Szűzességedet őrzöd. Mondd, mit akarsz vele? Hádész öbleiben nem lelsz, drága leány, szeretőt. Küprisz minden kincse az élőké, Akherónban mindőnkből amúgyis csont s hamu lesz, kicsi lány.
Hallgass rám, Ifjak-nevelője, te tedd, hogy ez asszony vonja meg ifjaktól a kegyét és nászkerevetjét, és örvendjen az őszhajúaknak, akiknek ugyan már eltompult erejük, de a lelkük vágyakozik még.
Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el. Megőrizzük, ahogy a rég leégett erdők virágporát a tómeder iszapja. Ami volt, nem ér sohase véget: megszűnik és nem tud megszűnni mégse. Mint a málnadzsemben rekedt darázs nem tudni, honnét hangzó zümmögése, mint mikor távoli rádióállomás sercegése szüremlik a két szó közti résbe, míg végül átszakad valami gát, egy ponton a jelen szövete enged. Mondjuk, hiperérzékeny kamerád a néptelen utat, hófoltos búzaföldet filmezi napokig, pár szélfútta pocsolyát, aztán mikor előhívod a filmet, döbbenten látod: a földeken át furcsa egyenruhában katonák menetelnek… Menekülők: teherkocsin, gyalog, bőröndöt hurcolnak, vagy megrakott gyerekkocsit tolnak, vagy épp egy szál ruhában áradnak végtelen sorban – nem hagy nyomot lábuk az út porában, a szőlődomb sarában…
Vagy amikor hazafelé menet a sáros földúton kikászálódsz lerobbant autód alól, és látod, hogy rádsötétedett: sötét eget tükröz a recés keréknyomokban csillámló víz, már csak alig dereng az ócska fürdőkád, a szétesett gyerekkocsi odébb, a szélső fák tövében, egyszerre a kopasz gallyak fölé lebeg a hold gázzal töltött léggömbje, és a fényben a domb mögül tankok kanyarodnak elő, a holdfényben tisztán kivehető a kormánynál az arc is, feléd közeledőben, mikor épp úgy döntesz, filmforgatás, és közelebb merészkednél: a robbanás, a láng, a robbanás, az elszenesedő test, mintha ami történt, nem bírna az időben odébbforogni, és csak ismételné magát, mint elakadt lemez, a fölsértett levegőben…
Vagy biztonsági őr vagy, s éjfélkor körbejársz, zseblámpád fénye az üres telek gyomos földjén motoz, ahol a régi ház hűlt helyén parkoló vagy irodaépület kel ki, a fénynyaláb lapátnyelet, tócsát, téglarakást forgat elő az éjszaka talajából, meszes füvet, s egyszer csak helyhez szögezi a rémület: látni nem látni mást, csak a betonkeverő kövér körvonalát, de mintha emberek tolonganának ott, egész harsány tömeg, lábdobogás, harangszó, sülő hús sercegése, vontatott templomi ének, éles gyerek- hangon mondóka szálldos a puszta föld felett, visongó nevetés csap részeg hetvenkedésre: mint éjszaka falakból a meleg, úgy párolog a földből elsüllyedt életek beléivódott öröme és szenvedése…
Vagy este kiszaladsz a kinnfeledt mosott ruháért, és látod a gyönge szélben fej nélkül ágáló kísértetek sorát röpülni helyben, a szárítókötélen, a kertfal és a pincelejárat közti térben, mikor kigyúl egy ablak, és óriási, sárga fény-négyszöget terít az udvar sötét füvére, melyet négy részre szabdal a keresztlécek árnya – ugyanaz az udvar tíz éve, negyven éve, s hirtelen úgy érzed: ha visszamégy az elhagyott, üres szobába, lárma, nevetgélés fogad, az összes villany ég, vörösbort töltenek rég összetört pohárba, vagy csak egyvalaki: szokott helyén, a széken, a lámpa fénykörén túl, s azt mondja: ’Visszatértem, a telihold talán, vagy fájdalmad mágnese testté rántotta össze ittlétemnek a térben kóválygó lenyomatait, hogy én, aki csak csöpögő csapokról, gázszámláról beszéltem valaha, elmondjam, amit sose, s te is elmondd, amit nem mondtál el, míg éltem’.
Én gondolok rád akkor is, mikor mordul az ég, s eső elől futó szél utcánkba reked, és indulok hosszú magányos sétákra, ahol kis nyárutói csend borít szerelmes kerteket.
A gyárkémények füstje is visszafelé száll, s ahol lebeg, elborul az érett táj és meddő vadkörtefák várnak késő szerelmeket. A talpfákon kavics koppan, s ha fény remeg a végtelen sín felett, a szívemen átlátok, mert senkim nincs, s hogy te nem vagy, a senki is csak te vagy nekem.
- Ó, költészet, mondd hát, hogy nagyon fáradt vagyok. - De ember, hiszen mindenki fáradt. - Akkor mondd, ó, költészet, hogy mindenki fáradt, mennek az utcán, zihálnak, szívük vánszorog éveik után, és nagyon fáradtak. - De ember, hiszen ezt nem mondjuk. - Akkor mondd, ó, költészet, hogy ezt nem mondjuk, csak mondj, mondj valamit.
Egy vagy mindazzal, amit elvetélnél. Egy vagy mindazzal, amit majd kiállsz. Szöknék, el, mint aki anyját megölte. Mert hagytalak meghalni Téged is. Magánügy, mely csak rátok tartozik? Heves közönyben alázatosan szenvedek, mint egy muzsik. Egy vagyunk azzal, amit elvetélnénk. Egy vagyunk azzal, amit majd kiállunk. Bárhogy forgatnám, – nemtelen, üres jövő emészt: mocskos kórházi ágy, fáradt, fásult és részvétlen személyzet. Rettegés, hogy nincs tiszta lap, nincs újraróható, – nekünk nem hasad más, közös idő. Megtudtad: égvájó barátaink raja átenged a földnek, kiad a pusztulásnak. Harc nélkül híg, hamis a hűség. Serény hospice-csapat az angyalok kara. Tudom, más voltál, mint akit szerettünk. De csak az idegennek, és csak a nemlét röntgensugarában. Bent sötét, fehér istenrajzolat vagy. Ki hallgatott rád, ki hajlott szivére? Ahányszor fényképedre nézek: becézett részletekben odavetlek egy gázkazán világnak. Mindenki idegent szeret. Egy másikat. Nem azt, akit. Csak tapogat a vakszerelem fénye, világtalanul alakít. Eltartottál magadtól, akár a fellobbant gyufát.
II
Merre hulltál bölcs-savanyú mosollyal, hol van értő és panaszosra vásott arcod? Itt a lágy beaujolais-i tájban kérdem a fénytől – úgy libeg, akár a hajad, mikor még épen éltél, vagy legalábbis éltél. Tépd ki sérelmek fene tüsketűit! Istened immár, Isten a tanúd. Ne remegj, nem írok nekrológot, gyász-sorokat s azért is légy nyugodt: a rák tovatűnik, és nincs versre ma szükség. Hogyha mégis kell, ne szorongj, terólad folyton írok, mást se teszek. Temetlek. Én a bánatom, kutyakoncom, óvom. Féltem a múltam.
III
Megvontad magad, meg, mindenkitől. Ki véd engem e megvonás elől? Egy vagyok azzal, amit elvetélnék. Egy vagyok azzal, akit nem találok. Nem tudtam, hogy halálod életfogytiglani.
Nem leszek soha úr, bezárultak a körök, ácsorognak bennem mindenek. Ki magába rejtett, csak abban ha feltörök, elátkoztak kajla istenek.
Nem félthet más, csak aki hatalmasan szeret, sokszor a szem tükrén a rejtély Olyan naiv, szép és esetlen vagyok veled, legszebb énem otthona lettél.
Ténfergek hát benned, de nagyon messze a kéz, volt-idő fog össze szorosan. Egyszer majd feltörök és az mindent felídéz s tovább játszunk. Játszunk komolyan.
Szokatlan utakon járok, mint a semmitmondó tulipánok, illattalan lopom magam a lelketekbe is minden szavam az emberi meleg vágya, amiért kínlódom, arra várva, hogy egyszer szeretni fogtok úgy ahogy vagyok s nem álmodoztok soha semmi-semmi másról csak egy illattalan tulipánról.
Minden új nyarat úgy várok, mint reszkető kézben tulipánok egy ház előtt, vagy fák között, hol a szerelem üdén megkötött az érkező kedves léptét. De az én szerelmemre nincs mérték. Várok. Nézem a köveket, várom hogy majd önként eljöjjetek. Mostantól már nem is fájok, olyan vagyok, mint a tulipánok.
Végigéltem minden percedet szeretve téged s nem szeretve, éveken át s évszakok váltott derűjén, unalmán figyeltem, hogy javul s romlik a szerkezet, vesztemre és javamra örömbe-bajba csak veled, s már a gondolatra, mely neked jelt adott, szerettelek és nem szerettelek.
A ligetben a hosszú sor. A szorongás, kihagynak. "Túléljük", int a főpap. Holdfényes óceán. Bárhová mégy, sose tagadd meg...! Evezősor. A tölgyes ég. Hogy tagadnám meg? Véremből való. Kétszer nyolc perc a part.
Ó, nézd a furcsa, ferde fát, Mint hajlik a patakon át, Ó, lehet-e, hogy ne szeresd, Hogy benne társad ne keresd? Már ága között az arany napot Nem tartja, madara elhallgatott, Virága nincs már, sem gyümölcse, Ő mégis áll, az alkony bölcse, Mint a tünődő, ki ily estelen A végtelen titkába elmerül, És testtel is szelíden arra dűl, Amerre lelke vonja testtelen...
