Bazsányi Sándor
Hibára hiba

A birka-iskola — Lükeion felôl

Weöres Sándor:
A birka-iskola

Egyszer volt egy nagy csoda,
neve: birka-iskola.
Ki nem szólt, csak bégetett,
az kapott dicséretet.
Ki oda se ballagott,
még jutalmat is kapott,
így hát egy se ment oda,
meg is szûnt az iskola.

Az egyik legelsô iskola, az athéni Lükeion alapítója, Arisztotelész egykoron lejegy-zett, majd késôbb Poétika címen közreadott elôadásában úgy véli: „Teljes az, ami-nek van kezdete, közepe és vége. Kezdet az, ami nem következik szükségképpen valami más után, utána viszont valami más van vagy történik. A vég — ellenkezôleg— az, ami más után van vagy történik (vagy szükségszerûen, vagy a gyakoriság alap-ján), utána viszont nincs semmi más. A közép az, ami más után következik, s amiután is van valami más. A jól összeállított történeteknek tehát nem lehet csak úgy akárhonnan kezdôdniük, sem találomra bevégzôdniük, hanem az ismertetett fogalmakat kell megfelelôen felhasználni. (…) A szépség ugyanis a megfelelô nagyságban és rendben van…” Majd késôbb azt is hozzáfûzi: „… nem az a költô feladata, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínûség vagy szükségszerûség alapján.” És amitalán még fontosabb: „Magának a költészetnek kétféle hibája lehet: az egyik sajátmagából következik, a másik járulékos. Ha ugyanis lehetetlenséget választ utánzása tárgyául, ez a hiba saját maga lényegéhez tartozik; de ha helyes tárgyválasztás mellett olyan hibát követ el, hogy például a ló mindkét jobb lábát elôre teszi, vagy általában valamelyik tudománnyal szemben hibát követ el (…), ez nem tartozik a lényegéhez.”Weöres Sándor A birka-iskolában szintén elköveti az elsô hibát — azt, amelyik egy még alapvetôbb hibából következik, abból, hogy ô az ontológiai értelemben vett hibán alapuló költôi mesterséget választotta. De ha már egyszer hibásan a hibát választotta, akkor már igyekszik elkerülni a további, immár nem lényegi, de nem is járulékos, hanem technikai értelemben vett hibákat. A nagy hibát nem további kicsikkel csúfítja (azaz nem teszi elôre a birka mindkét jobb patáját), hanem kicsi szépségekkel ellensúlyozza, pontosabban részletezve nyomatékosítja (tudniillik a kiinduló tényt, hogy a birkák iskolába járnak). Vagyis hogy — a bevallottan hibát hibára halmozó Nietzschétôl kölcsönözve a logikai formulát — a képtelenséget átfordítja költôi képpé. A kiinduló hazug állítást költôi értelemben vett hazugsággá, szépséggé.
A megspórolhatatlan hibát ezúttal a birkák követik el — egy olyan rendszeren belül, ahol nem lehet nem hibázni. Az viselkedik hibátlanul, aki hibáz. Ha egy intézmény valamely hibán alapul, akkor annak logikáján, szükségszerû rendjén belül, Arisztotelész úgy mondaná: a hihetô lehetetlenségen belül nem nyílhat mód másra, mint a fokozatos, szabatos rendben kibontakozó önfelszámolásra. A birka-iskola eleve kudarcra van ítélve. Más szóval: már a kezdetén nyilvánvaló, mi lesz a vége. Ugyanakkor — hogy teljes legyen az arisztotelészi sorozat — a kezdetben fogant végnek van közepe is, azaz hogy az eleve elrendelt kudarcnak megvan a maga pontos története. Éppúgy, mint Kafka prototípus-elbeszélésében, Az átváltozásban, ahol a hétköznapi értelemben vett képtelenség, az „átváltozás” költôi értelemben mégiscsak átváltozik — egy önmagát beteljesítô, felszámoló történetté. Gregor Samsa éppúgy halálra van ítélve a Kafka-elbeszélés legelsô mondatában, mint a