Tudományelméleti bevezetés: irodalom, irodalomtudomány – fogalommeghatározások

''Lássuk a példát. Arisztotelész Poétikájának XX. fejezetében olvasható nyelvtani vázlata ugyan az ógörög nyelv jelenségeinek leírására szóló osztályokat építi fel, de olyan elvek alapján, amelyek más nyelvekre is alkalmazhatók. Megkeresi a rendszer tovább nem bontható egységeit, és ezekből a bináris osztás megfordításával: bináris kötésekkel összetettebb egységeket épít fel, s folytatja ezt mindaddig, amíg el nem éri az alkalmazott szabályok segítségével felépíthető legnagyobb egységet. A bemutatásban megmaradunk ezen az általános síkon: aki a XX. fejezetet veszi a kezébe, szükségszerűen sokkal bonyolultabb képpel kerül szembe. Az elmélet a nyelvi megnyilatkozás oszthatatlan, legkisebb egységének az emberi hangot tekinti. Arisztotelész meghatározása szerint a hangot a zörejektől és az állathangoktól az különbözteti meg, hogy szabályokat követve képesek kapcsolódni. A kapcsolódni képes hangoknak két szélső típusa van: olyan, amely önmagában is megáll (tehát kapcsolódhat, de nem szükségszerű, hogy kapcsolódjék), s olyan, amely csak más, önmagában is megálló hanggal kapcsolódva hangozhat el, azzal alkotva egészet.
Ami egész (vagy mert önmagában is megáll, vagy mert egy önmagában is megállóval jelenik meg) az egy másik aspektusból szótagnak (ógörög szóval: szüllabé) is tekinthető.
A szóalkotó elemekről – egy újabb szempontból vizsgálva – megállapítható, hogy vagy képes egy önmagán túlmutató szerep betöltésére, vagy nem képes erre. Ha képes, akkor szónak is tekinthető, ha nem, akkor annyi szótagot kell összekapcsolni, míg olyan egységhez nem jutunk, amely már képes egy önmagán túlmutató szerepet betölteni.
A szavakból is, mint a hangokból, két típus van: Az a szó, amely más helyett áll, megáll önmagában is (egyfajta „magánhangzó” a szavak szintjén), míg az a szó, mely csak egy ilyen szóval együtt töltheti be funkcióját, csak összetételben fordulhat elő (egyfajta „mássalhangzó” a szavak szintjén – ilyenek például a német határozott névelők is). A szavaknál nagyobb egységet, amelyben mindkét szótípus szerepelhet, megnyilatkozásnak nevezi Arisztotelész, határait pedig két dimenzió bevonásával: a szavak szintjén és a jelöletek szintjén lehetséges kapcsolódások számba vételével határozhatjuk meg. E szerint van egyszerű és összetett megnyilatkozás. Az előbbi annyiban egyszerű, amennyiben egyetlen „magánlevőre” (egy osztályra vagy annak egy tagjára) mint egészre vonatkozik (bár a szavak szintjén az ilyen megnyilatkozás is rendszerint összetett). Az összetett megnyilatkozás ezzel szemben nemcsak a szavak szintjén szükségszerűen összetett, hanem összetett a jelöletek szintjén is, vagyis több olyan magánlévőre vonatkozik, amelyek valamilyen szabály révén egymáshoz kapcsolódva egészet alkotnak.
Láthatjuk tehát, hogy Arisztotelész a lehetséges nyelvi megnyilatkozások felépítését lényegében mindössze egy kritérium és egy szabály rekurzív (tehát az elmélet különböző szintjein ismételt) alkalmazásával világította meg. A jelenségeket minden szinten aszerint osztotta két osztályba, hogy önmagukban megállnak-e vagy sem. Minden szinten alkalmazta továbbá azt a szabályt, hogy az önmagában meg nem álló képes egy önmagában megállóval kapcsolatot teremteni. Így minden szinten meg tudott különböztetni egyszerű és összetett egészet, s ez az eljárás jó példa a szintetizáló elméletalkotásra.''

http://germanistik.elte.hu/irodbev/1fejezet.htm