Lefelé hajlott a nap. Búcsúzóul betekintett még az erdőbe, hol hosszúra nyúlt az árnyék, és a szelíd szemű gerlék halkan kurrogtak. Vörös fényben úszott a fák dereka; hazafelé zümmögtek a méhek, és csengő madárdal fuvolázott ezer hangon. Aztán halkult az ének, és amikor túl a dombon üszkös felhőhamu maradt az égő fény helyén, már csak a feketerigó nótázott tavaszos jókedvvel, de hát ő megrögzött korhely volt, aki nem törődött az erdő véleményével. Ekkor már meleg párákat lehelt a föld, és a virágos fák illatos üzeneteket küldtek egymásnak apró szélgyerekekkel, kik valamelyik böjti viharból szakadtak itt, és jól érezték magukat a virágzó cseresznyefák koronájában. A völgyben - hol egy tó nyújtózkodott - mind hangosabban szóltak a békák, rekedten kiabáltak a gémek, akik az alvóhelyért veszekedtek, és sziszegő szárnyakkal szálltak a vadkacsák. Zümmögve-dongva szálltak nagy esti bogarak, és nyomukban árnyként szürke denevérek. A feketerigó is álomra készülődött. Fuvolája halkan szólt már, tétován, és szerte a fészkekben az énekesek éppen szemüket akarták lehunyni, amikor felsikoltott a rigó hangja vészesen, szaggatottan, és meglapult minden élet a fészkek árnyán. A nagy csendbe csattogva vágott bele a rigó izgatott kiabálása, és az egyik bokor alól kiballagott Kag, aki réme volt a környéknek. Szemei zöldben égtek, és látszólag nem törődött a rigóval, kinek hangja úgy szállt utána, mint az átok. Lassan futásba kezdett, és a rigó nem szállt utána. Csend lett az erdőn és ezüstös homály, mert a hold már felszállt a völgyből, hol köd volt és sötétség. Kag meglapult a bokor tövén. - Megállj, füstös! Nem sokáig zavarod a vadászatomat! Csak ne lenne annyi gondom a fiatalokkal, majd elrontanám a fütyülődet… Felemelte orrát, mely nedves volt, és úgy megfogta a szálló szagokat, mint a lépvessző a madarat. “Iny jön - mondta magában. - Nem győzött már várni. Türelmetlen az ilyen asszony. Mintha minden bokorban ott lógna a pecsenye…” Árnyék vált el az árnyéktól. Kag elengedte maga előtt asszonyát, aki bizony nem volt már az a kívánatos rókamenyecske, mint februárban, amikor szikrázott a hó, és Kag fél tucat rókalovagot mart véresre Inyért, aki aztán hűségesen követte a tóparti rókavárba… Nagy volt a szerelem, bőséges a szaporaság. És most nagy a gond. Iny lesoványodott, szép bozontos szőrét elhullatta, és türelmetlen volt, ha Kag késett az ennivalóval. - Iny - szólt utána Kag -, itt vagyok… - Hol csavarogsz? Hol az élelem? - és Iny megmutatta fogait. Kag türelmes volt. Jó férj. Nem kis dolog annyi fiat nevelni! - Ne mérgelődj, Iny. Megvan, de már nem bírtam el, és a füstös is kiabált rám… Elrejtettem. Menj a nyomon, és hozd el. Én majd vigyázok. Iny földre tartott orral szaladt Kag meleg nyomán. Valami fehérség villant ki a homályból. Iny gyanakodva megállt, de mozdult a szél, és a legjobb illat tapadt orrához, amit csak kívánni lehetett. Felemelte a nehéz ludat, és lassan kocogott vissza a párjához. - Ne haragudj, Kag, valami bánt mindig, azért vagyok ilyen harapós. Sok a gond a fiatalokkal - szólt, mikor a ludat letette. - Nem szabad mindig mérgelődni - mondta Kag -, tudhatod, hogy minden gondom ti vagytok. Nehezen fértem a libához. Őrzik őket. Lármát sem akartam. Várni kellett. Ez az egy került a közelembe, de mondhatom, meg se nyikkant… Iny fáradtan, de szeretettel feküdt ura mellé. - Kicsit pihenünk, aztán visszük. - Nem - felelte Kag -, egyél belőle jócskán. Az a bajod, hogy üresség van a gyomrodban… Én is szeretem a fiatalokat, de azért elpusztulni nem kell értük. - Sokan vannak, Kag… nem lesz elég… - Egyél, Iny, ha hazavittük, én még fordulok egyet. Akár kettőt is, de enned kell, mert már csak a csontjaid vannak. Iny magához rántotta a libát, és elharapta nyakát tőből, mintha késsel vágták volna el. Aztán csak a csontok roppantak néha. Mikor a fejéhez ért, Kag megszólalt: - Ne rontsd a fogad. Kemény a Gege feje nagyon. Iny aztán ura unszolására megevett még két combot és egy szárnyat. Kag hozzá sem nyúlt a pecsenyéhez. - Ráérek még - mondta -, két Csusszal találkoztam… nem vagyok éhes. Csusz a gyíkok nemzetségéhez tartozott, kik homokos helyeken sütkéreznek, és Kag belőlük ebédelt. Nem nagy falat, nem is a legjobb, de az éhes róka nem válogatós. Kag felkapta a libát. - Menjünk! S a két árny elindult a tóparti rókavár felé. Nehéz volt a liba, Kag letette. - Vigyem? - csúszott mellé Iny. Kag nem felelt. Fülei valami halk neszt fogtak fel. Megálltak mereven. A nesz elhallgatott. Kag egy kis kört szaladt földre tartott orral. Egy helyen megállt, és elnevette magát. - Unka van itt. Akarod, Iny? Unka a békák családjából való volt, és most remegve húzta magát a fű közé, amint Kag szemének zöld lámpása kigyúlt felette. - Jóllaktam, Kag. Menjünk. Kag felkapta a békát, s mire az a brekegéshez ért volna, Kag már nyelte is lefelé. Iny elindult. Most ő járt elöl. A rókavár közelében meglapultak, mert az volt a törvény a rókák között: “Úgy menj saját váradba is, mintha másé lenne…” Csend volt. A hold álmosan járt felettük. A tó vizében csobbant néha valami, ami lehetett hal, de lehetett Lutra is, a vidra, ki ilyenkor vadászott. A lassan mozgó szél tiszta erdei szagokat hozott. Iny besurrant az öreg rókavárba, melynek bejáratát apró bokrok fogták körül, dombján pedig egy óriási tölgy állott, melynek gyökerei szinte markukban tartották a kis homokhalmot. Régi rókatanya volt. Nem a legjobb, mert folyt benne mindig a homok - ami a fiatalok szemét rontja -, de könnyű munka volt a kitatarozása, és körülötte játék volt az élelemszerzés. Kag a bejáratnál letette a ludat, Iny pedig húzta befelé. A nagy liba egészen megtöltötte a lyukat, de azért haladt. Kag a nyomában prüszkölve hasalt, mert a homok az orrára hullott. - Csendesen, Kag - suttogott a felesége -, alusznak… A keskeny folyosó tágabb lett, és a pitvaron túl, mint egy teknő, öblösödött a kamra, hol egy fekete halomban halkan szuszogott a nyolc rókakölyök. Iny körülszaglászta őket. - Hát nem gyönyörűek? Nézd, Kag! Kag felült a kis barlangban, és vakaródzott, mert tudni való, hogy a rókákban temérdek a bolha. - Erős, fogas rókák lesznek. Meglátszik, hogy jó anyjuk van… Iny elérzékenyedett. - Melletted, Kag, könnyű jó anyának lenni. De nézd… nézd… A szőrös gombolyag mozogni kezdett. Egy kis orr kutatva emelkedett a levegőbe, és bár szemei még alig nyíltak ki, átgázolva a többieken - akik vinnyogni kezdtek -, odamászott a liba véres nyakához, s rágni kezdte. Kag szemei büszkén csillogtak. - Ez ér a legtöbbet. Öregapja vére van benne, ki első volt a nemzetségben. Vuk lesz a neve, mint az öregapjának - mondta. - Vuk, ami annyit jelent, hogy minden rókának félre kell állni az útból, ha vadászatra indul. Segíts neki, Iny! Iny apró falatokat tépett a kis vérengzőnek, aki mohón nyelte a húsdarabokat. A barlang lassan megtelt a széttépett liba belső részeinek nehéz szagával, s erre megmozdult az egész halom kisróka. Iny alig győzte szájuk elé adni a falatokat. Ropogtak a csontok, és a fiatalság szuszogva nyelte félig tollasan a liba utolsó darabjait. Kagnak szikrázott a szeme örömében. - Ezeknek aztán érdemes hozni valamit. Ekkor már csak egy láb volt a libából, melyet ide/oda húztak a kis rókák. Iny közöttük termett. - Elég volt! Menjetek aludni! A csontot kirántotta szájukból, és betuszkolta őket a barlang mélyedésébe, hol hamar megint szuszogó kis kupac nőtt. Aludtak a rókafiak. Kag is elszundított egy pillanatra. Iny a csontokat szopogatta, aztán megérintette Kag hátát. - Kag, mennünk kell. Rövid a vadászatra való idő. Világosra itthon kell lennünk, mert aztán már a Simabőrű Ember jár az erdőn, aki azt hiszi, minden az övé, és gyilkolja a szabad népet, messziről marva átkozott villámlójával. Kag akkorát ásított, majd az állkapcsa ugrott ki. Fáradt volt. Egész nap élelem után járt. De hát nincs nyugta ilyenkor a rókaszülőknek. A fiak csak esznek és alusznak. Később már oktatni is kell őket, és akkor még kevesebb az idő falat után járni. Iny már csúszott kifelé. - Én a víz felé megyek… - Én meg talán a falu alatt próbálok szerencsét. Régen jártam már arra. Iny eltűnt a sásos gazban. Kag pedig leült még a dombon, és ásított megint. - Se nappal, se éjjel nem nyugszik a rókák népe ilyenkor; csoda, hogy el nem alszanak futtukban. A hold már magasan járt, és körülötte bágyadtan hunyorogtak a csillagok. A tó felől harsogott a békák zenéje, és súlyosan illatos volt a levegő. Kag többször megrázta a fejét, hogy az orrába rakódott illatok meg ne rontsák szaglását. - Micsoda bűz! - dohogott. - Nincs benne semmi élet… Kagnak hasznavehetetlen volt a virágillat. Valami most nagyot csobbant a tóban, utána repülő madár zaja. - Iny elhibázta - csóválta fejét Kag, és elhatározta, nem szól asszonyának, hogy hallotta a hiábavaló loccsanást. - Rosszul esnék neki - gondolta, és Kag gavallér volt az ilyen dolgokban… - Nini - szólt csendesen -, Szú jön erre - és egyszerre elfeledte álmosságát. Lelapult. A domb aljában pedig gyanútlanul lépegetett apró lábaival Szú - a sün. Kag gondolkozott, töltse-e vele az időt, mert Szú nem adja olcsón a húsát. Bőréből ezer tüske mered ezerfelé, és ha bajt érez, tüskés gombóccá válik, melybe behúzza fejét, lábait, és lehetetlen hozzáférni. ”Ha megrohannám, és elcsípném az orrát - gondolta Kag -, jó falat lenne, és mindjárt itt van kéznél…” Szú még most sem vette észre a veszedelmet. Kag pedig, mint a villám, ugrott rá. De kicsi a Szú feje nagyon. Kag sziszegve ugrott odébb, mert talpait összeszúrták Szú tüskéi, orra is vérzett, és a sün beburkolódzott tüskevárába. Kag szikrázott a méregtől. - Csak időm lenne, majd lehúznám rólad azt a híres bőrödet! - lökött rajta, és alig tudta türtőztetni magát, hogy újból megrohanja a kis gombócot. Szú a lökésre odébb gurult, de mozdulatlan maradt. Kag az orrát nyalogatta. - Mint egy éretlen kölyök - dohogott -, játszom itt Szúval, aki összeszurkál. Odabent meg várják a húst a fiatalok… Iny töri magát… én meg lopom az időt… Találkozunk még, Szú! - csikorgatta a fogát, és sebesen ügetett a falu felé, hol a tyúkólak táján mindig akadt valami. Gyorsan haladt, árnyként. Néha megtorpant, és ilyenkor orrát meghúzta a levegőben, fülei pedig megmerevedtek, és elnyelték a sóhajtásnál is csendesebb hangokat. A rét szélén meleg szimat ragadt orrára. Ráállt a kellemes illat vonalára, és pár lépés után felrebbent előtte valami madár. - Csak repülj - mosolygott Kag -, valamit csak hagytál nekem is - és a fészek apró tojásai nyomtalanul vándoroltak Kag gyomrába. Valahol a falusi tyúkólak táján elsőt kukorékolt a kakas. - Megyek már! - ügetett Kag vidáman, mert a tojások nagyon jólestek. - Megyek, csak kiabálj, tarajos drágaságom! Bár odatalálok anélkül is - mosolygott. A kertek alatt meleg illatokat hordott a szellő. Kagnak ez volt az