Elvtársam, én nem is értem azt a soksokezer hazaárulót, aki folyamatosan napmintnap hosszú sorokban odaprofántalankodik erre a képtelen kiállításra gyerekestül. Még hogy világraszóló magyarok. Nincs ilyen. Biztos csak a karórákért mennek oda (mert nem a büféért, az is frankó.) Ez az ország már elveszett. Csak a magyarkodás napestig. Mennyibe kerülhetett ez az adófizetőknek? Még a végén az iskolásokat is odaviszik. Hogy azt higgyék, még a gyufát is mi találtuk ki. Meg Pilinszkynek telefonáljanak, hadd nyomuljon az egyház megint a mi pénzünkből. Interpellálni fogok, de lehet, hogy feljelentés is lesz.
Nem egy ilyen Millennium-gyalázó szdsz-topikba való, de mindegy: mindenki (kivéve az szdsz-t!) nézze meg a "Világraszóló magyarok" című kiállítást a Millenárison, mert fantasztikus élmény!
Egyébként is, a zászlók végtelenül drágák, elvtársam, és végeredményben semmi szükség rájuk. Minek zászlót lengetni a klerikofasiszta állam megalapításának évfordulojára? Szándékosan nem tettem hozzá, hogy magyar, mert olyan nem létezik. Nem is értem, hogy a polgármester miért tett szívességet a fasisztáknak azzal, hogy átvette a zászlójukat.
Igazad van, kedves Figyelő elvtárs. Ez az egész milleniumosdi sérti a szomszédaink érzékenységét, ráadásul antiszemita bohóckodás. Ha mi lennénk kormányon, ilyen veszélyes oktondiság nem jutna senki eszébe! Addig is legyél türelemmel és írd tovább közös pártprogramunkban az ideológiai fejezetet. (A papokról szóló fejezetet kicsit tompítsd, mert olyan mondatokat azért nem képviselhetünk nyilvánosan.)
A fideszes képviselő dumája hitelesen világítja meg a kormánypártok millenniummal kapcsolatos motivációit. Ha valahol nem szentelik föl őket, akkor minden méltatlan...
Van még remény!
(A Sportfogadás melléklete persze lebarmolja azt, ami _normális_.)
Különös millennium Erzsébetvárosban
augusztus 24. 1:00
Szabó Zsolt
Megbecstelenítette a millenniumi ünnepségeket Szabó Zoltán, Erzsébetváros szocialista
polgármestere, amikor augusztus 18-án méltatlan körülmények között, az MSZP Madách téri
rendezvényén vette át a kerület millenniumi zászlaját Wekler Ferenctol, az Országgyulés
SZDSZ-es alelnökétol - nyilatkozta lapunknak Haller Gyula fideszes önkormányzati
képviselo. Elmondta: a polgári frakció még a nyár elején kezdeményezte: a polgármester
ünnepélyes keretek között rendezze meg a zászlóátadást, s az átadó a kerület egyik
országgyulési képviseloje, Deutsch Tamás ifjúsági és sportminiszter legyen. - Ehhez képest
eloször Szili Katalint, az MSZP-s parlamenti alelnököt keresték meg, aki nem ért rá, s így
került sor Wekler Ferenc meghívására. Az ünnepségen nem kaptak szerepet a történelmi
egyházak, így Erzsébetváros millenniumi zászlója felszenteletlen maradt. A kerületi vezetés
ezzel megsértette a városrész vallásos érzelmu lakóit - állítja Haller Gyula, aki - hasonlóan a
többi fideszes politikushoz - nem vett részt az eseményen, mivel az alkalomhoz
méltatlannak tartották a szervezést. Nehezményezi, hogy a pártok nem kaptak külön
meghívót, s úgy tudja, hogy a helyi szocialisták és szabad demokraták sem mentek el a
zászlóátadásra.
Az augusztus 18-a és 20-a közötti Belvárosi napok címu rendezvénysorozaton egyébként
fellépett Lagzi Lajcsi és Kovács László, az MSZP elnöke is. A színpad fo díszletéül a
szocialisták zászlói szolgáltak.
Szabó Zoltán polgármester, országgyulési képviselo lapunkkal közölte: a zászlóátadásnak és
az MSZP programjainak semmi közük nem volt egymáshoz. A millennium tiszteletére
rendezett ünnepség mintegy 380 ezer forintos költségeit az önkormányzat polgármesteri
keretébol állták, a belvárosi napokat pedig a párt finanszírozta. A kerület elso embere szerint
mindenki kapott meghívót, aki a képviselo-testületi ülésekre is kap. A Fidesszel ellentétben
nem tartja méltatlannak a megemlékezést.
