Szerintem a vétek az, amit az ember cselekszik, a bűn pedig az, ami ráveszi, hogy a vétket cselekedje. De emellett is sokszor nevezik a vétket bűnnek, különösen, ha már megtörtént, a vétek teljesen megcselekedve, kikristályosodva, teljességre jutva már szintén bűn, további vétkek forrása is lehet (kárhozat).
Ehh, nehéz dolgok ezek, nem lehet egyszerűen leírni. Inkább bepasztázom Csia Lajos Függelékének egy töredékét, mit is ír a BŰN-ről, meg az eredendő bűnről. (Megelehetetősen egyetértek ugyanis vele ebben, nem is véletlenül tettem fel honlapomra, küldtem el a nekem fontos embereknek, jók ezek definícióul, hogy többször definiált elemi dolgokat ne kelljen újra és újra meghatározni).
Az IGAZSÁG és IGAZSÁGOSSÁG kettős fogalmát, melyeket minden művelt nyelv külön szavakkal jelöl (alétheia, veritas, Wahrheit, vérité, truth – dikaiosyné, justitia, Gerechtigkeit, justice, righteousness), a megszokott magyar fordítás legtöbbször egy szóval adja vissza: az igazsággal. Az igazság és igazságosság összezavarása igen sok értelemzavart szült. IGAZSÁG alatt Isten szavát, Isten kijelentését értjük.... Az igazság valóság; ellentéte: a HAZUGSÁG, valótlanság (Róm. 1,25). Az IGAZSÁGOSSÁG fordítás sem tökéletes azonban, mert ebben a fogalomban még igazlelkűség, jogosság és méltányosság is van. Ellentéte: az IGAZSÁGTALANSÁG még hamissággal, jogtalansággal és méltánytalansággal is fordítható. Az „igazság” annyit árul el, hogy valami megvan-e valósággal, megfelel-e annak, ami a valóságban van. Az „igazságosság” azt fejezi ki, hogy valaki megfelel-e a teremtésben levő isteni rendnek és törvényszerűségnek, melyet még a pogány népek gondolkodói is oly világosan láttak, hogy ezt a rendet bölcselkedésük alapjává tették (diké, karma, taó). Az isteni rend áthágása a BŰN. A bűn büntetése igazságos, vagyis az isteni rendnek megfelelő; a bűnös a büntetéssel azt kapja meg, ami neki jár; ami méltányos. Efölött a „kinek-kinek a magáét” elv fölött egy magasabb isteni elv áll: ingyen adni annak, aki az ingyen adottat megbecsüli. Ilyen MEGBÍZHATÓ ember a HÍVŐ vagy HŰ. Ezt a három fogalmat a görög egy szóval jelöli, ami nagyon érthető, mert aki hűtlen, másban sem bízik; aki mást hűnek tart, maga megbízható. A hit tehát helyrehozza a bűn okozta kárt; a hit a bűn gyógyulása. Ezért Isten a hívőt igazságosnak tekinti. Az igazságosnak ezt a magasabb értelmét a pogány világ nem látta meg. Ennek a magasabb igazságosságnak neve: KEGYELEM, vagyis ez az igazságosság Isten ajándéka. A kegyelmet Isten jogosan adja a hívőnek, mert a hívő azzal nem él vissza. A hívő ellentéte a HITETLEN vagy ENGEDETLEN, ki nem kaphat kegyelmet, mert úgysem használná jóra, tehát a kegyelem nem segítene rajta. A hívőt a kegyelem beilleszti a világrendbe, s mivel a hívő bűnét kiveti a világból, az ott többé nem mérgez. A megbánt bűn nem fertőz. A kegyelem tehát a világrend megerősítése. Ezzel szemben a hitetlennek adott kegyelem az igazságtalanságot erősítené a világban, mert újabb igazságtalanságok elkövetésére buzdítaná és képesítené. Igazságosság és igazságtalanság egymással harcoló felek (Róm. 6,13). Az igazságtalan ember még hallani sem akar az igazságosságról, úgyhogy annak még említését, tehát az igazságot, az igaz szót sem tűri el; ennélfogva igazságtalanságával az igazságot leigázza (Róm. 1,18). Isten ellenben KIJELENTI, vagyis az igazság szavával megismerteti a maga igazságosságát (Róm. 3,21) .... Maga a felfogás-változtatás, a metanoia azonban nem több, mint egy elnyomott országba a felszabadító csapatok behívása. Mert ezzel a beismeréssel még nem lesz a szív a kívánságokon úr. Sokakban ébredt már fel a kérdés: miért nincs az emberi természet úgy teremtve, hogy ez a kínos meghasonlás ne legyen benne? Erre a kérdésre az a felelet, hogy nem is teremtette úgy a Teremtő, hanem a szív önként rontotta meg a lélek természetét, amikor a szellemi életforrástól elfordulva, a testi létet bálvánnyá emelte. Amikor