Jó reakció rá, látom megértetted, amit felvázoltam. Az van, hogy ilyen mérettartományban, tehát az atomi méretekben nagyon kvantumos, hullámos minden matéria, tehát eléggé delokalizált. Nem lehet a gravitációs téridő-szerkezetet ebben a tartományban lokálisan értelmezni, venni, mert az feltételezi a klasszikus anyagi sűrűségeket, formát.
Érdekes, hogy a kvantumos dolgok, hullámok ki tudnak nőni a mikrotartományból makroba, fény, rádióhullám, EM-kölcsönhatás (virtuális fotonok), de a makroszkopikus fizikai dolgok, mint pl. anyagforma, ilyesmik, gravitációs téridő-szerkezet, nem.
Így nem néz ki úgy, hogy a pozitív elektromos töltésű nagytömegű atommag, ami sokkal kisebb helyre lokalizálódik középen, mint az ugyanakkora ellentétes töltésű, de a centrum körül jóval szétterültebb elektronfelhő, kihozza azt az áltreles jelenséget, hogy a benti rész kisebb töltésűnek látszon.
Összeadódva ez az atomonkénti nagyon kis töltésdeficit bolygónyi mennyiségeknél érzékelhető kellene legyen, ahogy írtad egy atomra.
Szerintem az van, ahogy mondtam, a gravitációs téridőszerkezeti különbségek, differenciák, részletek nem érvényesülnek ilyen kis tartományokban, mint nagyban. Ezt mondja az is, hogy nem sikerült pici fekete lyukat kreálni. Az ugyanis stabil lenne szerintem, és csak növekedne. (Nem értek egyet a Hawking-féle párolgásával). De pici instabilt se detektáltunk még, pedig kellett volna, sőt, féltek is tőle már mostanság a nagyenergiás kísérletezések miatt.
Másfelől pedig onnan is lehet látni, hogy nem jó az az elképzelés, hogy csupán csak a töltésmegmaradást, mint részecskemegmaradást, a specreles térerősségeken keresztül használva, és így utóbbit átírva áltreles formára, az képezi majd az elektrodinamikát az áltrelben. Ez téves. Szóval ezt onnan is lehet látni, hogy így kimarad a "fáradási-effektus" ill. inverze, amely az áltrelben a fényre igaz. Ha a fény (EM-hullám) útja során változik a gravitációs tér, akkor az változtatja a frekvenciáját és egyben energiáját, impulzusát. A kölcsönhatás impulzusátvitelt is jelent. Az elektromágneses kölcsönhatás során (mint a Coulomb-kölcsönhatás) ezt nem valódi, hanem virtuális fotonok közvetítik. Ezek kvantumtérelméleti objektumok, melyeket a klasszikus elektrodinamika csupán modellez (elfedően). A vitatott átírás során ez tekintet nélkül marad, és csak egyfajta részecskemegmaradás fejeződik ki, ami nem elégséges. Szóval a virtuális fotonoknak is "fáradniuk" illetve "serkenniük" kell, ha egy gravitációs potenciálgödörből hatnak ki, illetve hatnak be. Ezáltal megváltozik a közvetített impulzusuk, hatásuk. Tehát kisebb vagy nagyobb töltést látunk, érzékelünk (méréssel) kintről bentre tekintve, vagy (rendre) bentről kintre tekintve.
Az a probléma, hogy a specreles elektrodinamika nem pusztán csak a töltésmegmaradásról szól. Sőt, inkább az van ott, hogy ez a dolog (a töltések megmaradása) egyszerű kifejezést nyer a potenciálból: rotációjának kétszer vett divergenciája nulla. Mert a vektorrotáció antiszimmetrikus tenzort ad, a kétszer vett divergencia pedig szimmetrikus művelet. Namost ez pont hasonlóan alakul a görbült téridőben is ezekkel. (Zavaró plusz tagok sem lépnek fel, mint pl. szimmetrikus tenzor kovariáns divergenciájakor.) Viszont, mint mondtam, a specrelben a potenciálnak eredeztetett értelme van. Ez viszont hiányzik az áltrelben. Hiába a megmaradós matematika, és az ezek által elgondolt, vett antiszimmetrikus "térerősségtenzor" meg egy rotációzott "potenciálvektor", azoknak ettől még nincs meg az az értelmük, mint a specrelben. Pusztán csak a megmaradásra vannak kitalálva. Ellenben a specrelben a specreles kvantumtérelmélet származékai. A csavar ebben az, hogy így ez már csak egy visszavetített fizikátlan matematikai dolog. Az ezekkel felírt "dinamikai egyenlet" (Landau II (90,7)) tuti hamis.