- Az egyházak valóban nem szentelték fel a millenniumi zászlót, de a kormányzat és az
önkormányzat ünnepélyes aktusán nem lehet szerepük az egyházaknak, amelyeket
egyébként szintén meghívtak a Madách térre - fogalmazott Szabó Zoltán.
A legutóbbi, Mezokövesden tartott vándorkormányülés után egy
fotó bejárta a sajtót: idos, hajlott hátú asszony kezet csókol a
miniszterelnöknek. Sokan felhördültek. Mi történt? És ki ez az
idos hölgy? SÁGHY ERNA lakásán kereste fel özvegy dr.
Kaveczky Imrénét.
Betonbérház Mezokövesd foterén.
Kívül-belül hámlik a fal. Az egyik emeleti
lakás belso szobájának mélyén süppedos,
mély fotelben ücsörög Gitta néni, dr.
Kaveczky Imre sebészorvos özvegye. És
emlékezik.
A minap felfigyelt egy írásra a helyi lapban:
augusztus 7-én Mezokövesden tart kihelyezett ülést a kormány. Azonnal tudta: itt az alkalom.
Gitta néninek ugyanis másfél éve halott férjétol volt egy megbízatása.
- Egyszer az uram egy hálás német betegétol, akinek az életét mentette meg, megkapta
ajándékba Mindszenty emlékiratait eredeti, német nyelven. Mikor elolvasta, azt mondta: a
magyar fordítás fabatkát sem ér, nem adja vissza a lényegét. Ezt a kötetet nagy becsben
tartotta. Késobb egy német csatornán látta Orbán Viktort Kohl kancellár fogadásán; németül
beszélt. "Tökéletes", mondta. Akkor eldöntötte az uram, valahogy eljuttatja ezt a
Mindszenty-kötetet a miniszterelnöknek. Mert a bíboros élettörténete oszerinte mintakép
lehet a fiatalságnak, a jövo nemzedékének. De közben meghalt.
A szekrénybol gondosan kivágott újságcikk barnuló lapja kerül elo: Orbán Viktor egykori,
Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésén elmondott beszéde 1989 júniusából.
- Elso perctol kezdve megszerette ot az uram. Antall Józsefet is becsülte, de Orbán Viktort
még inkább. Mert imádta a fiatalságot. Mondogatta: "O a jövo embere." Elolvasta a
könyvét, kivágta az újságból a róla szóló cikkeket. Bízott benne, mert látta: elismeri
1956-ot...
- Akkoriban még radikális politikus volt Orbán Viktor.
- Higgye el, minden erommel meg akarom érteni a
fiatalságot, de nem tudom. Sok hibát elkövetnek, látom én.
Elindulnak nagy lázzal-hévvel... nekem ez már sok. Pedig
fiatalkoromban én is ilyen voltam. Igaz, amit akarok, azt
ma is megcsinálom. A magam erejébol. Nem volt könnyu
a miniszterelnök közelébe kerülni. Lementem a térre. A
sajtó számára kijelölt helyre tudtam odaférkozni. Egy igen
agresszív újságíró rám ripakodott: "Maga hogy kerül ide?"
Mondtam: Orbán Viktor miniszterelnök úrnak szeretnék
egy könyvet átadni. "De ez a sajtó helye." Nem bánom én,
mondtam, de a protokollfonökkel szeretnék beszélni.
Odahívták, nagyon udvariasan kérdezte: mirol van szó.
Megnézte a könyvet, a férjem bejegyzését, alaposan
átlapozta az egészet. A beíráshoz tettem egy nemzetiszínu
szalagot, azt mondta: így kinyitva adjam át. "Maga itt fog
állni, s majd jövök önért, amikor sorra kerül." És én ott
álltam, álltam... Elég sokáig, mert késtek. Kilencre vártuk,
fél tízkor érkeztek. Már el voltam gyengülve. Legeloször egy hölgy üdvözölte a
miniszterelnököt egy szál rózsával, ovele váltott néhány szót, aztán a fiatal tisztelendovel
beszélt. Akkor jöttek értem. Elottem még állt egy kismama karon ülo gyerekkel, a
miniszterelnök megsimogatta a kicsit, mondott is valamit. Azután következtem én...
Gitta néni itt megszakítja a történetet és visszatér a múltba:
- Másfél éve egyszerre betegedtünk meg az urammal. Karácsonykor még elkísértette magát
a templomba. Mondtam: drágám, én is nagyon gyenge vagyok. "Nem baj, szívem, botot nem
viszek, fogom a kezét, maga lesz a bot." Mondtam: majd viszem én, mert valamelyikünknek
szüksége lesz rá. Elmentünk a templomba. Már akkor alig tudott hazajönni. Magas láza volt.
