Ilyenkor bevett módszerem, hogy megbeszélem magammal, hogy nem bűn boldognak lenni és a boldogság lehetősége bennünk van, csak meg kell találnunk.
és erősen elhatározom, hogy ami most van annak most örülök, ha meg rosszabb lesz, akkor abban az adott helyzetben is meg kell próbálnom (és mindenképp sikerülni is fog)!!! megtalálnom a lehető legjobb oldalát és megkeresni magamban az adott helyzetben fellelhető boldogság-csirákat.
copyright by Anus (kötelezővé kellene tenni!)
Hazaútban kaptam egy telefont, hogy Kínába visznek tolmácsnak. Hatalmas kihívás. Nagy és szép feladat. Mindig ilyenekre vágytam.
Bármi is történt ma, egy mondás járt a fejemben:
Minden nap történik valami, amiért az ember szomorkodik,
de minden nap történik valami, amiért érdemes élni és tovább küzdeni.
még írok két topikba, és olyan lesz az egész, mint egy sarok egy nagy szobában, mint sok sarok egy soksarkú szobában, mindenhol hannika térdepel ... :) ...
Hmm, Freyyát olvasva az jutott eszembe, hogy mennyire különbözőek vagyunk. Én azt az életet élem amitől ő kiütést kap és olyan standard boldogan, hogy néha magamat is megijesztem, hogy egyáltalán lehetek-e ilyen boldog, elégedett és vajon mennyi ideig tartható fenn ez az állapot.... Vajon egyszer fel kell majd ébrednem és kiderül, hogy legalább olyan bajban vagyok, mint a körülöttem élők? Ilyenkor bevett módszerem (ha rámtör ez az ijedelem), hogy megbeszélem magammal, hogy nem bűn boldognak lenni és a boldogság lehetősége bennünk van, csak meg kell találnunk. (ezt most olvastam) és arra gondolok, hogy milyen gyakran sikerül ezt kibányásznom magamból, már ettől elégedett lehetek és erősen elhatározom, hogy ami most van annak most örülök, ha meg rosszabb lesz, akkor abban az adott helyzetben is meg kell próbálnom (és mindenképp sikerülni is fog)!!! megtalálnom a lehető legjobb oldalát és megkeresni magamban az adott helyzetben fellelhető boldogság-csirákat.
Szerintem ha folyamatos aggódás van bennünk a jövőt illetően, elrontjuk a ma boldogságát. (Na jó, nevezzük a ma örömének a kevésbé optimisták kedvéért.) :-))
Én is potyogtatom őket. Kijönnek, legördülnek, lehullanak. Olyan, mint a nevetés. Mindenki, de még egyazon ember is másképp és másképp bömböl. (Romhányi József: Bömbi - ez csak eszembe jutott :)
aha... értem... talán azt veszik le belőle, hogy tőlük függ a te további elképzelésed, és ettől berezelnek (=nem akarnak felelősséget vállalni a te boldogulásodért). inkább valószínűleg csak nem jól kommunikálod le, valójában mit is akarsz. nem lenne egyszerűbb nem azt mondani, amit szerinted elvárnak tőled, hanem azt, amit valójában gondolsz, érzel? :(
Mert mindig attól félek, hogy ezzel elűzöm a pasikat. Ha pl. megkérdezik, hogy mik a terveim az elkövetkező időszakra, akkor az őszinte válasz az lenne, hogy meglátom az alapján, hogy mi alakul köztünk. De eddig azt vettem észre, hogy a hímegyedek inkább arra buknak, ha egy nő felsorol nekik x szigorúan előre lefixált tervet és programot, és laza közömbösséggel érezteti, hogy majd meglátja, az adott pasi épp belefér-e az életébe, vagy sem. Tőlem ez annyira távol áll.
értem én :) de ha neked így jó, akkor meg ne aggódj miatta! egy csomó embernek ez a testhez álló. miért kellene másokhoz, olyanokhoz mérni, akik meg másképp rendezik be az életüket?
Oké, talán túloztam, de azért a legtöbben meg tudják mondani, hogy a munkájukban pl. hová szeretnének eljutni, én meg még azt sem tudom biztosan, hogy teszem fel 2 év múlva mit fogok dolgozni. Élvezem, amit csinálok, de ezer más dolgot is el tudok képzelni, amit szeretek. Meg gondolom, ez alkat kérdése is. Engem mindig jobban lelkesített az, hogy több dolgot is kipróbáljak, mint az, hogy egyetlen téren előbbre jussak, vagy eredményt mutassak fel. Ez így viszont sokkal inkább a felbukkanó lehetőségek, mint előre tervezés kérdése.
a konkrét életcélok és a között, hogy milyen jellegű életre vágysz, nagy különbség van! nem hinném, hogy bárki napra, vagy akár hetekre, hónapokra pontosan meg tudná tervezni előre az életét. hol láttál te ilyet? :)
valami körvonal persze nem árt. de, szerintem, a túl pontos tervezés buktatója meg éppen abban van, hogy nem számol egy csomó vis majorral.
