Szendi Gábor: Az emberi akarat útvesztőiben

Homérosz nyelve

''Bruno Snell klasszika-filológus 1953-ban "Az elme felfeldezése: az európai gondolkodás görög eredete" című munkájában részletesen elemezve az Íliász és az Odüsszeia ógörög nyelvezetét, meghökkentő felvetéseket fogalmazott meg. Szerinte az időszámításunk kezdete előtt körülbelül 1334-1150 között megesett trójai csatáról i.e. 850 körül született két eposz szerzője kora tudatelméletét is leírta. Eszerint az ókori görögök valahogy úgy éreztek és gondolkodtak önmagukról, mint ma a hipnózisba került személyek - azzal a különbséggel, hogy ők a tudatállapotukat nem tudták normál éber tudatállapot ellentéteként megélni. Hogy kicsit konkrétabb legyek: Homérosznak nincsenek szavai az akaratra, szándékra, tervezésre, gondolkodásra, lélekre, öntudatra - egyszóval az ókori görögök nem úgy élték meg mindennapjaikat, hogy "ezt és ezt gondoltam ki, ezt és ezt akarom", hanem úgy, hogy "ezt és ezt teszem". Modern nyelvezetünk még őrzi ezt a finom különbséget. Egy menekülési helyzetet leírhatunk úgy, hogy "úgy döntöttem, elfutok", de megélhetjük úgy is, hogy "késztetés támadt lábaimban a futásra", vagy "a lábak szinte mgáuktól nekilódultak". Utóbbi fordulatok azt érzékeltetik a mai hallgatóval, hogy a menekülés szinte automatikusan következett be - az Én nélkül. Úgy tűnik azonban, hogy az ókor embere számára ez nem metafóra, hanem valóság volt.

Homérosz hőseinek nem volt lelke. Volt viszont három külön szavuk arra, amit mi az elme három funkciójának tekintünk. Nekünk a lélek a testben lakó Én, aki uralja a testet. Az ógörögöknek a psziché a vérrel vagy lélegzettel volt azonos, s lám, a mi nyelvünkben is felismerhető a lélek és a lélegzet közti kapcsolat. A "kiadja a lelkét" mondat ma azt jelenti, hogy valaki, mint énnel, akarattal bíró, megszűnik létezni. Eredetileg azonban azt jelentette, hogy "utolsót lélegzett". Nincs légvétel, nincs élet. A thymos szó azt a funkciót jelentette, amit ma az én mozgató akaratának élünk meg. A mai ember tudatosítani tudja kivitelezendő mozgásterveit, késztetéseit, s mint lelki élményekről be tud számolni róluk. Az ókor embere számár a thymos "mondta meg", hogy éhes, szomjas, harcolnia kell. Akhilleusz harcolt, amikor a thymos a mellkasában arra sarkallta. Ha a thymos a lábba ment, akkor az ember futott. Aki megdermedt a rémüettől, arra úgy mondták, "elhagyta lábát a thymos". Az ókor embere tehát folyton "azon kapta magát", hogy már éppen tesz valamit, s erre született magyarázatlént a thymos. Mi úgy gondoljuk, hogy általában akarjuk azt, amit teszünk.

Az ókori ember nem volt képes introspekciókra, vagyis arra, hogy saját lelki folyamatait megfigyelje, megélje, netán másoknak elmondja. Ahogy hipnózisban is, a "kar delemelkedik" történést nem kíséri az élmény, hogy "én emelem fel a karomat", miközben valójában ez történik. Ennek ókori élménymegfelelője: "a thymos felemelkte a karomat".

Még egy utolsó példával próbálom érzékeltetni az ókori lélek sajátosságait. A "látni" szó a modern embernek mindig implikálja azt, hogy "én látok valamit ilyennek vagy olyannak", "bennem kelt ilyen vagy olyan hatást a látvány". Ám az akhájoknál a "látni" ige helyett sok-sok szó van a látásra, mindegyik azt a speciális helyzetet képviseli, amelyben a látvány valamilyen állapotba hozta az ókor emberét. Amikor Akhilleusz "görbén fölfelé nézve" szól, az mindig azt jelenti, hogy "dühösen lát". Vagyis "dühösen látni" nem egy lelki állapot, hanem egy cselekvési mód. A dühös lelkiállapot csak számunkra létezik, mert mi be tudunk róla számolni, mint belül megfigyelt lelki élményről.''

http://sentimpress.blogspot.com/2009/07/szendi-gabor-az-emberi-akarat.html