Az orvosok nem tudtak vele mit kezdeni. Csillapító, priznic, csillapító, priznic - így ment
napokig. Aztán mindketten bekerültünk a kórházba. Amikor csak lehetett, mellette voltam.
Fogtam a kezét, mert ahhoz ragaszkodott. Nedves gézt tettem a szájára, nehogy
kiszáradjon, mert inni már nem tudott. S akkor még egyszer kinyitotta a szemét, és azt
mondta: "Ez megható." Ez volt az utolsó szava... És ugyanezt mondta Orbán Viktor
miniszterelnök úr is. Elmondtam neki: az uram nagyra tisztelte, s az utolsó kívánsága volt,
hogy ezt a könyvet juttassam el neki. S akkor o: "Ez megható." Ugyanúgy, mint a férjem a
halálos ágyán. Egy ilyen ember megérdemli, hogy kezet csókoljanak neki. Rám nézett Orbán
Viktor, és annyit mondott: "Köszönöm." Akkor engem a protokollfonök azonnal elvitt onnan.
- Nem furcsa: kezet csókolni egy ilyen fiatal embernek?
- Kiscsillagom, én abban a világban nottem föl, amikor bennünket az iskolában
megtanítottak: ha tisztelünk valakit, kézcsókkal üdvözöljük. Katolikus iskolába jártam,
apácák neveltek. Mi a gyóntató papjainknak is kezet csókolunk. Ez a tiszteletadás azt jelzi: o
fölöttünk van észben, még ha fiatal is.
- De a miniszterelnök nem papi személy.
- Bennünket arra tanítottak, hogy a kegyelmes és a méltóságos rang olyan pozíció, amelynek
a tisztelet megadása kötelezo. S akkoriban a miniszterelnök kegyelmesi rangban volt.
Bennünket már nem lehet átnevelni. Mi így adunk tiszteletet.
- Orbán Viktor akár az unokája is lehetne...
- Nyolcvanéves vagyok, bizony, lehetnék a nagyanyja. S ha az én unokám lenne, nagyon
büszke volnék rá. Mert nagyszeru a fiatalság, ha nagyon akar valamit. Nézze, követtek el
hibákat, látom. De végigküzdik...
- A férje kezet csókolt önnek?
- Minden este. "Szép álmokat, szívem, pihenjen jól." Úgy tartotta: ha egy not tegezek, ot már
nem tisztelem.
- Említette: ön neveloapa mellett nott fel. Neki is kezet csókolt?
- Tizenegy éves koromban rákbetegségben meghalt az édesapám. A sógorom nevelt.
Nagyszeru ember volt, építészmérnök. Mindent elkövetett, hogy ne érezzem, árva vagyok.
Neki minden karácsonykor, az esti szent vacsoránál kijárt a kézcsók.
- A legutóbbi önt ismertté tette. Több újságban megjelent a fényképe.
- Megvettük volna az újságokat, de szétkapkodták a városban. Egyedül az
Észak-Magyarországot orzöm.
- Mit szóltak az ismerosök, a szomszédok?
- Egy bérházban hol vannak szomszédok? Annyi csak, hogy jó napot... jó napot. Néha
egy-egy szót váltunk. Az utcára nem járok. Már be akartak vinni a kórházba. Azt mondtam
a foorvos úrnak: üdvözlöm, majd egyszer bemegyek. Most felhívott: "Gratulálok, hogy volt
bátorsága lemenni az utcára. De engem nem szabad elhagyni, mert én vagyok az elso!" Arra
utalt viccesen: neki ugyanúgy kezet csókoltam, amikor megköszöntem, hogy az uramért
mindent megtett, amit lehetett. Jött, leültetett a fotelba, letérdelt mellém: "Most szomorú hírt
kell közölnöm." Mondtam: tudom... "De ugye segít nekem, hogy magát meggyógyítsam?" Fél
év híján ötven évig éltünk boldog házasságban az urammal. O volt az eszményképem, az
életcélom. Három és fél évig rengeteget szenvedett az orosz fogságban. Ezért is kárpótolni
akartam ot. Én voltam a fiatal ero, aki azt mondtam: új élet van, maga dolgozik, a munkája
hasznos, embereket gyógyít, csinálja! Egy életen át küzdöttünk, harcoltunk. A férjem négy
nyelven beszélt, még nyugdíjaskorában is lengyelül tanult. Én csak magyarul tudok. Az
életem abból állt, hogy az o támasza voltam. A házasságban a nonek kell alkalmazkodnia.
Most pedig úgy érzem, elértem a célom. Teljesítettem a végakaratát.
Mi minden nem történt kies hazánkban a millennium ürügyén! - a hatalmasok szervezett rablóhadjáratai, amelyeket tömjénfüstbe borít a szenteskedés stb...