Csak néha (azaz elég gyakran) hülyének érzem magam, amikor kérdeznek, hogy mi az életcélom, én meg legfeljebb annyit tudok mondani, hogy attól függ, kit/mit hoz a sors, aztán csak nézni, hogy mások hogy meg tudják tervezni szinte minden napjukat a haláluk időpontjáig. Olyankor annyira határozatlannak és unalmasnak érzem magam. Egy nő állítólag attól lesz érdekes, hogy határozott céljai vannak, és azokért küzd. Én nem vagyok ilyen, és nem is tudok ilyen lenni. Apróbb céljaim nekem is mindig vannak, pl. hogy hova akarok elutazni legközelebb, vagy melyik tanítványomnak mit fogok tanítani, de ezek nem afféle nagyszabású életfeladatok.
na, ezért mondtam, hogy nem látok problémát :) teljesen természetes dolgok ezek. ha ott van a megfelelő partner, úgyis olyanná alakítjátok a közös életet, amilyenné TI szeretnétek :)
Az az igazság, hogy nehéz elmondani, hogy mit akarok, mert magam sem tudom. Biztosan csak azt tudom, hogy mit nem. Amit a reklámokban látok, hogy öltönyös apuci este hazajön, aztán leülünk a tévé elé meg max elegancsos éttermekbe járunk, szombat délelőtt meg közös bevásárlás stb., na azt nem. Ezen kívül nincs fix elképzelésem, lényegében mindig az határozza meg a lehetséges életformát, hogy éppen kivel akadok össze, akivel el tudom képzelni az életem. Ebbe belefér az is, hogy családanya legyek egy tanyán, vagy hogy együtt/külön járjuk a világot, szorosabb vagy lazább kapcsolat, szóval sok minden. Nekem a "ki" volt mindig a lényeg, nem a hogyan. Az, hogy olyan ember legyen mellettem, akivel úgy érzem, hogy szeretjük és folyamatosan inspiráljuk egymást. Sosem voltam az a típus, aki elképzel magának egy életet, és megkeresi az ahhoz megfelelő társat. Talán azért, mert egyedül is megtaláltam a helyem. Nem érzem, hogy változtatnom kellene. Csak olyat szoktam érezni, hogy valakiért/valakivel szívesen kipróbálnék más életet is.
egy családban azért elég, ha az egyik szülőnek van fix munkahelye. annak is van előnye, ha te ilyen mobilis vagy, egy kisgyerek mellett könnyebben tudsz otthoni munkát elvállalni, fordítást, miegymást. én nem látok ebben semmi eget verő problémát.
Biztosan engem sem zavarna, ha találnék olyan munkahelyet, ahol jól érzem magam, és olyat csinálhatok, amit szeretek. Mondjuk valami kreatív munkát humán területen el tudnék képzelni. De az állások, amikre esélyes vagyok, nagyjából abból állnak, hogy üljek le egész napra egy számítógép elé, és felejtsem el, hogy 5 órakor vége a munkaidőnek. Tanítani nagyon szeretek, de a fegyelmezéshez semmi érzékem, iskolában még mindig kudarcot vallottam. Képtelen vagyok tartani a három lépés távolságot, kölykökkel meg anélkül nem megy. Ha egyenjogú partnerként kezeled őket, többet egy szót nem tudsz tanítani nekik, pontosan arra nem tudod rávenni őket, hogy legalább ne zajongjanak egész órán úgy, hogy délre lüktet a fejed. Illetve valszeg én csináltam rosszul. Így marad a magán, meg a nyelviskola. Nyelviskolában, ha nem tartozol az alapító tagok vagy régi kedvenckéik közé, akkor semmi esélyed napközbeni órákat kapni, főleg munkaidő előtt és után taníthatsz, ami megint csak nem kifejezetten családbarát időbeosztás.
nekem meg inkább az az ijesztő elképzelés, és posvány, hogy az életemben mindig csak keressem a hercegemet, mindig jöjjenek a próbálkozások, utána meg a kudarcok, és ne legyen gyerekem, ne legyen egy párom, aki kiszalad nekem kenyérért, amíg én a hajamat mosom...
kívülről rémisztő, igen. a legtöbb dolog, amiben nem vagyunk benne, és kívülről akarjuk nézni, hogy hogyan lennénk benne, kicsit ijesztő. ha én most csak itthon dolgozgatnék kényelmesen, irtó rossz lenne elképzelni, hogy munkahelyre járjak be nap mint nap. pedig most bejárok, és nincs benne semmi rossz, nagyon szeretem. még hosszabb szabadság, nyaralás után is nehéz elképzelni, hogy jaj, most nekem megint menni kell a "malomba". és ha ott vagyok, már nem malom, hiszen élvezem a munkámat!
Azt hiszem, én ezt a babázós részét még élvezném is. Amikor még teljesen a kicsinek (meg persze az apucijának) szánhatom az időmet. Inkább a későbbi tűnik ijesztőnek számomra, amikor kénytelen lennék fix munkahelyen tölteni az időm nagy részét (mert ez a szabadúszó életmód azért egy család fenntartását nem biztosítja), előtte-utána óvodába, iskolába rohanni értük stb. A rutin az, ami mindig megrémiszt. Mikor az ember már előre tudja, hogy nagyvonalakban melyik - azaz minden - napja hogy fog kinézni.
éppen ma reggel gondolkoztam el ezen. hétkor ébredtem, de csak kilenckor kászálódtam ki az ágyból, a kettő között még szenderegtem, amolyan félálomban. és belegondoltam így szendergés-lustálkodás közben, hogy el nem tudnám képzelni, hogy most itt legyen egy kisbabám, aki "miatt" ugye nem engedhetném meg ezt a luxust magamnak, hanem ki kellene pattannom az ágyból, hiszen egy csecsemő, egy pici gyerek nem tudja még ellátni magát, reggelizni akar, pisilni akar stb. no persze, ha lenne egy kisbabám, akkor bizonyára mindez teljesen természetes lenne, és még nyűgnek sem érezném, annyira ösztönös az anyai gondoskodás és odafigyelés.
Ez tény. Az egyetlen megoldást még abban látom, hogy - ha csak nem született meg mégis az alább körvonalazott "herceg" - így az életem valszeg nem egyetlen pasival fogom leélni, hanem hosszabb-rövidebb kapcsolatok sorozatából fog állni.
Kicsit régi, kicsit OFF, de olyan jó.