Régóta szemlélője vagyok ennek a fórumnak, most vettem a bátorságot, hogy topicot nyissak benne. Régóta figyelemmel kísérem eme nép történelmét, mindennapjait, no meg ismerve a magyarokról alkotott véleményüket, úgy vélem, egy topicot mindenképpen megérdemelnek lengyel testvéreink.
Amúgy találtam egy aranyos etnográfiai térképet a mai Ukrajnáról.Ez háromszáz éve vajon hogyan nézett ki? Mennyi lengyel tűnhetett el a mai Ukrajna területéről?
Egy írás a modern Lengyelország eblematikus alakjáról, Pilsudski Marshallról.
Elég érdekes figura volt.Volt szozialista-kommunista (majd letért erről az útról), utánna minden létező követ megmozgatott az ortszág függetlenségéért.
Fura, hogy honfitársai legalább annyiszor akadályozták, mint azok, akik ellen harcolt.
Behatárolnád nekem Kárpát-Ukrajna területét? Ugyanis akár hogy gondolkodom, de Erdély határos volt abban az időben Lengyelországgal, Moldvával,de nem tudom, hogy milyen ukránok lakta területet szerzett meg a XVII. században.
Fennhatósága alá nem tartozott, mivel Ukrajna mint állam nem létezett , viszont Ukrajna, mint földrajzi terület igen. Galics (Halics) is Ukrajna (szó szerint: Határvidék, Szél) részét alkotta FÖLDRAJZILAG.
Mit tudunka két világháború közötti Lengyelországról?Nekem úgy tűnik, mintha alengyelek ugyanott hagyták volna abba, ahol a Reczpospolitánál elkezdték.Érdemi előrelépés nélkül, annál több széthúzás, miegymás-főleg Pilsudski halála után.
Nálam az valahol a Kárpátok keleti oldala. A nyugati, mint tudjuk történelmileg tényleg messze nem Ukrajna...Bár nem mintha a Lvov/Lviv/Lemberg és a Kárpátok közötti terület valaha is ukrán fennhatóság alatt állt volna.
A magyarázatért le kell szállni a történelem mélyére. Erre tett kísérletet a londoni Economist, amikor néhány napja megpróbálta felvázolni, hogy a jobboldali győzelem milyen változásokat hozhat a lengyel külpolitikában. Óvatosan azt írta, hogy túlságosan korai lenne jóslásokba bocsátkozni a két elnökválasztási menet között. Ám - sejtetni akarván a véleményét - előbányászott a múltból egy régi-régi lengyel szólást: "Németet ölni kötelesség; oroszt élvezet".
Ezek a keserű és kegyetlen szavak a XVIII. században születtek, amikor a cárok Oroszországa és Poroszország 1772 és 1795 között (leverve forradalmi felkelések sorát) háromszor osztották fel Lengyelországot, majd a csonkot orosz provinciává tették.
Ettől kezdve - az "ölés" még nagyon hosszú történelmi szakaszainak múltával is - mélyen beleégett a lengyel nemzeti tudatba a régi és újabb tragédiák sorának emléke. A lengyelek mindmáig nem múló gyanakvással figyelik az európai történelemnek azt a sajátos vonulatát, amelynek során németek és oroszok a legkülönbözőbb helyzetekben (néhányszor még kölcsönös mészárlás után is) és ideológiáktól függetlenül keresik és rendszerint meg is találják az együttműködés lehetőségét.
A mai helyzet legfontosabb előjátékának az 1922-ben Rapallo városában megkötött német-szovjet szerződés tekinthető. A szerződést megelőző közeledés alapja az volt, hogy a német nagyvezérkar lehetőséget kapott páncélosegységek kiképzésére szovjet területen és így kijátszhatta a versailles-i szerződés által emelt korlátozásokat. Viszonzásul német szakértők a szovjet hadiipar alapjainak megteremtésébe nyújtottak segítséget.
Ilyen előkészítés után Rathenau német külügyminiszter szovjet kollégájával a Rapallóban ülésező nemzetközi konferencia peremén megkötötte az első világháború "két nagy kitaszítottjának" paktumát. Rapallóban későn ébredt a nyugati diplomácia. Az angol külügyminiszter egy éjszakai telefonnal az utolsó pillanatban megpróbálta lebeszélni a paktum aláírásáról Rathenaut, akivel addig jóformán szóba sem állt. Akkor francia lévén a diplomácia nyelve, Rathenau egy utóbb szállóigévé vált mondattal válaszolt: "Le vin est tiré, il faut le boir" (A bort már lefejtették; ki kell inni.)
George Kennan, az amerikai politológia nemrégiben százegy éves korában meghalt nagy öregje, egyik könyvében máig érvényes definíciót adott az ügyről: " Rapalló a makacs orosz állhatatosság példája volt, párosulva a Nyugat megosztottságával és önhittségével".
Maga a paktum a "klasszikus" Nyugat szemében oly veszélyes orosz-német együttműködés szimbóluma lett. Valahányszor - mint mostanában is Schröder távozó német kancellár és Putyin orosz elnök valóban feltűnően meleg viszonyában - testet ölt ez a sajátos kapcsolat, világszerte "Rapalló kísértetét" emlegetik. Különösen (és okkal) érzékenyek erre a lengyelek, hiszen Molotov, Sztálin talán legfontosabb politikai híve és partnere éppen Rapallóra hivatkozva nevezte először "a versailles-i szisztéma torzszülöttének" Lengyelországot.
Rapallót máig eszköznek használja az orosz nagyhatalmi politika és az amerikaiak is levonták ebből a stratégiai tanulságot. "
Azért hagyományos oroszbarátsággal nem vádolható a lengyel nép:)
Bár kétségtelen, hogy ehhez azért a második világháború történései (a varsói felkelés tétlen szemlélése, vagy még inkább a katyni tömegsír is hozzátett.
Azért ennek az "engedékeny politikának" legott utánnanézek, mert polák barátaimtól más rémlik nekem-ami nem feltétlenül mérvadó persze.
Ami az orosz elnyomást illeti: 1863-tól (az utolsó lengyel nemzeti felkelést követően) rendkívül engedékeny politikát folytattak a lengyelekkel szemben. Olyannyira, hogy a lengyel nacionalisták szörnyűlködve tapasztalták, hogy a nép jelentős része kezd szimpatizálni az oroszokkal. Úgyhogy az, hogy a pánszláv eszme nem érintette meg a polákokat nem igaz.
De még mennyien. A lengyel-kérdés az Orosz Birodalomban nem volt egyértelmű (főleg az I.VH előtt nem). Érdemes elolvasni Szergej Vitte visszaemlékezéseit. Nagyon érdekes, és nem egyértelmű a lengyelek szimpátiájának kérdése.
Ami az ,,osztrákbarát" lengyeleket illeti - a monarchia állította fel a lengyel légiókat az I.VH alatt, és plántálták a lengyel nacionalizmus eszméjét. (Hasonló volt a helyzet az ukránokkal - nemhiába van az, hogy a legnacionalistább ukrán területek a mai napig a hajdan volt monarchia-béli ukrán-lakta területek.)