igazi “illat”. A tyúkólak fülledt levegője úgy húzta, mint a mágnes. Ismét kukorékolt a kakas. Kag meglengette farkát. - Én ugyan máshova akartam menni, de ennyi szerető hívást nem lehet mellőzni. Lyukban lakom, de tudom, mi az illem… - és besurrant a kerítésen az udvar felé, ahonnét a kakas szólt. - Itt még nem jártam - suttogott Kag -, jó lesz vigyázni. Nem tudom, őrzi-e a házat valami Vahur, akik nem szégyellnek a Simabőrűeknek szolgálni. Gyalázat! Szép kis rokonság! A kertajtón csak akkora nyílás volt, hogy Kag kényelmesen átfért rajta. Megállt a nyílás előtt. Nem szeretett idegen nyílásokon átbújni. A veszély szorongását érezte ilyenkor. Túl az ajtón váratlan rém leselkedhetett, és Kag mozdulatlanul meredt a lyukra. Rossz szele volt. Híres orrát hiába erőltette, nesz nem hallatszott, de volt valami feszültség a levegőben, valami felajzott várakozás, amit Kag nem értett, de tisztán megérzett. Lehasalt. Ekkor meglátta, hogy egy árnyék szinte a fű növésének lassúságával nő, és egy nagy orr formáját veszi fel. Vahur leselkedett odaát, a gyalázatos áruló, aki meggyalázta a szabad népet, és a Simabőrű Embert szolgálta. Kagnak nem volt gondolkozni való ideje. Villámgyorsan megperdült, és kemény inai repítették a kerítés felé. Vahur szapora lábait hallotta. háta mögött. Kag az életéért futott, Vahur pedig a dicsőségért, mert világraszóló dolog lenne az, ha Kagot reggelre gazdája küszöbére fektethetné. Másként nézne rá az egész majorság. Gazdája csodálatos erős szemei szeretettel tekintenének rá, és sima kezei lágyan simogatnák. A rokonság pedig holdvilágos estéken hangosan ugatná faluszerte Vahur dicsőségét… Kag azonban nehéz falat volt. Már bejövet kinézte a helyet, merre lehet menekülni, hol van olyan rés, melyen a róka könnyen átcsúszik, míg Vahur okvetlen beleszorul… Vahur azonban kemény legény volt. Nem törődött sajgó bőrével, átszorította magát a nyíláson, aztán hajrá! Kag nagy előnyt szerzett, de még nem volt biztonságban. A réten tejfehér köd hullámzott, mely elnyelte, de Vahur a meleg szimaton szélsebesen közeledett. “Csak a patakig… bírjam… - gondolta Kag -, csak a patakig!” A ködből felszürkültek ekkor a fűzfabokrok, és Kag hangos csobbanással ugrott a vízbe. De rögtön oldalt perdült, szaladt kicsit a vízben, azután kiugrott a homokpartra, és becsúszott egy fűzfabokor alá, amely azon a parton volt, ahonnét Vahur jött. Vahur ekkor ért a partra. Hallotta a csobbanást, orra még tele volt Kag szagával - gondolkodás nélkül nyújtotta ki hosszú lábait, és átrepült a vízen. Kag csak erre várt. - Eredj, tökfilkó! - suttogta. Visszarohant előbbi csapására, melyen Vahur üldözte, és azon vágtatott a falu felé. Vahur erősen kinyitotta szemeit, mert már látnia kellett volna a rókát, amikor éles, tiszta illatok csaptak orrába, melyből azonban hiányzott Kag félreismerhetetlen barlangszaga. “Lehetetlen - gondolta -, hogy elveszítsem” - és hosszú lábai olyan iramba csaptak, melyet nem lehetett sokáig bírni. Megállt, és tétován körülnézett. Orrába csak a rétség hűvös, élettelen illatai jutottak, és most már érezte, hogy Kag túljárt az eszén. Remegett a dühtől. Félkört vágott a harmatos fűben. Semmi. Vissza a saját nyomán. Semmi. Átugrott az árkon, és ott újból megcsapta Kag szaga, mely azonban halványodott már, mert harmat ereszkedett alá. - Becsapott! - hörögte. - A vízen szaladt el… ilyen gyalázat! - ide-oda szaladgált a patakparton, míg rátalált a fűzfabokor alatt Kag fekvőhelyére. Itt feküdt… pihent… én meg rohantam ész nélkül… Szőre felborzolódott a méregtől, és Kagot darabokra tudta volna szedni. Elindult előbbi nyomain - melyen Kag visszarohant a falu felé, s amelyen az üldözés is lefolyt - lassú ügetéssel. Vahur érezte Kag nyomait, de nem törődött vele, mert azt hitte, az még akkor maradt ott, amikor Kag előle menekült, pedig a furfangos róka éppen azért szaladt az összetaposott csapáson visszafelé is ugyanazon a vonalon, hogy Vahur új szimatot ne kapjon, és ha netalán kap is, azt higgye, hogy az még a régi. A faluban álmosan ugattak a kutyák, és Vahur szomorúan gondolt arra, hogy nem az ő dicsőségét kiabálják… és még jó, ha nem tudódik ki a dolog, mert akkor nevetnének rajta, és holdvilágos estéken gúnyosan kiabálnák egymásnak az újságot: “Hallottátok? Hau-hau! Hallottátok, hogy a furfangos Kag miként csapta be a rátarti Vahurt? Vahur szégyent hozott ránk, pedig nagyra van a származásával, és lenéz bennünket, amikor gazdája vadászni viszi. Hol volt hát Vahur híres orra és ereje, melyre olyan büszke?… Kag vitte Gegét, melyet az orra előtt fogott meg, és amikor Vahur már majdnem elérte, eldobta zsákmányát, nekiugrott, és alaposan elverte. Vahur pedig sírva szaladt gazdájához - akivel olyan büszkén szokott sétálni.” Ez persze nem igaz, de mire a hír végigszáll a falun, biztosan ezt kiabálják egymásnak a kutyák, akik semmivel sem jobbak, mint az emberek. Vahur, ha erre gondolt, elbúsulta magát. A kertek alatt a szomszéd nagy, fehér komondora jött vele szembe. - Hallottam a nagy futást, Vahur - lelkendezett -, mi volt az? - Te is hallottad? - álmélkodott Vahur. - Én is hallottam. Azért jöttem ki. Ha jól láttam, Kurra, a farkaskutya hajszolta Kagot, a tolvajt, de az túljárt az eszén. Ilyen, látod, ez a Kurra. Szólt volna! Nekem ez a mesterségem. De Kurra irigy, és most szégyenben maradt… Kérlek azonban, ne beszélj róla. Kurra nekem jó barátom… - Légy nyugodt, Vahur - szólt a komondor, és farkcsóválva elszaladt, mert már alig várta, hogy a nagy hírt elújságolja. És amikor a csillagok halványodni kezdtek, a hír már megjárta a falut, hogy Kurra milyen szégyenben maradt Kaggal, aki messze elhagyta, pedig Gegét, a nagy ludat is vitte a szájában - de úgy kell neki, miért nem szólt Vahurnak, a nagy vadásznak, akinek ez a mestersége… Vahur mosolygott, de később már rosszallólag csóválta fejét. - Ez a Kurra…, ez a Kurra. De hát miért is nem szólt?… Itt vagyok, és végeredményben ez az én mesterségem… Szegény Kurra pedig nem is tudott a nagy szégyenről, mert éppen a szomszéd faluban járt, hol menyasszonya volt… Kag, amikor visszatért előbbi csapásán, a kerítésnyíláshoz, hol Vahur megszorult, megállt. Fújt egy kicsit, mert nagyon kifáradt, aztán beszaladt a résen, és jóval odébb ismét kibújt a kertből, és tovaszaladt a kertek alatt. - Így! Most aztán keresd a nyomom, híres… A kakas megint kukorékolt. Kag mérgesen húzta el a száját. - Könnyen kiabálsz, te tarajos ökör… Vahur őrzi a nyakadat. És majdnem bajba hívtál… Hopp! Jó, hogy itt vagy, Cin. Már majdnem csúnyát mondtam - és felkapta a kis egeret, ki álmosan ballagott hazafelé a mezei rokonlátogatásból. Kag lenyelte Cint, és egészen elfeledte haragját. Becsúszott egy másik kertbe, hol düledezett a kerítés, és az utakon is gaz nőtt. Valamikor már járt itt Kag, és úgy tudta, a tyúkól oldalán hiányzik egy deszka… Óvatosan surrant a nagy gazban, és észre sem vette, már beért az udvarba, hol nem volt kisebb a gaz, és az egyik fa alatt állt a tyúkól. Kag megállt mellette. Jól emlékezett. Az oldalán még most is hiányzik egy deszka, de Kag nem szerette az ismeretlen réseket, így megállt előtte egy pillanatra. Felemelte híres orrát, és megdöbbent: friss vér mámorító illata szállt a levegőben. Ugyanakkor mintha mozdult volna a sötét ólban valami… Kag felborzolta szőrét: - Megelőzött valaki! - És tudta, hogy ez a valaki még bent van az ólban. Az ő óljában… Kag olyan csendesen dugta fejét a réshez, hogy pók sem csinál nagyobb zajt, amikor végigszalad a falon. Nem volt veszély a levegőben, és Kag szemei kitágultak, hogy megláthassa a vérszag okozóját. Először egy tyúk fehér tollán akadt meg a szeme. A tyúk feküdt, és a nyakán mintha boa lett volna. A boa oldalai emelkedtek: a boa lélegzett… Kag haragja nem ismert határt. A kis gyilkos már egészen az orra alatt volt, de úgy el volt merülve a drága, meleg vér szívásában, hogy nem vett észre semmit. Csirik volt az, a menyét, ki csak azért öli meg a tyúkot, hogy nyakát átharapva, vérét kiszívhassa. A büntetés hamar utolérte. Kag éles fogai összecsattantak, és Csiriktől már nyugodtan alhattak a tyúkok… Csirik több darabban vándorolt Cin felé, akit különben nagyon szeretett, mert Csirik, ha egeret látott, rá sem nézett másra. Annak már nemcsak a vérét szívta ki, hanem puha húsát is szőröstül-bőröstül megette. Most aztán találkoztak. Az emberek ezt úgy mondják, hogy a “halálban egyesültek”. Kag úgy vélte, hogy ez az egyesülés helyénvaló. Jóllakott tőle. Aztán kirántotta a tyúkot, melynek Kag szerint semmi baja nem volt - csak a torka véres -, és újra beszimatolt az ólba. Fent a rúdon ült néhány tyúk, és most jöttek csak rá a veszedelemre, mert zajongani kezdtek. Kagot idegesítette a lárma. - Fene a bolondját! Hát ki bánt benneteket? - és már be is akart ugrani az ólba, amikor az utcán lárma támadt. Kag megkövülve figyelt oda. Megzörgették az ablakot. - Komám! Ébredjen kend! Én vagyok itt kint, a bakter. Nagyon zajonganak a tikok, jó lesz, ha kinéz kend, nem-e valami féreg jár köztük! Csend lett. A tyúkok is elhallgattak, és Kag már remélni kezdte, hogy még egyet leemel az ülőről, amikor roppant a ház ajtaja, és lámpafény ugrott ki az udvarra. - Köszönöm, komám. Mindjárt mögnézzük… - és a fény elindult Kag felé. Várni nem lehetett. Kag felkapta a tyúkot, és becsúszott a gazba, mely összeborult utána, és eltakarta. Hallott még valami dühös kiabálást, de az alig ért utána, mert ekkor már a rét közepén ügetett, hol fehér ködpárnákat húztak magukra a didergő virágok. Az árokparton letette a tyúkot. - És még szidtam azt a szegény Csiriket. Hálátlanság. Nélküle üresen mehetnék haza, és Iny megmondaná a magáét. Jó fiú voltál, Csirik, de mintha szomjas lennél… - mosolygott kajánul, és jócskán ivott a patak hűs vizéből. Aztán felkapta a tyúkot, és átugrotta az árkot. Ekkor már csend volt a faluban. Álmosan vakkant egy/egy kutya, és a hold is lecsúszott valahol túl az erdőn. Aztán üde örömmel hajnalra kondult a harang, és az apróbb csillagok álomra csukták szemüket. - Még elkésem - szuszogott Kag a tyúkkal az erdőben. Hiszen nem volt nehéz a tyúk, de tolla az orrát csiklandozta, és vigyázni is kellett, mert a tyúk szagától nem érzett semmit. Az erdő fái ekkor kezdtek kinőni a homályból. A tó felé valahol lágyan csattogott a fülemüle, és a májusi hajnal szürke égboltja lassan, észrevétlenül kékre vált. Kag loholt a tyúkkal. Hej nem így volt ez legénykorában! A tyúkot azóta már belül hordaná, Csirik felett, és jóízűen szundítana valamelyik bokor tövén. Most azonban elsők a gyerekek, és Kagnak nyála csordult a finom tyúkhúsért, melyet a szájában tartott, de amely messzebb volt tőle, mint azok a vadkacsák, melyek fütyülő szárnyakkal most suhogtak el felette. Kagnak a szülők törvényei erősen szívébe voltak vésve, és Kag szerette családját.