És egyetlen valamire való demonstrációra sem tellett. Nem semmi!
168óra, aug. 23.
A múlt elkezdődött
Nézem, hogyan úszik el a korona.
Felnagyítva egy sétahajó tetején,
dekorációként, mint valami karneválon.
A magyar millennium hivatalos
záróakkordját augusztus 15-ére,
Nagyboldogasszony napjára hirdették meg,
ezzel is hangsúlyozva az ünnep vallási
jellegét, mintha bizony a hagyományos Szent
István-dátum ezúttal nem volna megfelelő.
Tehát váratlanul bejelentett munkaszünet –
legalábbis a közszférában –, közös állami-egyházi celebráció a hercegprímási székhelyen,
flottafelvonulás oda-vissza; délután öt és nyolc óra között a Duna melléki települések
lakossága kéretik a vízhez vonulni, ünneplendő az egynapos esztergomi kirándulásról
hazapöfögő kivételes kegytárgyat.
Ám a vízpartról nem látni mást, mint a Budapest nevű hajót, rajta az óriás koronaimitációval
– az úsztatási program szervezői voltaképp afféle virtuális élményt kínálnak a nézőknek:
mintegy felidézik előttük az ereklye képét, remélve, hogy az így kiváltott vizuális ingerület
elegendő lesz az áhítathoz. Nemzeti Disneyland.
De hát ezt a produkciót élvezhettük egész
évben. Agyonfüstölt szertartásokat,
kormányreklámmá silányított
zászlóátadásokat, kéretlen
országimázs-kiadványokat, nemzeti
lózungok drága pénzen körített, fölös
öblögetését. A szakadatlan
kurzuspropaganda által kisajátított
millennium minden lett, csak épp nem a
nemzet ünnepe – minthogy a Fidesz magától
értetődő gátlástalansággal saját
"háziáldásává" transzformálta az ezredévente egyszer kínálkozó alkalmat.
Lássuk be, nehéz is lett volna ellenállni ennek a kísértésnek. A fiatal demokratáknak nem
annyira demokráciára, mint inkább tradíciópótlékra, ideológiai támasztékra, az emberek
számára felkínálható érzelmi azonosuláslehetőségre volt szükségük, mert pragmatikus
eszükkel úgy ítélték meg, hogy pusztán a plurális jogállam eszményének képviseletével
Magyarországon nem lehet bebetonozódni a politikai hatalomba. Ez a valójában kishitű, ha
úgy tetszik, gyáva "rendszerfelfogás" vitte rá őket arra az időutazásra, amelyet már korábban
megkezdtek: mégpedig visszafelé, a félfeudális állapotok "boldog békeidejébe". A millennium
csupán e túra hatásos fénypontjának, de korántsem a végének ígérkezett. Mindenesetre a
koalíciós jobboldal épp a magyar államiság megünneplésének örve alatt hajtotta végre
leghatározottabb félfordulatát egy tekintélyuralmi, a jogbiztonság határait elmosó, a
szegénység iránt érzéketlen, etatizmusra és korrupcióra épülő államrezon felé.
Ebben az értelemben igazán nem
vesztegették el az időt; de ha onnan nézzük
a hatalom gyakorlóinak lehetőségeit, hogy
mind politikai, mind gazdasági eszközei
milyen társadalmi feladatok megoldására
tették volna őket képessé, és ehhez mérten
mi mindent meg sem kíséreltek megoldani,
akkor kiábrándító egyenleget kapunk. Elég
azt figyelemmel kísérni, hogy mely témák,
ügyek, jelenségek foglalkoztatják a
közvéleményt akár csak a legutóbbi
hetekben – ha úgy tetszik, a millennium nagyobb dicsőségére –, és máris megkapjuk egy
elszalasztott reformprogram vázlatpontjait.
Pedig a millennium megünneplése végre egyszer teljes társadalmi konszenzust élvezhetett
volna, ha a kormányzat önnön propagandája helyett a mindenki által szükségesnek tartott,
valóban nagy nemzeti feladatok elvégzésére használja fel a rendelkezésére álló forrásokat.
Ha jogalkotási szenvedélyét az alkotmányosság megerősítésének szenteli, és garanciákat
teremt a közpénz felhasználásának átláthatóságára csakúgy, mint a rasszista közbeszéd
visszaszorítására. Egyáltalán: ha ez a koalíció a millennium jegyében ahhoz kéri az állam
polgárainak támogatását, hogy velük együtt lefaraghassa a rendszerváltozás óta
felhalmozódott demokráciadeficitet, azzal csakugyan átélhető és méltó ünnepet ajánlott volna
számukra.
