Szerintem a súlyosabb esetekből nem lehet kijönni (gyógyulni), mert egyszerűen egy ördögi kör az egész, ha valaki azt mondja, hogy kigyógyult, annak valami egyszerűbb formája volt, vagy diagnózist tévesztett.
A legszarabb ebben a betegségben (habár egyesek nem annak veszik), a pszichológuson kívül nem tudod elmondani senkinek, mert vagy nem hiszik el, vagy bolondnak néznek, vagy kezdenek figyelni, hogy normális vagy-e egyáltalán.
Jó hírek a ketogén diéta alkalmazásával kapcsolatban, a pszichiátriában. Kisebb tanulmányok már történtek nagyon jó eredményekkel, és több kísérlet folyamatban van. Úgy néz ki, amilyen hatékony a ketogén diéta az epilepsziások esetében, ugyanez igaz más mentális betegségekre is. Ez a személyes tapasztalatom is egyébként.
Komolyan, már azért válaszolok, hogy röhögjek rajtad, a faék provokációid sikertelenségén. (Az első pár hozzászólás után, amikor még esélyt adok annak, hogy egy új arc jelenik meg a fórumon.) Mit fogsz kitalálni, hogy én vagyok a csórókislány, aki utálja a gazdagokat? És szinte hallom, ahogy kattognak némely hozzászólás után a kis fogaskerekek az agyadban, "most mit találjak ki?". XD
Miben bántanak, bánthatnak? Ez a legfontosabb, mit árthatnak, és erre te mit léphetsz. Hogy a legrosszabb forgatókönyv elképzelése ellenére se rendüljön meg a hited magadban. Jogod van a nyugodt élethez.
Ilyen ügyem még nem volt hál'Istennek. Igaz, hallottam már egy-két embertől sztorikat.
Nem tudunk elköltözni. Jobb lenne új közeg, de sajnos még nincs meg rá a fedezet. 1-2 év még. Addig sajnos bírnom kell. Igen, elég módosak, vagyis úgy tűnik. Mi sajnos nem. Közszféra, rossz fizetés. Mindketten keveset keresünk, abból próbálunk mindent megteremteni. Felújítan már nem akarunk, nincs csicsás lakásunk, régi bútorok, régi tárgyak. Az új életünkre gyűjtünk, és csak olyan dolgokat veszünk már, amit magunkkal is tudunk vinni.
Nem járunk márkás ruhákban, egy 20 éves autónk van... Nincs semmi irigyelni való rajtunk, max. a diplomám. Én senkivel nem foglalkoztam eddig sem. Nem bántottam a lakókat. Mindenkivel kedvesen elbeszélgetek, akinek kell, segítek.
Egyszerűen elegem van abból, h a saját lakásom fogja vagyok és csendben kell mindent csinálni. :(
Nem értem, h miért bántanak emberek másokat. Talán mert olyan szegényes és unalmas, sivár az életük?
Érdekes, én sokszor azt tapasztaltam, hogy azok gyűlölködnek, akiknek elvileg mindenük megvan, vagy legalábbis mindenből sokkal több. "Én vagyok az atyaúristen, miért nem borulsz le előttem?" És még ő van felháborodva. Azt hiszi, tényleg ő az atyaúristen. :) Pláne a valakinek a valakijei, a más hátán felkapaszkodók, más kárára nyerészkedők. És ha téged csak egy kicsi előny ér az életben, azt nem bírja elviselni.
Szóval, én a fordítottját tapasztaltam. Valahogy mindig ki akarták erőszakolni belőlem az irigységet. Azért ez elég furcsa, nem? Ha olyan jó valakinek elvileg, olyan jó helyzetben van, és annyira selejtnek tart valakit magához képest, akkor miért koldulja az elismerését?
Nem tudsz elköltözni vagy munkahelyet váltani? Ha zaklatnak... ha meg nem, még mindig változtathatsz a hozzáállásodon. Szerintem érdemes elkülöníteni, hogy mi az, ami belefér, és mi az, ami nem. Költözz jobb környékre, barátkozz másfajta emberekkel, szakadj ki abból a közegből, amiben megnyomorítanak azért, mert többet tudsz. Magamnak is ezt kívánom...