Ez télelő, - sötétedik hamar, Mindjárt homályba hull a kis szoba... Vajjon derültebb volna s biztatóbb, Megnyugtatóbb és ígéretesebb, Ha valaki mellettem ülne most És fogná erősen a kezemet, Fülembe suttogva varázs-igét?
Nem. Kettőnek is sötét a sötét.
Ez télelő, - sötétedik hamar... Ha most körüllengné e kis szobát Mindenki, akinek szívére Csöppentettem egy csöpp melódiát, - Ha átölelne párás zuhataggal Egy szivárványos visszhang-vízesés, És kórus zúgná fülembe: remélj!?
Nem. Országoknak is éjszaka az éj.
Talán, talán ha betöltene Az, Akit most is csak hírből ismerek, Kihez esetlen imát dadogok És hatalmában félig sem hiszek, Csak akarok, csak akarok... Ha visszahozná mult novemberek Tengeralatti advent-illatát, Ha megtenné a képtelen csodát, És olyan volna ez a délután... Akkor talán, talán, talán Fénybeborulna most is a szobám.
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást. Ugyanazt a nótát fújjuk, nem igaz? Emlékszel? Nekünk mindig az első világháborúról meséltek gyerekkorunkban. És első világháborús dalokat énekeltek a fülünkbe? Anyánk vasalt vagy a varrógépet taposta, mi lekuporodtunk a sparherd mellé, és hallgattuk, ahogy énekel. Ott, ahol a Dnyeszter vize zúg… Estére indul az ezred… Ágyúcsőre tábortűz világít… Dalol a nyomor! - mondta nagypapa, aztán ő is rázendített: Ne sírjatok, budapesti lányok, visszajövünk még hozzátok, valaha, valaha, vagy soha! Emlékszel, mit kiabált a nagypapa álmában? „Hauptangriff von rechts! Battrie vier sisz ab!” Meg azt, hogy: „geveeeehr aus!” Nagymama meg mindig azt énekelte: Megállj, megállj, te kutya Szerbia! Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást. Azt mondod: kis antant, azt mondom: nagy antant! Azt mondod: srapnell, azt mondom: maschingewehr! Nekünk a béke tizennyolcadik esztendejében folyton az elvesztett háborúról meséltek! Mi nyolcéves korunkban már kívülről fújtuk a tábornokok nevét! Hötzendorfi Konrád, Ermolli, Pilsudsky, Ludendorff, Cadorna! Különösen ezt a Hötzendorfi Konrádot kedveltük. Jól lehetett ropogtatni: Hötz-en-dorfi Kon-rád! Aztán megtanultuk a csataterek nevét: Ravaruszka, Doberdo, Verdun, Limanova, Przemy'sl, Gorlice! Nagyon tanulékony gyerekek voltunk. Minden érdekelt bennünket. Milyen pipája van a bácsinak? Fric Watson, fiacskám! Milyen pisztolya van a bácsinak? Smith Wasson, fiacskám! Fric Watson, Smith Wasson! Mi félszavakból megértjük egymást. Emlékszel, nagymama mindig a császárt emlegette! Ferenc Jóska alatt más világ volt, jobb világ volt! És Károly királyt, Zitát, meg azt a zabálnivaló kis trónörököst, az aranyfürtű Ottót, aki loknikban hordta a haját! A kis Ottó, Ottóka. Mennyit húzták a fülünkbe! Meg is tanultuk a nevét. Könnyen tanultunk, hiszen csak nyolcévesek voltunk. Emlékszel, nagypapa mindig a forradalmat emlegette. De Károlyi nevén túl nem merészkedett senki! A kommünről mindenki hallgatott. Kun Béla nevét nem merték kiejteni előttünk. Vilmos császárét igen, Szamuelyét soha! A magyar huszárokról igen, a Lenin-fiúkról soha! A nemnemsoháról igen, a mindenamiénkről soha! Komédiáztak előttünk, öregem, komédiáztak! „Tanulj meg, fiacskám, komédiázni, mert minden-minden csak komédia…” Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást. Viribus unitis! Kisezüst, nagyezüst! Signum Laudis, arany vitézségi érem! Hallgatni arany! Ebben az országban mindenki félt. Féltek a tegnaptól, a mától, féltek a jövőtől. Minket is félelemre neveltek. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Mindig volt szegény, mindig volt gazdag. Imádkozzál és dolgozzál. Ez a világ rendje. Jártál leventére? Én is. Jobbra át, balra át, hátra arc! Díszlépés! Úristen! Bennünket gyerekkorunktól kezdve egzecíroztak! Mi az egész ifjúságunkat végigmeneteltük. Minket elvitt a rendőr, ha hiányoztunk a leventéről. Minket megvertek az őrszobán, és többé nem hiányoztunk a leventéről. Nekünk a tornaóráink menetgyakorlatok voltak. Mi a negyedik elemiben fegyverforgatást tanultunk. Mi mindennap elmondtuk fennhangon a Hiszekegyet. Mi a németórán németül mondtuk a Hiszekegyet. Ich glaube an einen Gott, ich glaube an ein Vaterland… Emlékszel? Nekünk kötelező volt templomba járni. És tilos volt nyilvánosházakat látogatni. Mi Bocskai-kabátot hordtunk, és fehér toll volt a sapkánkba szúrva. Minket az új háborúra neveltek. A bolsevizmus elleni harcra neveltek. A vörös veszedelem ellen neveltek. Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást. Azt mondod: Somogyi-Bacsó, azt mondom: Sacco Vanzetti. Azt mondod: Matuska, azt mondom: Biatorbágy! Azt mondod: Francia-Kiss, azt mondom: Héjas! Azt mondod: Ostenburg, azt mondom: Prónay! Úristen! Mi mindent tanultunk meg! Mi mindent láttunk! Láttuk a frontharcosokat, tölgyfaleveles sisakban menetelni a Legfelsőbb Hadúr színe elé. Kadétokat, ludovikás tiszteket, utcán felpofozott bakákat, csendőröket, apácákat! Láttuk a kubikosbörzét a Teleki téren és a cselédkorzót a Keleti előtt! Láttuk az első világháború rokkantjait. A Bruszilov-offenzíva élve maradt halottjait. Hallottuk a gégék helyén csillogó fémcsövek sípolását. Mi lóhúst ettünk és szamárzsírt kentünk a kenyérre. Mi részesei voltunk a Nyomorenyhítő akciónak. Bennünket felöltöztetett a Főméltóságú Asszony. Nekünk használt ruhákat adott a háziúr felesége. Mi kezet csókoltunk a háziúr feleségének. Mi karácsonyi csomagot kaptunk jószívű asztaltársaságoktól. És láttuk Budapest felett a Gráf Zeppelint, meg azt a kétfedelű repülőgépet, amely éjszakánként a Schmoll-pasztát hirdette a szárnyain. Láttunk munkanélkülieket, havat lapátoló ügyvédeket, és taxisofőrré átképzett orvosokat. Hallottuk a kintornások szívet tépő zenéjét. Hallottuk a rádióban beszélni Hitlert és Mussolinit. Mi tudtuk, mit ebédelt Hitler a bécsi bevonulás után. Azt mondod: Hitler! Azt mondom: Horst Wessel! Azt mondod: Mussolini! Azt mondom: Marcia su Roma! Minket leszedtek a rendőrök a villamos ütközőjéről. Mi csikket szedtünk, szenet loptunk a vagonokból, és kiszaggattuk a kerítések léceit tüzelőnek. Mi úgy nőttünk fel, hogy nem ismertük a villanyt. Mi úgy nőttünk fel, mint a gaz. Nekünk petróleumlámpa nyomorította szemünket. Mi sohasem voltunk jó tanulók. Minket eltanácsoltak a középiskolából. Mi korán kezdtünk dolgozni és dohányozni. Mi örökké éhesek voltunk, és ahhoz húztunk, aki enni ad. Mi ma is gyorsan eszünk, ma is zabálunk, mintha attól félnénk, hogy valaki elveszi előlünk a tányért. Mi cipőt pucoltunk, triciklit hajtottunk, csomagot cipeltünk. És együtt bőgtünk anyánkkal, amikor a végrehajtó lefoglalta maradék bútorainkat. Mi láttunk kilakoltatást, utcára kirakott vaságyakat és szalmazsákokat. És szalutáltunk a Hősök emlékműve előtt, ha arra mentünk villamossal. Láttuk az áldást osztó Pacelli bíborost, a későbbi pápát, az Eucharisztikus kongresszuson. És láttuk a levest osztó Róbert bácsit. Mi kokárdát viseltünk, sastollat viseltünk, sárga csillagot viseltünk. Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást. Azt mondod: Luftgefahr! Azt mondom: Fligeralarm! Nekünk légósisakot nyomtak a fejünkre. Mi égő házakat oltottunk, és kiástuk a fel nem robbant bombákat. Azt mondod: Danzig. Azt mondom: Korridor! Azt mondod: Leningrád! Azt mondom: blokád! Mi megtanultuk az iskolában, hogy „húzzunk egy merőleges vonalat…” Mannerheim-vonal, Siegfried-vonal, Maginot-vonal. Nekünk a háború volt az ifjúságunk. Azt mondod: Tobruk. Azt mondom: Bizerta. Azt mondod: Bengazi. Azt mondom: El Alamein. Mi a hétköznapi fasizmus idején voltunk szerelmesek. Mi nyilvánosházakba jártunk, és személyesen ismertük a prostituáltakat. És ma találkozunk velük az utcán, akikből már öregasszonyok lettek, a szemükbe nézünk, és nem tudunk mit kezdeni magunkkal. Mi megtanultuk a fasiszta indulókat. „Napkeleti vizeken hömpölyög az ár, nézd a kéklő Fuzsimát, mennyi napsugár…” Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást. Azt mondod: Berlin! Azt mondom: Reichstag! Azt mondod: Giovinezza! Azt mondom: Facetta nera! És újra megtanultuk a tábornokok nevét. Azt mondod: Africa corps! Azt mondom: Rommel! Azt mondod: Guderian! Azt mondom: Rundstedt! Mi megnéztük a mozikban a fasiszta filmeket. Lützow-sasok, Stukák, GPU, Jud Süss, Alcazar! Mi ismerjük a repülőgéptípusokat. Mi láttuk a bevetésre induló