Marhaság, vagy nem marhaság, ez itt a kérdés..
Zenei dolgokról szeretnék itt beszélgetni - olyanokkal, akik fotóznak, vajon a vizuális nevelés/nevelődés hogyan hat vissza a zene"használat"-i szokásokra.
Kipipálva: Branford Marsalis- Káp persze nuku, nem volt passom. Professzionális, de nem ment mélyre bennem. Egy Purcell feldolg kivételével, ezen jól meglepődtem.
Másik: Dresh&Grencsó.. Vliet, Jeszenszky, Benkő. Na, ez ott volt... itt képezhettem volna, de a hallgatást választottam
ma a trafóban indiai énekelt dhrupad stilusú dolog lesz.
másik énekes dolog: szintén ma a Nyitott Műhelyben a Voces Aequales brigád énekli azokat a reneszánsz darabokat, amiket Bakfark Bálint lantra átiratából ismerünk. Szóval ez az eredeti, Bakfark az átirat, csak korabeli átirat.
Uehara: nem gondolom önzőnek. Számomra vitathatatlan, hogy a trióból ő a legnagyobb egyéniség, ő adja el a koncertet, így természetes, hogy ő kerül legtöbbször reflektorfénybe. Más felvételeit is néztem, több példa van rá, hogy szükség esetén tökéletesen tud alkalmazkodni. Itt van például egy felvétele Chick Coreával, ő most úgyis aktuális :). Két egyenrangú muzsikus -- csekély 37 év korkülönbséggel...
Időnként viszont azt érzem, hogy színészkedik, "kiszól" a közönségnek -- de persze eközben is benne él a zenében, pillanatnyi kihagyás nélkül. Láthatóan és őszintén élvezi, és ez olyan szuggesztíven átjön, hogy nehéz nem figyelni rá, megfog.
Ellenben ez a Juszuf engem hidegen hagy. De szerencsére nem kell, hogy mindenkinek ugyanaz tessen.
Mai (vagyishogy pénteki) képek, Debrecenből. Minél kevesebb Mozartot és minél több jazz-t játszott, annál jobban tetszett. A közel háromórás koncert végére igazán jó hangulatot csinált, közös énekléssel.
Igen, a szövegem szerint arra kellett (volna), hogy gondoljak, de végülis nem arra gondoltam, vagyis, amire gondoltam, az nem free jazz, mert nyilván vannak benne megírt részek, mint ebben az Ueharában is, de mégis, az illesztések olyanok, hogy abból (gondolom) minden eljátszáskor valami (legalább kicsit) más sül ki, viszont ahhoz, hogy akárhogyis, de mindig jól süljön el, meg kell lennie az éppen akkori összhangnak (ez persze nyilvánvaló, minden zenénél így van ez végülis, ahol akad egy-két szóló rész valamilyen hangszerrel) és amikor ez az összhang nem valami rutinszerű izé, hanem érezheted, hogy ott a helyszínen van jelen, és lehet az az illúziód is akár, hogy éppen akkor keletkezik, akkor az nekem tetszeni szokott. Végülis azt akartam mondani, hogy ezt az illúziót szeretem, ami nekem csak a látvánnyal együtt szokott összejönni. Egyébként egy jazzértő ismerősöm azt mondja, hogy például azért sem szereti igazán az Ueharát, mert túl önző, a tirójában igazából csak neki jut szerep, a többiek csak aláfestenek. És talán ebből a szempontból nem is igazán jó példa a zenéhez fűződő micsodám ábrázolásához, mert szerintem az az igazi, amikor felismerhető egyéniségek játszanak együtt a maguk stílusában, de mégis közösen, és ez együtt valami más lesz, mintha külön-külön játszanának. (na, ez is csak valami közhely lett. úgy látszik nem tudom elmondani:) Jobb példának a Kaltenecker triót mondanám, ahol nagy egyéniség a zongorista Kaltenecker, és a dobos Borlai Gergő is. Na nekik mindig olyanok a koncertjeik, mint egy elő, kódolt párbeszéd. És ez azért is érdekes, mert amikor úgy az asztal körül ülnek egy sör mellett, akkor az egymás felé intézett verbális kommunikációjukban közel nincs ennyi minden. És ezen mindig meglepődök. Így érthető?
Van egy manusz is, aki szintén érdekes zenét csinál, talán még abrashnak is tetszene: http://www.youtube.com/watch?v=9TLsV4dz_pk (ennek leginkább az eleje tetszik, aztán úgy kisimul, de ezt legalább bírnám csukott szemmel is)
Nekem is tetszik a zene, de egészen biztos vagyok benne, hogy ilyesmit CD-ről én képtelen volnék végighallgatni. Már gondolkoztam ezen, és a jazz zenében nekem az tetszik leginkább (ha találok olyat, ami tetszik) hogy látom a zenészek közötti interakciót, ahogy figyelnek egymásra, követik egymást, még ha a zene nem is annyira harmonikus, de a zenészek között érzem a teljes összhangot, és az nekem tetszik. Szóval a jazz nekem olyan, mint egy kihallgatott (néha intim, mint például ahogyan ez a zongorista nő bámulja eszelősen a dobost talán) beszélgetés, de ehhez látnom is kell őket, anélkül nem működik. Talán azért van ez, mert a fülem nem túl jó (inkább olyan botféle) viszont megfigyelni szeretek. Amit a fülem nem fog fel, azt a látvánnyal pótolom. Olyasmi lehetek, mint egy süketnéma, talán.
