvelte őt,
s adott néki szárnyas paripákat és
színarany ékü hintót.
4. strófa
Erős Oinomaoszt legyőz-
vén, a szűzet ölelte,
ki neki hat fiút
szűlt, uralomra valót meg erényest.
Most, midőn az áldozás
napja villog a vértől,
ott tanyáz az Alpheosz
partjain, s a tömeg özönlik
híres oltárához, a sírt
körbevéve, és
messze fényli hírnevét O-
lümpiasz évében a
homok, ahol a paripák futása hoz sikert,
vagy ifjak merész ereje küzd
kitartón; a győztes élete csupa
mézédes öröm és derű leszen,
4. antistrófa
s a verseny teszi ezt. Nekünk
múlhatatlan örömnél
lehet-e többre vágy-
nunk? Ime megkoszorúzom a vendég
homlokát dicső, aiol
hangnemű lovasének
által, és tudom, sosem
ékesítenek, amig élek,
mást, ki szépértő s ugyanak-
kor hatalmas úr,
himnuszomnak oly müvészi,
cifra tekervényei.
A te akaratodat oltalomba vette rég
egy isten, s e tiszte, Hierón,
szivén fekszik, és ha nem hagy egyedűl,
aratsz te, tudom, édesebb sikert
4. epódos
sebes szekereden dicsőn,
s majd keresek magam járható utat
Kronosznak ragyogó
dombja körül a dalnak. A
Múzsa nékem edzi
legjava nyílvesszeit;
akad más, ki másban nagy; a nagy király
azonban a csúcson
maga áll. Ne vesse szemét
senki távolabb.
Járd mindig a legmeré-
szebb hegyormokat,
s magam örökkön a győzelmesek
kisérőjeként járjak a bölcseség-
ben görögöknek élén.
Kálnoky László fordítása
https://christal.elte.hu/curriculum2/Okor-kelet/Okori.es.keleti.irodalmak/index.asp_id=657.html