a test káprázatától a szív megszabadul, az élet újra ömleni kezd belé az Élet Forrásából, Istenből. A test káprázata azonban a megtérés után is tart, és ez tartóztatja az élet folyamát. Vajon a bűn forrása a testben van? Semmiképpen, hanem a testtől elkápráztatott szívben. De a kápráztatás nem a testtől indul ki, mely szellemi cselekvésre képtelen, hanem a testet csalétekül használó szellemi hatalomtól, kit az Írás SÁTÁN-nak és DIABOLOS-nak nevez, Istennel ellenkezőnek és Isten rágalmazójának. Az a gnosztikus hit, mely szerint a test a bűn forrása, szintén testi káprázat, mert a testnek szellemi hatalmat tulajdonít. A Biblia, hogy a magában teljesen ártatlan, vétlen testet a test szellemi káprázatától megkülönböztesse, a testnek erre a két fogalmazására két külön szót használ, s az előbbit SOMA-nak, az utóbbit SARX-nak nevezi, magyarul TEST-nek és HÚS-nak. Mikor tehát a testet szellemi káprázata nélkül a maga anyagi mivoltában és életre való tehetetlenségében tekinti a Biblia, soma-t, azaz testet mond (Róm. I,24; 4,19; 7,4; 8,11; 8,23; 12,1.4.5). A sarx-ot is használja a bűnös színezet nélkül, jelezve vele a testnek a lélekkel összefüggő életét (Róm. 1,3; 2,28; 4,1; 9,3.5.8). Sarx a lelket lenyűgöző testkáprázat (Róm. 8,3-8.12.13; 13,14). Akit ez a káprázat elborít, az a sarx-ban (Róm. 7,5; 8,9) van. További értelemben jelenti a sarx-tól lenyűgözött lelket (Róm. 7,25), sőt az egész embert (Róm. 3,20; 7,18). Az elkápráztatott szív tehetetlenségét a hús tehetetlenségének is mondja az Írás (Róm. 6,19); magától értetődőleg nem a test, hanem a szív tehetetlenségéről beszél az Úr Jézus is, ki ebben ótestamentumi nyelvhasználatot folytat (Mt. 26,41; 1.Móz. 6,3).
Láttuk, hogy az érzelem a tudattal egyesülve enthümésis-szé (tűnődéssé) lesz. Ha az érzelem a kedélyben mozgató erővé fejlődik tovább, indulat a neve; az indulatok tudatos ismétlődése TÖREKVÉSSÉ (phronémává) lesz. – Enthümésis és phronéma között tehát az a különbség, amely az érzelem és az indulat között. Érzelem és indulat tudaton kívül keletkezvén, felelősségtől mentesek, ártatlanok, de nem is erények. Enthümésis és phronéma tudatosak, tehát vagy istenesek, vagy bűnösek. Úgy látszik, az indulatok hajlamok alakjában átöröklődnek, s az átöröklődő hajlamot, amely Isten helyett a húshoz tapad, mikor tudatossá lesz, vagyis törekvéssé változik, nevezzük EREDENDŐ BŰNNEK. A tudatosan támadó törekvés később ismét tudattalan lesz, de a tudaton kívül tovább hat, úgyhogy az ember nem ismeri a saját természetét. Pál panaszkodik, hogy nem ismeri azt, amit véghez visz (Róm. 7,15). Az átöröklés is tudattalan. A törvény megmutatja ugyan a törekvés eredményét, a bűnt, de homályban hagyja annak természetünkben levő alapját. Ismeretlen ellenséggel küszködünk, vaktában vágjuk a levegőt. Mégsem! A testi törekvések iránt való egyetemes gyanúval meg kell tagadnunk a test káprázatát, a húst. Mindenestől a szellem dolgaira kell fordítanunk szívünket, s akkor Istennel való együtt járásunk közben új érzelmek születnek, azok új indulatokká változnak, s megújul a szellemi enthümésis nyomán a phronéma. A törekvés a Római levélben igen fontos fogalom (Róm. 8,5.6.7.27; 11,20; 12,3.16; 14,6; 15,5). A hús törekvésén a szív nem lehet úrrá, csak a szellem törekvése szoríthatja ki, mert az emberi szellem törekvését Isten Szellemének törekvése erősíti.
A thümos-ból tehát sok átok száll föl. Miért alkotta akkor az Isten? Isten nem átoknak teremtette. A szellemi emberben a thümos ugyanaz, mint a gépben a lendítőkerék. Örömmé teszi az életet: a szívet új küzdésektől tehermentesíti; a léleknek egyensúlyt ád, s a maga választotta irányban megtartja. Mindez áldás addig, amíg törekvéseink Istent keresik. Amely pillanatban a törekvés káprázatok után fut, ami áldás volt, átokká változik.
No, jó sok lett (holott lenne még mit, mert Csia nagyon jó), elnézést a sok idézetért, kérlek, tekintsetek arra, ilyesmit ritkán teszek.
CSerfa