Messerschmidteket, Focke Wulfokat és Stukákat! És láttuk a bevetésre érkező Musztángokat, Spitefireket, Moszkitókat és Liberatorokat! Láttuk a Raták szárnyán a vörös csillagokat, amint a vérző Buda fölé repültek. Azt mondod: Wildebruck. Azt mondom: Buda. Azt mondod: Brest. Azt mondom: Pearl Harbour. Azt mondod: Cherbourg. Azt mondom: Tagan Rog. Azt mondod: I. G. Farben. Azt mondom: Ciklon B. Mi félszavakból megértjük egymást! Apád mi volt? Kommunista? Apád mi volt? Szocialista? Apád mi volt? Ébredő magyar? Itt a legtöbb családnak volt egy ügyeletes szégyenfoltja, akinek a nevét nem volt szabad kiejteni, akit letagadtak, agyonhallgattak. Ez egy kis ország. Itt valakit mindig el kellett bujtatni. Hogy ne találják meg a fehérek, hogy ne találják meg a vörösök. Itt a legtöbb családban volt hívő és hitetlen. Baloldali és jobboldali Katolikus és zsidó. Ez egy kis ország. Itt mindenki érdekelve volt valamilyen politikai mozgalomban. Pro és kontra. Itt egyszer az életben mindenkinek kihúzták a politikai nyerőszámát. Itt egyszer az életben mindenki leszámolhatott az ellenségével. Itt a leszámolóval is leszámoltak. Ez egy kis ország. Olyan, mint egy nagy család. Ebben a városban több feljelentés futott be a Gestapóhoz, mint a többi európai nagyvárosban együttvéve! Miközben a kávéházakban azt énekelték, hogy „szeressük egymást, gyerekek…” Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást. Nekünk cigarettát dobáltak az németek a vagonokból. Nekünk cigarettát dobáltak az oroszok a vagonokból. Mi megtanultuk az Erikát. Mi megtanultuk a Katyusát. Mi üzeneteket vittünk és röpcédulákat szórtunk. Mi nem tudtuk, hogy mit csinálunk. Mi mindig tudtuk, hogy mit csinálunk. Ránk dőlt a pince, felrobbant fejünk felett a ház, az osztálytársunkat széttépte az akna. Nekünk ellopták az ifjúságunkat! Mi, hölgyeim és uraim, kedves elvtársak, csoda, hogy még az eszünknél vagyunk! Mi még az utcai vizeldék falán is azt olvastuk, hogy: nem-nem-soha! Velünk szállóigéket magoltattak be! Belénk égették, hogy: Justice for Hungary! Turulmadár, Hadak útja, Csaba királyfi, Édes Erdély, Ott, ahol zúg az a négy folyó, Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország… Velünk megtanították Rothermere lord nevét, Zadoravetz nevét és Papp-Váry Elemérné nevét. Itt a hentesüzletek kirakatában kolbászból rakták ki Csonka Magyarország térképét, és disznózsírból mintázták meg Horthy Miklós mellszobrát! Itt a vasútállomások virágágyaiban betűalakúra nyírták a füvet, és a betűk azt hirdették, hogy: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!” Mi a Sztrecsnyói piros virágokon nevelődtünk. Mi leventének, ágyútölteléknek, deportáltnak jók voltunk. Éhen halni, megfagyni jók voltunk. Minket lőttek le, amikor vízért mentünk. Belénk vágott az aknaszilánk, amikor visszamerészkedtünk a lakásba, hogy lehozzuk anyánk ottfelejtett kendőjét. Minket öleltek magukhoz a férfi nélkül maradt, kiéhezett hadiözvegyek. A mi szeretőink fáradt ölű asszonyok voltak. Pedig csak tizenhat évesek voltunk. Egykorúak, de nem egyszívűek. Egykorúak, de nem egyakaratúak. Tiszták és mocskosak. Igazak és becstelenek. Nincs még egy nemzedék, amelynek tagjai ilyen messzire kerültek egymástól. Felszeletelt bennünket a történelem, mint cukrász a tortát. De az igazak nem vesztették szem elől egymást. Mint ahogy a gazemberek is egymásra találtak. Valamennyien '28-asok. Kivégzők és kivégzettek. Bűnösök és ártatlanok. Sokan indultunk, kevesen maradtunk. Az arcunkra volt írva a holnap. A háború nyelvén beszéltünk, de megértettük egymást. Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást. Azt mondod: Eisenhower - azt mondom: Zsukov. Azt mondod: Patton - azt mondom: Malinovszkij, Bradley, Timosenko, Vorosilov, Montgomery. Azt mondod: Monte Cassino - azt mondom: Sztálingrád. Azt mondod: Enola Gay - azt mondom: Hirosima. Azt mondod: Coventry - azt mondom: Nagaszaki. Mi félszavakból megértjük egymást. Mi átéltük Budapest ostromát. Nem azt az ostromot, amit a híradóban mutatnak egyszer egy évben. Azt a néhány diszkrét filmkockát, az égő Kossuth Lajos utcában imbolygó lóval. Hanem sok ezer ágyú és löveg pergőtüzét! Nem azt a légitámadást, amit a híradóban mutatnak egyszer egy évben. Azzal a telibe talált, szárnyaszegetten lehulló árva repülőgéppel. Hölgyeim és uraim, kedves elvtársak! Budapestet 1944 nyarától kezdve, hónapokon át több ezer repülőgép támadta. Tönkrebombáztak bennünket, ha még nem méltóztattak elfelejteni, ugyanúgy tönkrebombáztak, mint Ludwigshafent, Essent vagy Düsseldorfot! A Városliget fáin úgy lógtak a széttépett emberi testrészek, mint karácsonyfán a szaloncukor! Mi nemcsak azt a maroknyi nyilas pártszolgálatost láttuk, akik lassan már visszaköszönnek nekünk a diszkrét filmhíradó kockáiról. Azt a nyolc-tíz Beszkárt-kalauzt, akik Kun páter vigyázó tekintete előtt éppen kiszaladnak egy földszintes ház kapuján. Mi láttuk a Dunát, ahogy élettelen, legyilkolt emberek százait vitte a víz… Bennünket nem hívtak be katonának. Mi akkor még csak tizenhat évesek voltunk. De a mi korosztályunkból kerültek ki a Szent László hadosztály páncélfausztos sihederei, a nyilaskeresztes süvölvények és az SS magyar ajkú alakulatainak véres kezű kamaszai. És közülünk kerültek ki az üzenetvivők, hírvivők, röpcédulázók és a hullaszállítók is! Mert ez a korosztály, mint a klinikai ló, magán viselte korának minden tünetét. Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást. „Sose hátra, csak előre, ez legyen a jelszavunk, minden ellent összetörve, igazságért harcolunk…” Mi érkeztünk a fényes szelek hátán! Megforgattuk a világot. És a világ forgott velünk! Éheztünk, fáztunk és új indulókat tanultunk. „Megtanultuk mi már ezt a harcot…” Hófúvásban utaztunk a vagonok tetején zabálnivalóért. Minket sodort le a vonat tetejéről az alagút, a mi fejünket vágta le a villanyvezeték kifeszített huzalja! A mi kezünk fagyott oda a vastraverzekhez. De kinyílt előttünk a világ! Mi láttuk és hallottuk beszélni Thorezt, Togliattit, Duclost, Dolores Ibarrurit, Tim Buckot, Harry Pollitot, Kalinyint és Vorosilovot! Mi láttuk és hallottuk Dimitrovot, Titót, Wilhelm Piecket, Károlyi Mihályt és Rajk Lászlót! Mi találkoztunk a Komintern egész gárdájával! Mi láttuk és hallottuk beszélni Csu-Te marsallt, azt a Csu-Te marsallt, aki harminc évvel később részvéttáviratot küldött Franco halálakor a spanyol kormánynak! Azt az Enver Hodzsát, akinek utasítására tíz évvel később a szovjet hadihajóknak el kellett hagyniuk Durazzo kikötőjét! Azt a Csou En-lajt, aki harminc évvel később elsők között ismerte el Pinochet fasiszta diktatúráját! Mi állami szolgálatba álltunk, külügyi szolgálatba álltunk, belügyi szolgálatba álltunk. Mi úgy ismerjük ezt a várost, mint a tenyerünket. Mi ismerjük egymást. Mi mindenkit ismerünk. Mi tudunk konspirálni, hallgatni, nem fecsegni, titkot őrizni. Mi vakon hittünk és látva csalódtunk. Összetörtünk és kiegyenesedtünk. Mi magasra tartottuk a zászlót, amit később kivertek a kezünkből. A mi korosztályunkból kerültek ki a nagy koponyák és a húgyagyúak. Minket elfogtak és megvertek. És mi elfogtuk azokat, akik elfogtak bennünket. Mi mindennap azzal ébredünk, hogy máma meghalunk. Nekünk negyven és ötven között már őszül a hajunk. Nekünk negyven és ötven között már fehér a hajunk. Mi bírjuk az italt, vihart, éhséget és fagyot. Ránk lehet számítani. Ránk kell számítani. Ránk nem lehet nem számítani! Velünk akkor is számolni kell, ha nem számolnak velünk. Nekünk megölték a legjobb barátainkat. Minket megöltek a legjobb barátaink. Mi voltunk a barikád két oldalán. A baloldalán és jobboldalán. Mi látogattuk a börtönöket. Bennünket látogattak a börtönökben. Mi cinikusak vagyunk. Mi a szívinfarktust szívtrombitának nevezzük. De a szívünk, ahogy Dzserzsinszkij mondta, forró, és az agyunk hideg. Bennünket már nem érhet semmi meglepetés. Minket lelőttek, nekünk kivágták a szívünket, és beletették a pártkönyvünket! Ránk sortüzet adtak. Bennünk nem ért véget a háború. Bennünk soha nem ér véget a háború. Mi békében élünk, gyermekeink homlokát simogatjuk, sétálgatunk a vasárnapi csendben, iszogatunk, diskurálunk, de agyunkban repülőgépmotorok dübörögnek, sortüzek dörögnek és harckocsik lánctalpai csikorognak. Mi