Az emberek azonban ehelyett egy klerikális
segédlettel végrehajtott, módszeres
társadalommegosztó program alanyaivá
lettek; s napról napra azzal kell
szembenézniük, hogy egyes csoportjaikat
önkényes, ám hivatalos rangra emelt
meghatározások alapján kirekesztik a
nemzet fogalmából. Miközben a millenniumi
plakátok a "Reménnyé váljon az emlékezet"
igéjét hirdetik, a kormányzat történelmi
emlékezete elképesztően rövidnek bizonyul:
ennek a kurzusnak a lovagjai mintha sose hallottak volna arról a Magyarországról, amely a
két világháború között hosszan – és az ismert eredménnyel – alkalmazta már ugyanezeket a
hatalomtechnikai eszközöket.
Vagy éppenséggel pontosan tudják, hogyan működött annak idején a korlátozott
demokrácia kulisszái között egy királyságból átmentett kormányzóság. És nem véletlenül
álmodják vissza. Amikor az Országgyűlés elnöke, tehát a Magyar Köztársaság egyik legfőbb
közjogi méltósága azt mondja az esztergomi bazilikában, hogy az élet legfontosabb ékköve a
hit és a keresztény értékrend, akkor szándékosan téveszti el a szerepét: hiszen tudja, hogy
ezt a kijelentést szekularizált államban meg kell hagyni az egyházak képviselőinek. Áder és
társai azonban alig néhány év leforgása alatt egykor harcos parlamenti ateistákból a politikai
klerikalizmus legbuzgóbb aktivistáivá lettek.
Felteszem, a hosszabb emlékezetű hívők nagy megrökönyödésére. Hiszen ők – és a józan
többség – talán mégsem fogadják el minden eszmény kiárusítását, talán mégsem "vevők" egy
olyan nemzetinek hirdetett pártdiktatúrára, amely minden ízében rossz cirkusszá alacsonyítja
a közéletet.
Akik látták például azt a frenetikus jelenetet, amikor Nemeskürty István, a millennium
kormánybiztosa – egykor jobb sorsra érdemes civil –, talpig lampaszban átvette
dandártábornokká való kinevezését a köztársaság elnökétől, azok tudják, mire gondolok. A
múlt csakugyan elkezdődött.
A "mi" kis kormány-, ill. hatalomünneplő, fölszentelő, mennybevivő millenniumunkról, amelynek a köznép egy része, mint majom a farkának, nekem az Állatfarm (Kaposvár) jut eszembe.
Vamzi elvtársnak föltűnt, hogy Benjámin elvti sosem nevet. Hát megkérte, hogy nevessen, hiszen szép az élet, virul az állatfarm. Majd miután Benjámin torz hahotába tört ki (hisz figyelték), azt mondta: ezentúl mindig nevess, ha megparancsolom. Hisz mindenki azt akarja, hogy nevessen...
Az az érzésem, közeledünk ehhez az állapothoz. A múltunkhoz.
Üdv!
Nagyon szép volt!
"Ezek" ám sorozatban produkálják magukat! 20-án lakóhelyemen láttam-hallottam egy MIÉP-közeli művészkülönítményt... Dévai N. K., a különben kitűnő énekesnő elhibázta a Himnusz szövegét (hozz reá...), Körtvélyessy pedig a Szózatot (Vörösmarty után szabadon?) kihagyásokkal mondta el...
Egyszer tán eljutunk oda is, hogy azok hirdetik majd az igét, akik ragozni is tudják?
Na, azt én is láttam. Ezt megelőzően már vagy fél éve egy perc televiziózásom sem volt (oké, én évi 3 óránál többet nem nézek TV-t...) de ezen azért teljesen elképedtem.
Ahogy Kutya szavalta a Szózatot, az hihetetlen volt. Különösen tetszettek az olyan dalbetétszövegek, mint például az, hogy: "...tudd, hogy semmi sem írhatja át a vér szavát..." Némileg náci alapvetésnek éreztem.
Amúgy szórakoztató volt a sok ripacs, különösen az a hosszúhajú ámde mégis kopasz férfiember, aki a végén a többiekkel együtt dalolt a lépcsőn.
Érdekes volt még a nagy digitális kereszt is a színpad közepén, két hasonló méretű, nem digitális ámbár analóg kereszttől övezve. Még szegény József Attila is ott lógott a falon, szegény, rosszul érezhette magát a szellemi emigrációban.
Kissé szigorú, de a millenniumi nagy büdös igazságnak bizony része!
Magyar Narancs, aug. 23.