Valamennyit vissza kell szerezni az állati erőből, az intellektuális végpontból vissza kell lendülni, hogy létrejöjjön az egyensúly. De lehet, hogy rosszul értelmezem a helyzetedet.
Ehhez nem sokat tudok hozzászólni. Nekem nincs diplomám. De az biztos, hogy a tanulmányok és a szocializáció két külön dolog. Hiába végez el az ember egy egyetemet, az emberi tényezőkkel meg kell küzdenie. :(
Bár azt hittem én is, hogy a diploma ad egy olyan pajzsot, hogy nem kell már azokkal foglalkozni, akik nem jutottak el odáig. Trenírozom magam, hogy ha elvégzek valamit, akkor ne akarjak azáltal "megmenekülni". Ez egyfajta arisztokratizmus. Az arisztokratákat pedig lefejezik... azokkal van jóban a plebs, akik egy kicsit úgy tesznek, mintha közülük való lenne. Nem feladva önmagukat, de... lehet, hogy érted. :)
Ahh, engem sajnos sokan irigyelnek, mert már a második diplomámat csinálom munka és a család mellett. Ez sokak szemét szúrja, főleg, ha nekik nincs. Kapok én emiatt hideget-meleget. Szerintem ez az alapja mindennek, minden ellenségeskedésnek, minden kibeszélésnek. :( Irigyek az emberek!
Leginkább szánom ezt a mentalitást. Ezek az emberek nem mernek ellazulni, állandóan versenytársak után kutatnak a környezetükben, vagy csak szimplán mások emberi gyengeségeire utaznak. Szar lehet ebben az állandó készenlétben élni, magát és másokat mindig csak a környezetén keresztül definiálni akaró, ártalmas szerepben lenni. Mindig a hierarchiában való helyezkedés által létezni, és nem csak szimplán élni, együtt élni egy közösségben.
Azt hiszed, te vagy az, aki állandóan a környezetére figyel, holott ezek az emberek pont ennek az inverzei. Kifelé magabiztos, relatíve (adott közösségen belül) magasabb vagy elég jó státussal rendelkező emberek, belül bizonytalan agresszív kis görcsök. Csak ők kifelé vetítik, nem magukat bántják vele.
Nyugi, mindig lesznek olyanok, akik örülnek mások szenvedésének. :D Ez nem feltevés, hanem tutibiztosság. És nincs ellene orvosság. ;) Aki irigy, szarkavaró természetű, az az is marad.
Bármennyire is rossz nekem, egyikük helyében sem lennék.
Nekem nem kifejezetten szociális fóbiám van, bár most próbálom megérteni, hogy mi bajom van. Nekem otthon van problémám. A családdal nincs gond, hanem a szomszédoknak való megfelelési kényszer, az, hogy csendben kell lennem és mindent megcsinálni csendben, hogy nehogy zavarjak mást, az egyféle szorongást generál és se aludni, se enni, se semmit csinálni nem tudok, megy a hasam. Jobb, ha otthon sem vagyok, de pl. munkahelyen is folyamatosan megy ez, már kezdem utálni az embereket, magamba zárkózom, csak telefonon tartom a kapcsolatot a barátokkal, legszívesebben láthatatlan lennék, hogy ne foglalkozzon velem senki. A facebookon is törlöm az ismerőseimet, letiltom azokat, akik beszélnek rólam, teljesen rosszul vagyok ettől. Már a gondolattól, hogy haza kell mennem és ott mondjuk főzni kell és az majd zavarja a szomszédokat, összeszorul a gyomrom. Egyszerűen ki vagyok bukva.
Egyelőre nem kértem segítséget, mert mostanában kezdődött ez az egész, túl vagyok terhelve minden téren, de ez most már olyan mértékű, hogy kezdeni kell vele valamit. Tavaly pánikrohamjaim voltak, amit csak utólag sikerült diagnosztizálni, mert a háziorvos ráfogta a vérnyomásomra.
Akkor spontán helyzetekben lezsibbat a szám széle és a nyelvem, ezen felül szédültem is.
A karantén kezdetével ez lassan eltűnt, viszont most jött helyette ez a szorongásos fóbiás dolog. Egyébként is mindig, mindent eltervezek, ha megyek valahova, akkor hova, merre megyek, milyen időpontban, amikor kevesen vannak...