A térerősségek (erővonalak) értelme a (négyes) vektorpotenciál felől van. Annak rotációja. Viszont a vektorpotenciál pedig a specreles kvantumelmélet felől van. A klasszikus (nem kvantumos) specreles is innen jön. Ennek potenciál értelme támaszkodik a specreles téridőre. Ez a talaj ki van véve az áltrel téridőszerkezete miatt. Tehát értelme vész.
Amúgy az elektrodinamika, ami eredetileg specreles, egy vitatható csavarral van átvíve az áltrelbe. (És szerintem az nem helytálló...)
Szóval hiába gondolkoznál erővonalak képében. Nincs értelme itt.
Tehát arról van szó, hogy az elektromos töltés (vagy sok egynemű ilyen egy golyóba zárva) ha belekerül egy mély gravitációs potenciálgödörbe (ez egy kicsit klasszikus megfogalmazás), vagy esik bele a fekete lyukba (ami r=0 helyen van), akkor egy kint odébb dekkoló mérőűrhajó (r=100 helyen van) vajon mit mér ezalatt közben az elektromos kölcsönhatásra?
csak végtelenül elgyengül az elektromos (és mágneses) kihatása
Minden általan eddig olvasott (de csak ismeretterjesztő szintű) cikk plusz a wikipedia szerint nem gyengül, az elektromos töltés marad.
Más kérdés, hogy a létező fekete lyukak nem maradnak töltöttek, mert összeszednek ellentétes töltésű részecskéket. De ez nem az elnyelt töltések "elgyengülése", hanem egyszerűen ellentétes töltések beszerzése a környezetből.
Nem tudjuk a szingularitásba zuhanó kvantált részecskék felemésztődésének módját. Ezen még én sem szoktam gondolkozni, mert ott még nem tartok.
De tuti, hogy a szingularitásba zuhanás eltünteti az elektromos töltés tulajdonságot. Egyelőre így vélem. De egyébként, ha magában meg is őrizné valahogy, arról sose szerezhetnénk tudomást itt kint. De egyelőre ne akarjunk adni elektromos töltöttséget egy tömegszingularitásnak, mert ezzel annak fizikáját, sőt, majdnem kvantumfizikáját kezdjük megadni.
A mi időnk szerint a töltés csak felkenődik az eseményhorizonton, és csak végtelenül elgyengül az elektromos (és mágneses) kihatása. Ez olyan, mintha egyre jobban megszünne idővel. Más szóval ez is egyre lassabban, gyengébben "kommunikál" kifele.
Ez (inkább csak kb. ez) az ábra a forgó fekete lyukakra született, aminek ergoszférája van, és Hóking meg Penrose azon keresztül képzelte el a párhuzamos világot, ahova szerencsés esetben szökni lehet.
Igen. A mi kinti időnkben nem alakult még ki szingularitás, csak összeroppant az anyag, mert a gravitáció erőssége felülmúlta azt az állapotot (ilyen-olyan kvantumos eredetű), ami miatt még távolságot tudott tartani az anyag magában. Összeomlik a kvantumosság is. Olyan téridő(görbület) lesz, hogy már nem képes a kvantumelméletnek sem megfelelni az anyag. Nem tudjuk egyelőre, hogyan modellezzük.
Tehát a gázfelhő elkezd összehúzódni. A sűrűség függvényében egy bizonyos méretnél megjelenik az eseményhorizont, és a kisgömböc hirtelen bekapja önmagát. :o)
Tehát a gázfelhőnek van egy része, amely egy adott pillanatban az eseményhorizont belsejében találja önmagát. Nem ment be oda. Körülötte képződött az eseményhorizont.
