Volt alkalmam egy lengyel tv riporterével beszélni, aki egy egész stábbal plusz egy közvetítőkocsival jött fel Budapestre. Az értetlenség kihangzott nagyjából minden második mondatából; otthon az volt a közvélekedés, hogy Magyarország mintaállam a földnek ezen a sok istencsapással megáldott részén. Élen járó gazdaság, better democracy, meg csönd és nyugalom, amivel mindezt bekeretezték nekünk.
Fittyfenét. Mostanra már nagyjából felírhatjuk a falra, hogy egy nép, amelyik nem képes gerinces maradni egy diktatúrában, nem tud az lenni egy demokráciában sem. Nem lehetett rossz a hangulat, amikor tízmilliós szakszervezetet szerveztek, sztrájkoltak meg miséztek a gyárakban, szemben az őrt álló hatalommal. A fridzsiderszocializmusban mindez gyaníthatóan közröhej tárgya lett volna.
Végül mégiscsak kijött ebből is valamifajta demokrácia. Hazugsággal volt átitatva, akkora újdonság most ez, hogy miniszterelnökünk szerint még csak alig bírjuk emészteni. Komoly melléfogás: ha egy nép a diktatúrában megtanulta a leckét, bekalkulálta a mindennapjaiba a hazugságot, egy demokráciára sem fog másképpen reagálni. A valóság a tudatban van, írta valamikor Orwell, ezzel a mondattal ő egy sötét diktatúrát igyekezett lefesteni. Ugyanezt egy ifjonti közép-európai demokráciától sem lehet eltagadni, főleg a legutóbbi választások óta.
A 'nyilvánvalóan hazudtunk' tétel nagyjából velős vélemény az oda szavazók szürkeállományáról. Nem is ez a legordítóbb: a 'szakmai-politikai elit', az egység őrzői, 'a legbefolyásosabb lapok vezetői és publicistái' minden helyzetben megtanultak összekacsintani, semmi ez a több évtizedes népi gyakorlathoz képest. Köztiszteletben állónak nevezett, européer írók (1, 2) nyilatkoznak arról, jelen helyzetben menyire létszükségletnek számít védeni a demokráciát meg a parlamentarizmust. Mint valami csontvázat, amit apránként beleztek ki a dögkeselyűk. Előbb a forma, aztán a tartalom, hogy még a tőzsdei árfolyam se rezegjen.
Volna itt valami újjászületés is. Meg lehetne nézni, hallgatni, a téren felszólalók, urambocsá' a tüntetők közt hány embernek mond egyáltalán valamit a 'demokrácia'. Jóformán semmit; nem része a folklórnak, a mindennapi beszédnek, szabadon lehet viszont követni Szűrös Mátyász, Toroczkai Lászlót vagy Ekrem Kemál Györgyöt, de legalább közülük az egyiket.
Kell ez a francnak. Kádárkolbász, az hiányzik itt. Mit lehet kezdeni egy lassan észhez kapó rendőrséggel, a nyílt közbeszédnek nevezett árnyékháborúval, a füle búbjáig pártfüggetlen sajtóval vagy az állandóan elégedetlenkedőkkel? Fájna bárkinek egy szükségállapot, egy diktátor, akit nem b..ogat senki mindenféle hangfelvétellel? Ki szanálná másként öt-tíz évre az országot, ami alatt történne pár éhhalál, de legalább a következő generáció elkezdhetné betakarítani a termést?
A Harmadik Köztársaság most itt tart. Nagyjából látjuk, hogyan birkózik meg vele.