felkapjuk a fejünket minden fékcsikorgásra. Nekünk felgyorsul a szívverésünk, ha meghalljuk a mentőautó szirénáját. És énekelünk, folyton csak énekelünk: „Megtanultuk mi már ezt a harcot…” Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást. Mi ott voltunk minden április 4-én, és láttuk a karhatalmi századok szuronyerdejét! A hajnal óta szoborrá merevedett katonák néma cohorsait! És láttuk Sztálint a mauzóleumban bebalzsamozva. És győztünk ezer harcban, és vesztettünk. És újra talpra álltunk. Mellőlünk sokan kidőltek. Akik meghaltak. Akikkel tele vannak az ideggyógyintézetek, akik megőrültek, alkoholisták vagy bűnözők lettek. Akik nem bírták tovább cipelni a nehéz csomagot. Teremtő Isten, mi minden van abban a csomagban! Ekkora csomaggal nem lehet sehová elutazni. Pedig mi mindenhová kapunk útlevelet. Minket bárhová simán kiengednek. Rólunk tudják, hogy a világ végéről is visszajövünk. Mi nem tudunk és nem akarunk máshol élni, csak itt! Nekünk itt még feladataink vannak. Mi látogatjuk az elfekvőket. Temetjük apáinkat. A '88-asokat, '89-eseket, '900-asokat. Orrunkban hordjuk a széthulló emberi test iszonyatos kigőzölgését. A vér és szenny szagát. Látogatjuk a '19-eseket, a spanyolosokat, akik sárgára aszalódott testtel hörögnek vizelettől szétmart matracukon. Fénytelen szemükben lovasrohamok, torkolattüzek villognak. Látogatjuk őket, akik '15-ben Monte Solarónál, '17-ben Caricinnél, '19-ben a Tisza partján, '36-ban Madrid határán hasaltak a géppuska mellett. A kommün katonáit. Cserni, Szamuely katonáit, egykori Lenin-fiúkat, a Batthyány-palota bőrkabátosait, akiket agyonvertek a bukás után, vasra vertek a bukás után, akik börtönökben rohadtak a bukás után. Akiket kiküldtek, hazaküldtek, visszaküldtek. Akik lebuktak, kiszabadultak és újra lebuktak. Akik megjárták Európa börtöneit, a lágerek poklait. Akiknek nem volt soha egy nyugodt pillanatuk, akiket örökké kerestek, akik egymásban sem bíztak. Akik most levegő után kapkodva belénk kapaszkodnak, s miközben görcsösen szorítják kezünket, asztmás szívvel, ziháló tüdővel, elhaló hangon énekelgetik: „Megtanultuk mi már ezt a harcot…” Nézzük őket, összetört testüket, hallgatjuk sípoló tüdejüket, és nem merjük elsírni magunkat, pedig üvölteni szeretnénk kínunkban. Melléjük ülünk, mosolyogva föléjük hajolunk, és velük együtt énekeljük: „Megtanultuk mi már ezt a harcot…” Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást. Nekünk a hallgatásunk is beszédes. Nem mindegy, kivel hallgat az ember. Mi egymás társaságában szeretünk hallgatni. Mi tele vagyunk kitüntetésekkel. Mi ezeket a kitüntetéseket megérdemeltük. Csak az a furcsa, hogy túlságosan fiatalok vagyunk a kitüntetéseinkhez. Hiszen még ötvenévesek sem vagyunk. Ennyi kitüntetést 70 éves korára szokott összegyűjteni az ember. De mi sohasem leszünk 70 évesek. Ezek a kitüntetések leendő özvegyeink kitüntetései. Ők majd berakják egy dobozba, mert külön-külön sok helyet foglalnának. És egyszer egy évben előveszik majd a dobozból, letörölgetik róla a port, szépen kifényesítik, és újra visszateszik a dobozba. Amíg be nem kopogtat hozzájuk egy úttörő, aki a Mókus őrs nevében átveszi szocialista megőrzésre X. elvtárs kitüntetéseit. És a kitüntetések átmennek a Mókus őrs tulajdonába. Üveg alatt őrzik majd, egyszer egy évben ők is letörölgetik, kifényesítik szépen, és az őrsvezető beszél majd nekik X. elvtársról, méltatja érdemeit, elmondja, milyen nagyszerű ember volt, aki ezeket a kitüntetéseket valaha viselte. A forradalmi mozgalom nagyszerű katonája! És a zászlót, amit ő kiejtett a kezéből, most mi emeljük magasra, és visszük tovább… De még élünk. Még élünk. Pedig már leéltük az életünket. Mi többet éltünk, mint három nemzedék együttvéve. Sokat láttunk, sokat hallottunk, sokat tudunk. Mégse tudunk semmit. De még itt vagyunk. Sokfelé. Lent és fent. Mindenütt. Az őrtornyokban. És az intenzív osztályokon. Mi, '28-asok. De már tarkónkon érezzük az utánunk nyomuló nemzedék forró leheletét. Már a nyomunkban vannak. A fiaink. Drága fiaink. Ők fognak egyszer eltemetni minket, utolsó perceinkben ők ülnek majd az ágyunk szélén, és velünk éneklik, hogy: „Megtanultuk mi már ezt a harcot…” Velünk énekelik?!
Csak el vesd a sulykot, barátom, mondta Szókratész, nehogy valami boszorkányság megrontsa ezt az érvelést, amely kialakulóban van. De hát erre az istennek legyen gondja; mi pedig homéroszi hősök módjára „közelebb lépve"' nézzük csak meg, vajon valami fontos dolog-e az, amit mondtál. Végeredményben a következőt kutatod: azt kívánod, bizonyitsuk be, hogy lelkünk el nem enyésző és halhatatlan, s hogy nem értelmetlen és nem is együgyű dolog annak a filozófusnak a bizakodása, aki bátorsággal készül a halálra és úgy véli, halála után jobb dolga lesz a túlvilágon, mintha másként élve végezte volna be az életét. Azt mondod, hogy annak ugyan semmi akadálya, hogy megmutassuk: a lélek valami szívós és isteni természetű dolog, amely már azt megelőzően is létezett, hogy mi emberek megszülettünk. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy halhatatlan a lélek, hanem csupán arra utal, hogy sokáig kitart és mérhetetlenül hosszú ideig létezett valahol, és rengeteg dolgot megismert és megcselekedett. De hát ettől még nem halhatatlan, hanem éppen az emberi testbe költözése - ami ránézve olyan, mint valami betegség - a pusztulásnak a kezdete. És gyötrődve éli végig ezt az életet, míg végül elpusztul abban, amit halálnak nevezünk. Azt mondod tovább, hogy ebből a szempontból, amely valamennyiünk félelmének a tárgya, nincs különbség a között, hogy egyszer vagy többször ölt-e testet a lélek. Mert aki nem esztelen, félni fog, hiszen nem tudja, hogy halhatatlan-e a lélek, és erre vonatkozóan bizonyítéka sincs. Azt hiszem, Kebész, nagyjából ez az, amit állítasz. Szándékosan foglalom össze ilyen aprólékosan a dolgot, nehogy bármi is elkerülje a figyelmünket, és ha akarsz, még hozzátehess vagy elvehess valamit abból, amit mondtál. -E pillanatban semmi hozzátenni-vagy elvennivalóm nincs-mondta Kebész. - Pontosan ez az, amit állítok. Szókratész pedig gondolataiba mélyedve egy ideig hallgatott, majd így szólt: -Nem csekély dolgot kutatsz, Kebész. Alaposan meg kell ugyanis vizsgálnunk a keletkezésnek és a pusztulásnak az általában vett okát. Elmondom neked, ha akarod, hogy én hogy jártam ezzel. Tán hasznodra lesz, ha abban, amit mondok, olyasmit találsz, ami meggyőzően hat az általad vizsgált dologban. - Persze hogy akarom - mondta Kebész. - Akkor hallgasd meg; és én elmondom. Ifjúkoromban nagyon sóvárogtam arra a bölcsességre, amelyet a természet ismeretének neveznek. Úgy véltem, nagyszerű lehet ismemi minden egyes dolognak az okát, tudni azt, hogy mi okból jön létre, pusztul el és létezik mindegyikük. Mindezeket sokszor meghánytam-vetettem magamban, és először is a következőt kezdtem vizsgálni: vajon akkor keletkeznek-e az élőlények, amikor - mint némelyek mondják - a meleg és a hideg rothadni kezd? Aztán vajon a vérünk-e az, amivel gondolkodunk, vagy a leve ő, vagy talán a tűz, vagy ezek közül egyik sem, hanem az agyvelő nyújtja nekünk a hallás, a látás és a szaglás érzeteit, és ezekből támad az emlékezés és a vélekedés, majd amikor az emlékezés és a vélekedés megállapodik, ezekből ugyanígy jön létre a tudás? Amikor azonban megvizsgáltam ezeknek a dolgoknak a pusztulását is, meg mindazt, ami az égbolton meg a földön történik, végül is úgy találtam, hogy az efféle vizsgálódásra én tökéletesen alkalmatlan vagyok. Ezt kellőképpen bizonyítja például az, hogy ettől a vizsgálattól annyira megvakultam, hogy még azt is elfelejtettem, amiről korábban az volt a véleményem, mint minden embernek, ti. hogy világosan tudom. Korábban például többek között tudni véltem azt is, hogy mitől növekszik az ember. Úgy gondoltam, világos, hogy az evéstől és az ivástól. Úgy gondoltam, a táplálék az, amiből hússal gyarapszik a hús, csonttal a csont, és ugyanilyen módon gyarapszik minden más is azzal, ami rokon természetű vele, és a kezdetben kicsiny tömeg később tetemessé válik és az apró ember így lesz naggyá. Így vélekedtem tehát. Szerinted helyesen? -Szerintem igen. - Akkor vizsgáld meg még a következőt is. Azt hittem, hogy ha egy ember mellett egy fejjel nagyobb ember