Én teljesen normális családban nőttem fel, mégis emlékszek már az óvodában is borzasztó rosszul éreztem magamat, csak sírtam és mentem volna haza. Szóval ez genetika is lehet.
Furcsa a kérdésfeltevésed, hogy "felesleges-e a hibáztatás". Nem sok értelmét látom... azt hittem, beszélni akarsz róla. Miért a provokatív felhang? Mit jelent ez neked? Vagy mit hiszel, másnak mit jelent?
Az emberek nem gépek pszichológiai értelemben (vagy nem csak azok), nem feltétlenül elég megszorítani rajtuk/bennük néhány csavart, kicserélni néhány alkatrészt ahhoz, hogy minden jól működjön. Aki csalódott ebben a "machinálásban", nem biztos, hogy van ereje keresni.
Miért kéne hibáztatni? De azt is látni kell, hogy anélkül, aki voltál, amilyen hatások értek, nem lennél az, aki vagy. Ezek egymásra épülő kövek.
3. kérdés: Mindenhol azt olvasom a szakma szerint, hogy ebből ki lehet gyógyulni, akkor miért van olyan sok ember aki nem tud? Nem követ el mindent, nem megy el a megfelelő szakkezelésekre stb?
-érdemes-e bárkit hibáztatni ezért a dologért ami kialakult, pl szigorú szülők stb, vagy felesleges?
1. Mindenkinek valami trauma, nem jó szülők stb okozta ezeket, vagy tök ideális gyerekkor, serdülőkor/család mellett is megjelenhet a szoc. fóbia?
2. Először ti tudatosan nem szerettétek ezeket a szitukat, vagy úgy kezdődött mint nálam, hogy simán bátran belementetek a helyzetekbe, és elkezdtétek érezni, hogy nem érzitek jól magatokat s akkor már végül is logikusan kezdtetek el félni a szitutól?
Bocsánat, asszem engem meg elborítottak a saját dolgaim.
Igen, ez az "ing, amit nem veszünk magunkra", ez hol működik, hol nem. De talán pont itt jön be a kognitív viselkedésterápia, hogy ha mégis "bejutna a méreg", akkor tudjuk kezelni.
Elbeszélünk egymás mellett.Nem ismerlek,nem tudhatom,hogy milyen ember vagy,de biztos hallottad már,hogy mindenki magából indul ki. "a bizalom résznél úgy fogalmazol, mint ha teljesen defektes emberek lennénk"Én az vagyok,nyilván a saját tapasztalataimról tudok csak beszámolni. "szerintem ez szinte minden szociális fóbiásra igaz lehet" Kétlem.Ez úgy hangzik,mintha a fóbia tenne jobb emberré,kvázi kényszerből csinálnád.Elhiszem,hogy rendes ember vagy,ÉS szociofób,de a kettő egymástól független.A párkapcsolatodról-érthető módon-nem tudok nyilatkozni,csak azt mondom,nem jó ,ha mankónak akarod használni a másikat.(Nem tudom,te mit/hogyan csináltál,nem is tartozik rám.) "két szociális fóbiás ember simán alkothat jó párost" Ha csak ennyi a közös bennük,akkor nem.Ilyen alapon,kövér a kövérrel/sánta a sántával,etc. Az exed nem tudott a problémádról=nem bíztál meg benne,ezért nem voltál őszinte(szerintem).A pszichés problémát lehet titkolni,ellentétben a dadogással,de egy idő után úgyis sejteni kezdik,hogy valami nem oké. Aknák:Tudom (sajnos),hogy milyen érzés,de ez a probléma kettős.A szervezeted stresszhormonokat termel,mert vészhelyzetnek érzékeli az adott szituációt.Hiába tudod racionálisan,hogy semmi nem fog történni,a hormontermelés ettől még nem áll le.Mivel az agyad ezzel nem tud mit kezdeni,kreál neked egy "vészhelyzetet".Az alapvető hozzáállást kell megváltoztatni,nem elég tudni,el is kell hinni. Remélem követhető voltam,kezdek elszokni a tagolt beszédtől. ;)Legyen szerencséd,és találj egy nőt,aki megért.