István, a dandár
n Majd kifolyik a szemünk a sok mulatozástól, számon se bírjuk tartani, hogy az utóbbi hetekben hány
tuzijátékon, szoborszentelésen, zászlóátadáson, utcabálon, járdaavatón, körmeneten és koronázási misén
vigadtunk. A fo ceremóniamestert, Nemeskürty Istvánt is naponta léptetik elo (legutóbb: dandártábornokká),
tüntetik ki (nagykereszttel), avatják föl.
Hogy a dáridóhoz mennyi köze van a dandártábornoknak, és mennyit adott hozzá a Fidesz
reklámügynöksége, nem teljesen világos, de jó okunk van azt feltételezni, hogy a millenniumi bulihegyek
általános esztétikai, történeti, ideológiai irányultságára nem kis befolyással bírt az idos hadfi. És ha azt
felelosséggel semmiképpen nem állítanánk, hogy az egész millennium az o fejébol pattant ki, tény, hogy o
már akkor forszírozta ezt a gigantikus nemzeti vurstlit, amikor Orbánék még liberális korszakukat élték.
Amin tulajdonképpen még csak el sem képedhetünk: hiszen Nemeskürty harminc éve minden rezsim nagy
szorgalmú éceszgébere, aki úgy váltotta a rendszereket, mint fotiszt a fehérnemut, ez az állócsillag. De a
kérdés nem pusztán annyi, hogy Nemeskürty István a Kádár-rezsimben milyen felelos kultúrpolitikusi
posztokat töltött be; hogy a Ludovika egykori diákja milyen kacskaringókon át jutott el a szocialista
Magyarország politikai establishmentjének csúcsaira, és hogy stúdióvezetoi, majd filmintézeti igazgatói
minoségében az aczéli kultúrpolitikának nem is annyira kiszolgálója, mint inkább aktív részese, csinálója
volt. Hiszen születtek ebben a korban jó filmek az o közremuködésével, engedélyével, áldásos pénzfelhajtó
tevékenysége nyomán, más filmekért kifejezetten o tartotta a hátát. Végso soron be is tilthatta volna oket!
(Azok a rendezok pedig, akik nem csinálhattak filmet, mibol kifolyólag alkoholisták lettek, elkallódtak,
emigráltak, meghaltak, magukra vessenek.) Nemeskürty annak idején hagyott másokat is keresni: rendes
fiú volt, pont annyira, amennyire egy kommunista apparatcsik rendes fiú lehet. S hogy mire kellett
Nemeskürty a rendszerváltás elotti, szocialista Magyarországnak, az utólag is beloheto. Nemzeti
történelemfelelosnek, bármilyen poszton is. Itt persze a nemzetin volt a hangsúly, hiszen
történelemfelelosbol akkor (is) eros volt a felhozatal. ´ mondhatta meg, amit lehetett a nemzeti múltról, sot
nagy bátran egy kicsinyt többet is.
Az azonban mindenképpen elkeseríto, hogy egy ország kezdi azt hinni, hogy Nemeskürty István "tanár úr"
lenne. Nemeskürty ugyanis nem az: "tudományos munkássága" hajítófát sem ér. Tucatnyi könyve dacára
irodalomtörténeti, történeti, filmtörténeti tárgyú könyvei egyetlen önálló gondolatot, kutatási eredményt,
eredeti elemet nem tartalmaznak: e szakmák valódi muveloi legjobb esetben is könnyed, felületes,
ismeretterjeszto szerzoként tartják ot evidenciában; vagy éppen sarlatánként.
A szélhámoskodásra meg a skrupulusmentességre épülo életmu kit érdekelne persze, ha.
Ha jelen rezsimünk számára nem ez az életmu lenne az egyik szellemi forrás, amelybol szomját oltja, és
ha káderpolitikájában nem ilyen alakokra hagyatkozna, illetoleg bízna rá nagy mennyiségu készpénzt. A
politikai rendszer morális és intellektuális züllöttsége pedig törvényszeruen vezet a társadalmat összetartó
normák romlásához, a monumentális giccshez, a kultúra kiüresedéséhez; a hanyatláshoz.
Nagyszerű egy darab volt az m1-en A reménység temploma (vagy templomában) című alkotás!
Engem lenyűgözött, képtelen voltam otthagyni...
Ilyen ordenáré dilettantizmussal, pökhendi ripacskodással, nemzethülyítéssel még az ilyesmikben ugyancsak bővelkedő ünnepi évben is csak kivételesen ritkán lehetett találkozni.
Igazán méltó volt ahhoz a hosszú ideje tartó ocsmánykodáshoz, amit az "udvari művészek" segítségével produkál a jelenlegi hatalom...