áll, elegendő azt gondolnom, hogy a fejével nagyobb nála, s a nagyobbik ló a kisebb mellett ugyan-ilyen módon nagyobb. De még ezeknél is világosabbnak tűnt számomra, hogy a tíz a nyolcnál azáltal több, hogy kettővel több van benne, s a kétkönyöknyi azáltal nagyobb a könyöknyinél, hogy saját nagyságának a felével meghaladja annak a nagyságát. - És most mi a véleményed ezekről? - kérdezte Kebész. -Zeuszra mondom, hogy távol állok attól, hogy úgy véljem: ismerem mindezeknek az okát. Még azt sem tudom eldönteni, hogy ha valaki az egyhez hozzáad egyet, akkor vajon az az egy vált-e kettővé, amihez a másikat hozzáadták, vagy az vált kettővé, amit ehhez hozzáadtak, vagy pedig a hozzáadott és az, amihez hozzáadták, együtt váltak kettővé a hozzáadás révén. Fölfoghatatlan a számomra, hogy ha külön-külön mindegyikük egy volt, és ők ketten nem kettő voltak, akkor hogyan lehet a kettővé válásuknak az oka éppen az, hogy egymás közelébe jutva egyesültek? Éppen ilyen kevéssé tudom elképzelni, hogy ha valaki az egyet kettévágja, akkor a kettévágás az oka annak, hogy az egy kettővé válik: hiszen ez az ok éppen ellentétes azzal az iméntivel, amely a kettő keletkezésének volt az oka. Akkor ugyanis azért jött létre a kettő, mert ketten egymás közelébe kerültek, és az egyik hozzáadódott a másikhoz, most meg azért jött létre, mert az egyiket a másiktól elvették és elkülönítették. Ámde ezen a módon gondolkodva arról sem vagyok meggyőződve, hogy tudom, miért válik eggyé valami, és hogy egyáltalán miért keletkezik, pusztul el és létezik bármi is. Ezért inkább egy másik módszert gyúrok össze találomra magamnak, ezt a régit pedig semmiképpen se fogadom eI. Egyszer aztán hallottam, amint valaki egy könyvből -azt mondta, Anaxagorász könyvéből - felolvasta és idézte, hogy mindeneknek elrendezője és oka az Ész. Nagyon megörültem ennek az oknak, és azt gondoltam, hogy ez valamiképpen nagyon is rendjén való, hogy mindeneknek az oka az Ész. Úgy véltem, hogy ha ez így van, akkor a rendező Ész rendezett el mindent, és úgy intézte a dolgokat, hogy azok a legjobb módon legyenek. Így hát ha az ember meg akarja találni annak az okát, hogy valami hogyan keletkezik, pusztul el vagy létezik, akkor azt kell megtalálnia az il!ető dologra vonatkozóan hogy mi a legjobb módja a létezésének, vagy annak, hogy ez a dolog bármilyen hatást elszenvedjen vagy gyakoroljon. Ebből a szabályból az következik, hogy az embernek mind önmagával, mind a többi dologgal kapcsolatban semmi mást nem kell vizsgálnia, mint azt, hogy mi a legkiválóbb és a legjobb. Hogy mi a rosszabb, azt úgyis tudni fogja, hiszen ezekre ugyanaz a tudás vonatkozik. Amikor ezt végiggondoltam, megörültem, mert azt gondoltam, Anaxagorász személyében megtaláltam azt a mestert, aki a dolgok e okairól ésszerű tanítást ad nekem, és először is megmondja, hogy vajon a Föld lapos-e vagy gömbölyű, azután kifejti, hogy mi ennek az oka és miért szükségszerű, hogy olyan legyen, amilyen, mégpedig úgy fejti ki, hogy megmutatja, mi a jobb, és hogy a Föld számára ilyennek lenni a jobb. És ha azt mondja, hogy a Föld a mindenség középpontjában van, ki is fejti, hogy jobb neki a középpontban lennie. Ha mindezt bebizonyítja nekem, kész voltam rá, hogy soha semmi másfajta okra ne legyek kíváncsi. Arra készültem, hogy ugyanilyen kérdéseket intézek hozzá a Napra, a Holdra és a csillagokra vonatkozóan is, hogy ami az egymáshoz viszonyított sebességüket, pályájukat meg egyéb tulajdonságaikat illeti, mi módon jobb mindegyikük számára az, ahogyan hatást gyakorolnak és szenvednek el. Mert azt gondoltam, aki azt állítja, hogy mindent az Ész rendezett el, semmi más okot nem fog fölhozni azon kívül, hogy a dolgok számára éppen az az állapot a legjobb, amelyben vannak. Azt gondoltam tehát, hogy amikor megadja az okát minden egyes dolognak és közös okát valamennyinek, akkor majd kifejti, hogy mi a legjobb mindegyikük vonatkozásában, és hogy mi a közös jó valamennyiükre nézve. Sokért nem adtam volna ezt a reményemet, és a lehető legnagyobb buzgalommal fogtam könyvei tanulmányozásába, hogy a lehető leggyorsabban megtanuljam, mi a legjobb és mi a rosszabb. Csakhogy ez a csodaszép reményem füstbe ment, barátom, ahogy előrehaladva az olvasásban azt láttam, hogy ez a férfiú sem az Észre, sem más valódi okokra nem támaszkodik, amikor a dolgok elrendezésének okairól beszél, hanem a levegőt, az aithért, a vizet és számos egyéb képtelenséget jelöl meg a dolgok okaiként. Úgy tetszett nekem, teljesen úgy jár el, mintha valaki azt mondaná, hogy Szókratész minden tettének okát az eszében kell keresnünk, aztán amikor nekilát, hogy megmondja az okát minden egyes tettemnek, azt mondaná, hogy először is annak, hogy én itt ülök, az az oka, hogy a testem csontokból meg inakból épült föl, a csontjaim meg szilárdak, és izületek választják el őket egymástól, az inak pedig képesek arra, hogy megfeszüljenek és elernyedjenek, amint az őket összetartó bőrtakaró alatt a húsban körülveszik a csontokat...
Legjobban az ablakban szeretek állni, szobanövényeim között. Ők is a napfény szerelmesei. Mégis idegen állapot, üveg mögött, egy belső térből csodálkozni, szemlélődni, hogyan is megy a maga könyörtelenül elérhetetlen, vágyott útján a kinti élet. És tudni, hogy én vagyok mégis az, aki kívül van, hiába hiszem, hogy belül.
Tegnap este bíbor szín csöpögött az ablaküvegre az égről, kinyitottam az ablakot, faltam színt, levegőt, mint gyerek a vattacukrot, ragacsos lettem lélekben az örömtől, hemperegtem a cukros vágyban, gurult bennem a kisgyerek, mint hajdan a magas fűben egy domboldalon lefelé, mint meleg méz, csorgott rám a napsugár, most nem történt semmi, csak észrevettem, hogy a csodák úgy tekerednek rám, mint a pálcikára a fehér, habos cukorszálak, az a bíbor szín az égről belém költözött, hömpölygött, tengerparti barlang lettem dagály idején, mikor ezernyi árnyalatban törnek meg, cikáznak, sodródnak egy nagy gömbnyi térben a hangok és a fények, mint a tarka üveggolyókban a szivárvány, beleszédültem gyerekként, ha néztem gördülésükben a színek egybe mosódó, gomolygó táncát, most is elkapott a könnyű részegség, gyomromban pörgött üveggolyó szivárványmasszája, forgott magas fű, domboldal és napsugárméz, morzsolódott visszhangos hullámverés, körtáncban hízott cukorszál, hömpölygött bíbor ég, majd az egész meleg örvény kibuggyant az arcomra.
Fáztam, becsuktam az ablakot. Nem tudtam, hogy kizártam, vagy bezártam magam. Mindkettő édesen reménytelen állapot. Mégis ezt a helyet szeretem a legjobban, az ablaküveg mögött.
Majd elnézem ahogy a víz csorog, a tétova és gyöngéd utakat, a fájdalom és véletlen közös betűvetését, hosszú-hosszú rajzait - halott köveken, élő arcokon -
Hiszen, ha Akela, az embernek teremtett, ösztön nélkül élő író Akela valami rejtelmes előrelátással rendelkeznék s megsejthetné, ha nem is sorsa fordulatait, élete végének pontos dátumát, de legalább azt, mit vállalhat el még felelősséggel, mibe érdemes belekezdenie!
* Hasalok életem barlangja előtt, lábam nyújtogatom, mérem az izmok erejét, mire futja még belőlük. Három kölyköm van odabenn az almon, két regényterv és egy színdarab vázlata. Emberek és farkasok Ura, honnan tudjam, melyik kölykömet fogadtassam el a dzsungel népével, s melyiket hagyjam elpusztulni. Az elmúlt időben művek sorát vetélte el az én nemzedékem, most nem a politika veszélyezteti az almot, hanem az idő. Sose féltem a szó klasszikus értelmében a haláltól, legfeljebb az nyugtalanított, esetleg úgy megyek, mehetek el, hogy adósa maradtam valakinek, vagy nem végeztem el azt, aminek a véghezvitele az én felelősségem lett volna.
*
Köszönettel azért, amit tőle vagy hatása révén kaptam, már csak Bécsnek tartozom, ahová mindig visszavont nem az ereimben már réges rég kielemezhetetlen pár csepp osztrák vér, a valaha Sankt Pölten környékén tevékenykedett uradalmi gazdatisztek öröksége, hanem a jellemformáló, a kréta-mikénei kultúrára csillapíthatatlanul rászomjazó, felejthetetlen ifjúság emléke, amely méghozzá nem is volt biedermeier, illedelmesen rózsaszín és világoskék, helyette égő városok lángjától megvilágított fellegek feszültek a komorodó világ felett, de ifjúság volt és olyan teljes, mint a maga módján egy műalkotás, egy remekmű.