(Persze ezt mi nem látjuk. Hirtelen sötétbe burkolózik. (De a feltételezett méterrudak odabent nem változnak zsebórákká.))
- * -
Az a vicc, hogy állítólag nagyenergiájú lézerekkel ezt Livermore-ban kipróbálták.
Kiszámolták, hogy adott hullámhossz mennyire fókuszpókuszálható és az adott térfogatba mennyi energia kell.
Tudomásom szerint nem sikerölt fényből mikroszkopikus fekete lyukat készíteni.
Én valahogy úgy képzelem el, hogy a mi időnkben a szingularitás még nem létezik, az majd a végtelen távoli jövőben lesz. Az anyag meg ott van a horizontnál. Az meg egy másik dolog, hogy matematikai szempontból célszerűbb más koordinátázással dolgozni.
"Na de hogyan? Szerintem meg nem. Ugyanis az elektromos (vagy elektromágneses) kölcsönhatás nem tud kihatni belőle."
Tegyük fel, hogy a gravitáció kvantált (gravitonok közvetítik), különben nem egyeztethető össze a sztenderd kvantumfizikával. Vagyis nagyon halvány gravitációs hullámokkal meg lehetne állapítani - a hullámfüggvény megzavarása nélkül -, hogy melyik résen ment át a részecske.
Az entropikus gravitáció-elmélet szerint a térben mindenütt kvantumállapotok vannak, ezek korrelációja adja a távolságot. Tehát a tér nem üres. A tér az anyag állapota. Próbáld magad beleélni. Az üres térben is van anyag. Az üres tér az anyag legkisebb energiájú állapota.
Tehát a feltételezettszing-szingularitás és az eseményhorizont között is van anyag.
(Öreg Napocska kedvéért: felkiáltójel!!!!!!!!!!)
Az eseményhorizont és a szingularitás között lévő kvantumállapotok nem zuhannak bele a szingularitásba.
"A fekete lyuk eseményhorizontja alól semmilyen hatás nem tud kijönni, kiérni, kilógni, kiszökni, kinyúlni, kiközvetülni. A benne lévő tömeg gravitációs "hatása" az nem ilyen, mert az nem közvetül, hanem az anyag körül lévő kialakult téridő geometriai struktúrája adja."
Alapelvem, hogy indoklás nélkül nem nyomok minuszt.
Az áltrel a gravitációnak egy geometriai leírása. Sokan megpróbálták kvantálni. Kanonikusan vagy unortodox módon.
Jelenleg a leginkább esélyes egy olyan szemlélet, amelyet már Niels Bohr is felvetett. Nagyon sok kvantumjelenségnek nincs klasszikus megfelelője, nincs korrespondencia.
Alapvetően a hullámfüggvényből kell kiindulni. Kezdetben vala a topologikus tér. A kvantumállapotok közötti korreláció jelenti a távolságot, így lesz metrikus tér. Ez az elgnómdolás ugyanazt az eredményt adja, mint Einstein egyenlete. Vagyis összhangban van vele. (G.Á szerint nem levezetés, viszont összeegyeztethető a két dolog.)
"Ha a belezuhanó töltött golyó sajátidejében nézzük, akkor a golyó véges időn belül felszívódik benne, megszűnik anyagi minősége. Ezzel az elektromos töltése is. Belül is, és kívül is egyaránt. Nem tud megmaradni."
Kár ezen agyalni - a jelenlegi modellek alapján.
Gödel tétele (a saját értelmezésemben) röviden: Mindig fel tudunk tenni egy újabb kérdést, amelyre a modell nem képes válaszolni. (Ezek között lehetnek értelmes és értelmetlen kérdések. Mit álmodott az elektron?)
Meg tudod mondani például azt, hogy miféle jószág az elektromos töltés?
A megmaradását az SU(1) szimmetria adja. Ez valamiféle komplex dolog.
Nincsenek komplex mérhető mennyiségek a klasszikus fizikában. Ez csak valami gonosz kvantumjelenség lehet.
Majd egyszer megfejtik. Talán ebben az évszázadban, vagy a következő évezredben.