Egyébként biztos vagyok benne, hogy az öreg hölgy nem más, mint provokátor! Ha jobban utánakaparnak (vagy majd ha elkaparják...,bocsánat!!!!) egészen biztosan kiderül, hogy a szovjet csapatokkal együtt jött be 1945-ben szép hazánkba, mint komisszár, majd szépen elrejtőzött, hogy 2001-ben diadalmasan előbújjon.Persze közben végig fizette a tagdíjat az MKP-be,majd az MDP-be, később az MSzMp-be, az MSzP-nek pedig gyémántkoszorús törzspárttagja. Bár lehet,hogy a Munkáspártban is van tagkönyve.
Gy.k: Ez itt az irónia helye volt!!!!!!
Megpróbáltam megnézni a képet az Észak-Magyarországban, de nem találtam az elektronyikus változatukban.
Hogy' lehetek ennyire ügyetlen??? :-oo Vagy nem is?
"Orbán Viktort nagy szeretettel fogadták Mezőkövesden." Eufemisztikus megfogalmazásban
ennyi állt az Észak-Magyarország című napilapban augusztus 8-án látható, mondhatni,
hézagpótló fénykép alatt.
Igen, ez a felvétel már jó ideje váratott
magára, s előbb-utóbb el kellett készülnie.
Benne volt a levegőben. Valaki valahol
egyszer csak odalép a kormányfőhöz, és
kezet csókol neki. Az is valószínűsíthető
volt, hogy az illető idős ember lesz; a
kézcsók, mint a tiszteletteljes hála
túlcsorduló, egyszersmind alázatos, alattvalói
megnyilvánulása csak olyasvalakitől képzelhető el, akinek neveltetésében, reflexeiben, egész
élet-és világfelfogásában természetesen él ez a beidegződés – a jótevő iránt érzett szinte
vallásos áhitat.
Egy öregasszony tehát úgy érezte, meg kell ragadnia ennek a fiatalembernek a kezét, és a
rátapasztott száj ősi, szertartásos gesztusával kifejezésre kell juttatnia feléje áradó rajongását.
Csak profilból látni az asszony arcát, rajta az évek barázdáival; a felvételt sokkal inkább a
kezek uralják. Két inas-eres, erősen kapaszkodó kéz, amint már megragadták a
miniszterelnök jobbját, és nem eresztik, amíg az eltökélt csók befejezetté nem válik. Így
három kéz kulcsolódik egybe, fölöttük a már szinte derékszögben meghajtott ősz fej; az
odaadó gesztus tökéletesen zárt formát ad. Megörökítése a fotóst dícséri: a kompozíció
hibátlan, akárha freskótradíciókat idézne. Nézzük csak a kormányfő kísérete két
mellékalakjának aggodalmas tekintetét, amint gyanakodva figyelik a jelenetet. Fejük – a
kormányfőével együtt – felülről finoman keretezi a kép hangsúlyos jobb alsó szegmensét,
vagyis magát a "cselekményt".
Nem tudhatjuk, mi minden vezérelte a rögzített pillanat egyik főszereplőjét, a kézcsók
elcsókolóját. Kaphatott nyugdíjemelést, gyermekei élvezhetik a családtámogatási
juttatásokat, szeretheti a miniszterelnök szép beszédeit az ország és a nemzet boldogulásáról,
örülhet, amikor szidja a Bokros-csomagot avagy a múlt rendszert. Róla, a névtelen hódolóról
semmit nem tudunk, de nincs okunk feltételezni, hogy "beszervezett" aktivistaként hajtotta
volna végre akcióját. Ez a néni valóságos és életszerű. Amit tett, arra minden bizonnyal oka
volt, azt legjobb meggyőződése diktálta.
És a fénykép mégis kínos benyomást kelt szemlélőjében. Nem olyan, mint egy sikerült
reklámfotó, noha meglehet, a lap, amely közölte, annak szánta. És elképzelem, amint a
kormánypíárosok első ránézésre még örültek is neki. Másodjára viszont alighanem
megérezték, mennyire fals a dolog – ellenkező esetben a felvétel gyorsan bejárta volna már a
"királyi" médiát.
Hogy az ominózus kép mégsem oly megejtő, arról pedig a bal oldala tehet. Amelyet Orbán
Viktor félalakos kivágata foglal el; különös hangsúllyal pedig a kinyújtott-felemelt karja,
amelyet az idős asszony kulcsol át. És aminthogy a hajlott női hát és nyak még kis
részletében is érzékelteti a feszült testtartást, úgy jól látható: Orbán inkább lazán tűri a
kézcsókot. Szája kissé nyitott, mintha épp mondana valamit, de semmi visszatartó
mozdulásnak, elhárításnak, semmi "de hát hova tetszik gondolni"-szerű, határozott
szabadkozásnak nincs nyoma.
Orbán hagyja magát. Hagyja, hogy megtörténjék ez a kézcsók, ha meg kell történnie. Ha a
néninek ez jólesik. S ha neki magának nemkülönben, amint az országért fáradtában arra járt.