*
Heverj, Akela, és töprengj, megírjad-e ezt a fekete karnevál ifjúságot, amelyben a halál vezette a farsangi menetet, a bölcs halál, amely olykor merő tisztességből álarcot tett föl, maga is eljárt egy keringőt, s a tánc, az utolsó tánc végén méghozzá el se vitt, tudta, nincs annál egyszerűbb, mint aláhanyatlani egy lebombázott ház romjainak és elhunyni szépen, tisztességesen, még mindenkitől megsiratva, aki számított az életedben, s megúszni mindazt, amit ez a szörnyeteg század ajándékképpen az akkori fiataloknak tartogatott. Igen, a halál ekkor is kivételezett veled, végtére régi ismerősök voltatok, születésedkor ő asszisztált Kenézy professzor hadikórházában, ahová apád vajúdó anyádat vitte. Harmadjára az infarktus idején vont vállat s hagyott életben problémáid küllőibe bonyolódva, mint valami bogarat a pók hálójában, negyedszerre már nemigen fog kitérni, el kell hát döntened, kopott bundájú farkas, mi legyen az ugrás iránya, a régtől dédelgetett regény, a már felvázolt színdarab vagy ez a karneváli ifjúság, ami nem lenne egyszerű feladat. Ha megírod életed döntő, eddig csak utalásokkal jelzett szakaszát, olyan munkád lesz, hogy naponta más-más tövist kell verned a körmeid alá, pedig igazán elég volna élménynek a mindennapok keserves hordaléka.
Még csak további töprengésre se telik, oly behatároltnak érzem az időt. Hát maradjon el a regény, és maradjon el a színdarab. A szellemidézésnél nem terít késsel-villával az ember, a szellem vérrel él. Jöjjenek a tövisek, most már mindegy. Összecsomagoltam és elutaztam Bécsbe.
*
Ha bekötött szemmel hagynak ott az utolsó ottlétem óta számtalan új létesítménnyel gazdagabb városrészben, akkor is eltalálok oda, ahová igyekeztem. Mikor a gersthofi megállóban leszálltam a villamosról, lépteim megváltozott ritmusát nem a járást elbizonytalanító évek okozták, hanem a meztelen és kivédhetetlen rettegés az annyiszor elkerült szembesüléstől. Valaha az idők és az élet kezdetén három kölyöklány és három, a kamaszkorból alighogy egyetemistává nőtt fiú baktatott együtt ezen a lejtőn a Csillagvizsgáló felé, végtelen beszélgetésekkel szerette volna megmenteni a világot, amely a második világháború kitörése előtti hetekben igazán nem titkolta, hogy rövidesen a fejükre borítja az ég mennyezetét. Volt köztük osztrák, volt cseh, volt birodalmi német, volt lengyel, holland, még egy magyar is, én, aki a többiek nyelvének kimondhatatlan nevű puszta mentén fekvő egyetemi városból jött. A barátság, amely összekötötte őket, olyan tiszta, szent és komoly volt, mint a legendákbeli fiataloké, s mert nevelőjüktől, Placid atyától egyebet se hallottak ezen a végzetes nyáron, minthogy a rájuk következő időszakban nemcsak Európa, de a világ sorsa is eldől, s bárhogy fordul bármi, a háború után személy szerint mindenért ők lesznek a felelősek, hát örökké politizáltak, és érezték, sietniük kell a nagy tervek kigondolásával, mert ha egyszer a háború már kitört, ki tuja, mikor lesz lehetőségük arra, hogy gondolatban vagy gyakorlatban, megint csak együtt és egymás mellett, meghúzzák az új világ körvonalait, ki sejtheti, hol és milyen körülmények között sodorja őket ismét egymás társaságába a szél? Az aggodalom nem volt alaptalan, néhányan közülük később valóban a legváratlanabb körülmények között és sajátságos helyszínen kerültek egymás közelébe: Dünnkirchenben ott volt az osztrák, de a tankok talpa alatt, a holland, de partizánként a vonalak mögött, a lengyel a varsói csatornában várta a birodalmi németet, akiről jóval később tudta meg, hogy már kivégezték.
Lépked Akela a lejtőn, a talpa alatt maga az út van teliszórva emlékek tövisével, tudta a farkas, miért és mitől rettegett. Mindaz, ami talpába hasít, a minden lépésnél jobban gyötrő út átolvad tudatában részint a régmúltba, amikor először, valóban legelőször kapaszkodott fel a lazaritáknál a dombra, részint a jelen pillanatba, amely a késő ősz váratlan nyarában csupa szín, szüretígérő zamat és avarillat, meg az októberi virágok nyers lehelete. Előtte a rácskerítésen áthajlanak a természetvédelmi terület bokrai, valamikor minden kapu nyitva volt itt a Sternwarte körül, most csak egyetlenegy, az Állategészségügyi Intézeté, de Akela nem kíván bemenni, mást keres, a Csillagvizsgáló tetejét. Rengeteg itt az új létesítmény, ő évtizedek óta nem mert feljönni a lejtőn, az épületről, amelyet keres, hallotta, akna semmisítette meg a legtöbb részét, újjá kellett építeni a házat, azt se tudja pontosan, hol leli meg, de ha felvillan a Csillagvizsgáló teteje, már lesz, ami irányítsa. Megy Akela az őszben, körötte ahány színt csak ismer az évszak, Rembrandt teljes palettája és a bécsi-sárga minden árnyalata, az impresszionista zöldek, kékek és Constable lombárnyai Sisely páráin át. A nap, mint az öngyilkos, hirtelen ráveti magát valamire, fellángol a fény; bátran, Akela, nem hallja senki, hogy felnyüszítesz. Ezt kerested, ez a Csillagvizsgáló és ez az intézet, ami miatt jöttél. Háromszor akkora, mint a régi, neogót cifra betűi vadonatújak, az emléktábla szövegét, amit azonnal észreveszel, ne olvasd el, úgyis tudod, kié. Csak nyüszíts bátran, ez néptelen vidék volt mindig, csak a mókusok látogatták, akik itt most nem értik, hogy nincs nálad ennivaló semmi, hogy talán még te magad se vagy, aki nézed a múlt frissen üvegezett ablakait.
Madárszó, milyen éles, milyen kivédhetetlen, s mennyire igaza is van, amikor azt mondja neked: fizess, Akela. Miért ne szólhatna rád egy madár itt Gersthof fölött, oka van, joga van, ő az ifjúság édes madara abból a közegből, amelyben minden dolgokat megőriz az idő. Fizess Akela, hallod? Mindnyájatok helyett fizesd ki az adósságokat, mert a Severianum nélkül egyikőtök se, főleg te nem leszel az, aki lettél. És ne törd a fejedet semmin, mert erre a munkára, ha semmi másra nem is, lesz még erőd, ne bánd a regényt, amit félreteszel miatta, ha élsz még, talán egyszer ahhoz is hozzájutsz, vagy megírja helyetted más, nagy téma, rátalálhatnak, emlékezz csak rá, mit mondott Schliemann-nak Hiszárlik dombján a régészprofesszor: ami igazán fontos, azt valaki úgyis kiássa. De ezt itt, ami most körötted van, csak te áshatod ki, ez a te anyagod, senki másé, mondja a madár, mert te vagy a tanú, és te lettél író, aki megfoghatod a pillanatot, amely hiába szállt el, számodra még elérhető, valamelyik időfolyosón. Ne játssz sokáig, mert az idő valóban halad, ne számold a töviseket sem, mert mihelyt befejezted a munkádat, sorra kiesnek a talpaidból, még csak húznod se kell őket, egy tövis vagy magától elhagy, vagy holtig csak képzeled, hogy megszabadultál tőle. És akkor végre szabad leszel önmagadtól, saját adottságaid és kötöttségeid felelősségétől, és végre megadatik neked is a tisztességes, szép, bátor farkas-elmúlás és félig hunyt szemeddel még rávillanthatsz a frissen szökellő fiatal farkasokra, szeretettel és részvéttel, mert nincs nagyobb veszedelem és szomorúság, mint az ifjúság, és nincsenek nagyobb ütközetek, mint a fiatalok csatái. Akkor, de csak akkor engedünk el téged, Akela, mondja a madár és a domb és a Csillagvizsgáló és az épület, a réges rég elpusztult hattyúk távolabb a tavon. Csorog az őszi napsugár, állok azon a helyen, ahol valaha azt ígértük, felépítjük az új világot, amit majd mi alakítunk, és itt találkozunk újra. Hát én eljöttem. Láttok-e, akik már nem láthattok?
*
A kapu kinyílik, a portán, Anton portáján senki, de a lépcső legalján a szeverinisták egyenruhájában egy nagyon fiatal lány. Rám mosolyog, megkérdezi, mit tehet értem, és elképed, mert magam is elképedek, mikor észreveszem, hogy felnevettem. Nem érti Akela, nem tudja, nem is tudhatja, hogy miértünk réges rég nem tehet ő már semmit.
Mindenekelőtt összemaszatolnám magam, mint egy kisfiú, teletömném a szám homokkal. Piszkos akarok lenni, hogy ne kenődjek el.
Verni kéne valami tisztát, mint az esőszemek az üveget, ütni kéne, mint az óra, éjfélt, delet. Verni kéne valami tisztát, mert nem vagyok tisztában semmivel.
Koszos akarok lenni, hogy elváljak a sötéttől, legyen pórusos, kráteres az arcom, hajam ragadjon össze a sártól. Szurtos képű kisördög, nem akar felnőni, szurtos képű ördög, hívjanak így.
Verni kéne valami tisztát, ahogy az ágak ütik a szelet. Verni kéne valami tisztát, betörni a csendet, az üveget. Az az arc kell, az a régi, a Holdé, mint egy vénszatyor tejből rajzol ösvényeket, aprópénzt csillogtat koldusoknak. Ezt az arcot szeretném, ezt a maszkot viselni, hogy ne gondoljak a rózsaszín, sivító szeretőkre, és anyjukra, a frissen perzselt disznóra, az éjre.
2
Úgy ébredek, mintha vízbe néznék, a tükör mögött a fulladás kitárt karjai. Várhat rám szebb? Arcot képzelek mellkasomra, ringatja a légzés, akár egy jelzőbóját, ami rajta túl van: veszélyes, ami rajta túl van: mély. Hajszálai a bőrömbe ragadnak, mint ecsetszőrök. Szebbé fested napomat, mondhatnám neki. De csak matricák vannak, arcok nincsenek, bélyegek áznak mellkasom mögött, és csak ráz egyre ez a köhögés, gyermekkéz rázza a kaleidoszkópot, végül elvész a játék, eltörik a mécses, sötét lesz, és senki se néz belém.
3
Most tüntetni akarok, nem a tömeg vonz, csak egy arc tisztása, ahogy véletlen felderül, ott kell nekem megpihennem, ne legyek tisztában semmivel.
Mázlim volt, hogy nem láttam eddig semmit, rózsaszín köd rejtette előlem az arcokat, ennek akarok immár véget vetni, ne a szerencse mosolyogjon rám, csak egy ember, csak egy senki, csak egy ember.
El akarok tűnni, nem a tömegben, csak egy arcba hullnék bele, mint légy a tejbe, szippantson be az orr, nyeljen el a száj, tisztuljak meg ott, ahol a szerepemből kiesek.