birka-iskola intézménye. Érdemes hát egymás mellé olvasni a két nyitányt. Egyfelôl: „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyû féreggé változva találta magát ágyában.” Másfelôl: „Egyszer volt egy nagy csoda, / neve: birka-iskola.” Az egyik „szörnyûség”, helyi értékét tekintve, megfelel a másik „csodának”. Egymásba tükrözhetô szépségek mindketten, az állattá változó ember és az iskolába járó állat. Gilles Deleuze szerint: „Az írás elválaszthatatlan az alakulástól: írás közben a zember nôvé lesz, állattá vagy növénnyé válik, molekulává, végül pedig észlelhetet-lenné.” S így végsô soron: „Van-e jobb indok az írásra, mint az emberlét fölött érzett szégyen?”És valóban, talán mindkét mûben az „emberlét fölött érzett szégyenbôl” (vagy legalábbis kételybôl) fakadó szörnyûséges csodáról vagy csodálatos szörnyûségrôl értesülünk. Az ember és az állat, a megszokott és az idegen között húzódó határ közelében vagyunk hát. Távoli párhuzammal élve: nem véletlenül okoz idônként jókora fordításbeli dilemmát Szophoklész Antigonéjának híres sora az emberrôl, akit (ti. az embert) mi leginkább a „sok csodálatos” közül a legcsodálatosabbnak ismerünk. Noha éppenséggel Hölderlin az érintett görög szót (to deinon) „szörnyû”-nek (das Ungeheuere) fordítja, ugyanazzal a német szóval tehát, amelynek jelzôi alakját (ungeheuer) Kafka is használja. A legfôbb szörnyûség (csodálatos szörnyûség) azonban nem is az ember, aki átváltozik féreggé, vagy a birka, amelyik iskolába jár, hanem a mû, amely eleve pusztulásra van ítélve. Kafka elbeszélése is, meg Weöres verse is szép példája annak, ahogyan az irodalmi alkotás már a legelsô mondatában bevégzi önmagát, azaz hogy bejelenti végzetét, tematikus és strukturális értelemben egyaránt. Ahogyan azt Arisztotelész is mondaná: egyfelôl a kezdetbôl, a közép közvetítése révén, egyenesen következik a vég; másfelôl a lehetetlenség választásának hibájából, a következetlenség hibáinak kiküszöbölése révén, bontakozik ki az egyszerre csodálatos és szörnyûséges végkifejlet. A továbbiakban — ökonómiai megfontolásból — az önmagát felszámoló Weöres-verset nézem meg röviden, szigorúan az arisztotelészi elvek szerint .A két soros kezdet „egyszer volt” meseszerû felütésével azonnal rálátunk a versszokatlan világára, mely szokatlanságot nyomatékosítja egyfelôl a „nagy csoda” kifejezés, másfelôl a cím szabatos terminusának megismétlése: „birka-iskola”. A négysoros közép két kétsoros egységbôl áll, amelyek a „ki” vonatkozó névmással indító állítások velejét (amely az intézmény sajátos, mivel önellentmondásos, mûködés-módjára vonatkozik) összpontosítják a variációs-ismétléses fokozás retorikai alakzatában: „az” — „még (…) is”. És így a két soros vég pusztán levonja az egyszerre
szomorú és vidám következtetést, amely tehát az „így hát” és a „meg is” fordulatok jóvoltából teszi költôi módon is nyilvánvalóvá azt, ami már eleve nyilvánvaló volt. Arisztotelész poétikai elmélete a hibára épül. Weöres Sándor költôi gyakorlatában a hibát hibára halmozza — de úgy, hogy közben betartja a kezdet, közép és vég klasz-szikus sorrendjét. Más szóval, az elméleti szempontból tagadhatatlan hibát gyakor-lati értelemben sikerré változtatja. Többek között ezt tanulhatjuk meg mi, emberek a birka-iskolából. És a liba-pék kenyerérôl még csak nem is szóltam. Hogy az milyen finom.

http://www.nyf.hu/vpkocsi/letoltheto_dokumentumok/2008_nyar/069-071.pdf.