Úgy néz le a saját megcsókolt kezére, mint valami ereklyére – mit tegyen, ha a hívek éppen
használatba akarják venni.
Itt a baj. Orbán Viktornak a saját kezéhez való, nem titkolt viszonyában. Abban az
érzekelhető, jóleső engedékenységben, amely a kézcsókhoz vezethetett. Mert ha valaki –
kivált egy férfi – nem akarja, hogy megcsókolják a kezét, még meglepetésszerű helyzetben is
minden bizonnyal képes a hathatós ellenállásra. Feltéve, hogy ellen akar állni.
A kép azonban kíméletlen: mert elsősorban nem arról szól, aki csókol, hanem arról, akit
csókolnak. Arról, aki nem érzi át azonnal a jelenet képtelenségét és elfogadhatatlanságát.
Mármint a saját részéről. Hiszen az öregasszonnyal nincs tovább dolgunk; ő megtette, amiért
odament. De a kormányfő nem mehetett oda ugyanazért. Ő nem engedheti meg magának,
hogy ma Magyarországon kezet csókoljanak neki. Senki nem engedheti meg magának ezt –
senki, aki politikus, senki, aki demokráciában óhajt élni.
A kézcsók gesztusában ugyanis olyasfajta alá-fölérendeltségi viszony, olyan alattvalói
mentalitás jelenik meg, amelyet a közélet hivatásos szereplői nem igazolhatnak vissza. Egy
dolog, hogy a kollektív hagyományból vagy az egyéni képzetekből miféle rituálék és vágyak
támadnak fel, s más dolog, miként reagálnak rájuk a közszereplők.
Orbán Viktor azért "kezelte" úgy a mezőkövesdi epizódot, ahogyan a sajtóképen látható,
mert politikai szerepfelfogásából, az utóbbi években mind karakteresebben kialakult személyi
kultuszából ez a magatartás következik. A hívságos pártharcok fölé emelkedő prezidenciális
kormányzás letéteményesének, a nemzeti jobblét kizárólagos zálogának, a magyar érdekek
tántoríthatatlan élharcosának gondos és drága propagandával kimunkált imázsa éppenhogy
nem illeszkedik a polgári demokráciák általánosan elfogadott, plurális normarendszerébe. S
ez a másfajta hatalmi berendezkedés másfajta viselkedési szokásokat is teremt. Az orbáni
prezídium nem egyéb, mint egy kvázi-többpártrendszer kulisszái között elképzelt uralkodói
attitűd, amelyet gyakorlója közvetlenül a nemzet akaratából eredeztet.
Ehhez pedig egyrészt nagy adag önszuggesztióra, másrészt nagyszabású szertartásrendre,
liturgiára van szüksége. Mindennek azt kell sugallnia, hogy az adott kurzus a lehető
legmélyebb tradíciókból gyökerezteti korszerű nemzetmentő programját, hogy jóvoltából
dicső múlt és rózsás jövő egymásnak felel, hogy régi jelképek és mítoszok új értelmet
nyernek egy feltörekvő generáció celebrálásában. Ezért kerül hétszázmillióba a millenniumi
Szent István-nap megünneplése, s azért úszik a korona egy külön vagyonért Esztergomba és
vissza, hogy a Duna két partján a köztársaság minél nagyobb tömegei részesülhessenek egy
Fidesz álmodta királyság visszfényében.
A túlhabzó parádéknak azonban mindig az a veszélyük, hogy ragyogásuk talmisága visszaüt.
És az emberek egyszer csak elidegenednek a mégoly pazarló fényességtől is, mert a
szimbólumok és jelmondatok egyszersmind személytelenné szublimálják azt, amit
felmagasztalni hivatottak. A hatalom amúgy is könnyen veszti el emberarcát, hát még, ha
túlságosan sokat bíz az üres csinnadrattára. Az érzékeny hatalomtechnikus ösztönösen tudja
hát, hogy fel kell lelnie közvetlenül "életes" momentumokat, rá kell találnia valószerű,
közvetlen helyzetekre, amelyekben kapcsolata a társadalommal mintegy humanizálódik, ha
úgy tetszik, egyénítődik.
Ezért volt visszautasíthatatlanul nagy az a kísértés, amelyet Orbán Viktor érzett, amikor kezét
az idős mezőkövesdi asszony elkapta. Mohó és átszellemült mozdulatában a kormányfő a
nemzet hálájának legitimációját vélte megkapni – ez a találkozás átszellemítette számára a
saját fizetett propagandáját.
És nem vette észre, hogy hirtelen hátralépett egy évszázadot. Öregebb lett annál is, aki kezet
csókolt neki.