Szépen írtad le, kedvet csináltál hozzá. Nekem nincs tőlük teljes albumom, csak 1-2 számuk, és élőben sem láttam még őket, de azért értem azt, hogy a kezdeti lelkesedés, tűz és lendület idővel megváltozik, átalakul.
Mostanában Fodor Ákos a mániám, erről is van remek verse:
mire megtanulsz énekelni, dalod már rég nem arról szól
Igazából nem is tudom mihez hasonlítani. Az első igazán mélyre ható találkozásom volt a Zenével. Olyan koncertekre emlékszem, ami után hazafelé még a villamosról is elfelejtettem leszállni. Olyan élmény volt, annyira mélyre ható, magával ragadó, amihez hasonlót sem, soha... Nagyon érzékeny, szinte törékeny zene, amiben mégis, valami elképesztő erő van. Mélyről jövő, ösztönszerű. Egyszer a Zeneakadémián, egy koncert végén, az utolsó hang a cimbalomé volt. Megpendült egy húr, és utána néma csönd. Az egészen addig sokszor a zenekarral együtt éneklő, táncoló közönség síri csöndben hallgatta hosszú másodpercekig az elhaló hangot. Senki nem mert még levegőt venni sem. Félelmetes élmény volt... Ha mást nem, egyszer a "Tánc a hóban" c. számukat hallgasd meg. De szánd rá az időt, ne valami más tevékenység közben. Szerintem magáért beszél. Úgysem tudom itt leírni... :)
Igazából mindenféle mondatokat bénázok ide, mert nem tudom leírni. De meg kell hallgatni. Számomra a Rege c. lemezzel érték el a csúcsot. Életem legjobb karácsonyi ajándéka volt... :) Úgy ismertem meg őket, hogy megkaptam édesapámtól '98 karácsonyán. Ő a Petőfi Rádióban hallotta munkába menet egy hajnali műsorban. Utána délelőtt jó fél órát telefonálgatott, hogy kiderítse, mi volt az. Aztán megkaptam... :)
A Smaragdváros (2000) zseniális volt, szintúgy platinalemez lett, ami ebben a műfajban (aminek aligha van neve, és hasonló zenét is csak nagyon távolról hasonlót ismerek). Valamilyen európai lemezeladási listán sikerült első 10-be kerülnie, ami nem piskóta egy olyan lemez esetén, ami azért (ugyan egyre kevéséb érezhetően) népzenei gyökerekkel rendelkezik.
Aztán jött a Héjavarázs. Már egyre inkább befutott zenekarként. Zeneileg talán igényesebb, mint az előzők, de az a varázs, az a csoda, ami a zenéjükben volt, mintha egy kicsit átengedte volna a helyét a tiszta, kidolgozott, tökéletesedő zenének, hangzásnak.
És onnantól (számomra) nem tetsző irányba változik. Legutóbb megszűnt a cimbalom, van helyette szintetizátor. Amin akármilyen remekül is játszik valaki, annak cimbalom-hangja ugye nem lesz... meg aztán, lett elektromos hegedű is, szép lassan a bőgőt leváltja a basszusgitár - és mindezt egyszerre. Nem utálok én elvből semmilyen konnektort igénylő hangszert, de a hangsúly tolódik el, és ezt bánom.
Akkor mesélj, minden élményre (v)evő vagyok! Találtam egy ghymes topikot, illetve többet is, ebbe bele is olvastam, olyasmiről beszélgetnek, amit te is felvetettél.
Hát én is hallgatgatom, meg szeretgetem, de nekem kimaradt az a nagyon megérintős rész, úgyhogy én csak úgy kedvelem inkább. Egyébként pedig nem értek a zenéhez, velem erről kár is beszélni, de nem akartam teljesen megválaszolatlanul hagyni a kérdésed. De majdcsak jön olyan, akivel többre mész..
A Ghymes neve kb. 150 hozzászólással ezelőtt felmerült, bár inkább csak odáig, hogy szeretik a gyerekek is. Érdekelne, kinek mi a véleménye róluk - illetve, van-e olyan, aki régebb óta figyelemmel kíséri a zenéjük alakulását. Valamikor 1999-2000 körül szerettem meg őket nagyon-nagyon, aztán pár évvel később, a Héjavarázs c. lemez után kezdett megkopni ez az érzés, az utóbbi 1-2 évben nem nagyon hallottam őket. Múlt héten a Borfesztiválon hallottam ismét... még emésztem. Nem egészen tudom eldönteni, mit is gondoljak...
Tehát kíváncsiságból megkédeztem egy ismerősöm ismerősét, aki Amerikában él (amatőr fotós is, hogy itt is rendben legyen! :-)) Azt kértem, hogy lexikon nélkül tudja-e, mit jelent a kifejezés. Ezt válaszolta:
"I did not know the phrase "mercy seat" until I searched just now in the Oxford English dictionary. This gives the same definition as Wikipedia: "The golden covering placed upon the Ark of the Covenant and regarded as the resting-place of God. Hence applied to the throne of God in Heaven, and to Christ as ‘the propitiation for our sins’."
If I heard these words in normal conversation, I would guess it means being in a position to give (or possibly receive) mercy. Perhaps it is an expression more common in British English than American?
