Mindennek lehet kultúrája: A viselkedésnek, az állattartásnak, a nevelésnek, az írásnak, az olvasásnak, a vitának, a szexnek az evésnek az ivásnak stb. stb. Ezért ebben a topikban semmi nem off. Írhatsz bármiről, az sem baj, ha nem mindig kulturáltan.?;)) Reményeim szerint kialakul majd párbeszéd, vita, de szívesen látom a magányos farkasokat is.
Tegnap, a Tánc Világnapján a Győri Balett "Romance" című, Kodály népzenei ihletésű műveire készült, káprázatos koreográfiájat néztem meg, a táncosok fantasztikus előadásában.
Mondanom sem kell, óriási sikerük volt, szerintem már ők se számolták, hányszor kellett a végén a szűnni nem akaró vastapsra meghajolniuk.
Csodálatos élmény volt. Hihetetlen a tánctudásuk, a tűpontos egyszerre mozgásuk, és egyáltalán, hogy mire képesek.
Maximálisan méltó örökösei Markó Iván hajdani legendás első csapatának. Ha még élne, nagyon büszke lenne rájuk.
Konkrétan a mindenáron bűnöst találni akaró, vagy annak hiányában kreáló rendőrség ,és a bárkit válogatott rágalmakkal sárba tiporni kész, botrányokat gyártó és abból élő "sajtómunkások" hadjáratáról szól egy normális életet élő, dolgozó elvált, de ehhez kipécézett célpont asszony ellen. Aki egy darabig állja a bemocskolását, majd besokallva eljut arra a pontra, hogy lenövi a rágalomhadjárat újságcikkeit író figurát.
Mindez Németországban történt, de a végkifejlet kivételével a mai Magyarországon is sok tekintetben abszolút bevett módszer - nem csak cikkek, de még óriásplakátok formájában is! :-((
Hatalmas vastaps köszöntötte az összes szereplőt az előadás végén.
Vajon hány emberben indukált ugyanolyan gondolatokat az előadás, mint bennem???
Ehelyett mostanság már hangszórós autókkal járják az utcákat, pl. mikor valami látványosság érkezett a környékre, vagy ha az önkormányzat szervez valami banzájt, amire mozgósítani akarják a lakosságot.
Ami a kommunikációs eszközt illeti, én egyszer-kétszer még hallottam a kisbírót dobolni, és minden utcasarkon elmondani a közlendőjét. Ez volt ám az interaktív kommunikáció!
Ezekről még nem is hallottam, csoda, mik voltak hajdan valamiféle kommunikációs eszközként.
Ami Márait illeti, csak A gyertyák csonkig égnek -et próbáltam a tévében 2x is megnézni, de sose bírtam ki végig. Nem A világom. A kutya téma keltette fel az érdeklődésemet.
Még nem döntöttem el, de lehet, hogy elmegyek rá. Persze lehet, hogy abban is csalódni fogok.
Viszont Csányi Vilmos könyveit falom és imádom, szenzációs megállapítasai és stílusa van.
Csütörtökön végighallgattam egy előadást, amiben többek között a lubokról esett szó. Nem írtam el semmit, a lubok az orosz kultúra máig ható része. Nem könnyű elmondani, mi is ez, de talán úgy ismertetném, hogy egylapos nyomtatvány. Még akkor is, ha eleinte kézzel festték, Afféle szentkép volt, középen az éppen ábrázolt szenttel, a kép körül az illető életének nevezet4ewsebb epizódjai. Szöveg nem nagyon volt rajta, hiszen a legtöbb ember nem tudott írni-olvasni. No meg ez a kép viszonylag drága volt, Aztán viszont jött a nyomda, és ez valami enyhített a helyzeten. A XIX. században már csak fél kopejkába került, ezt meg lehetett venni. Igen, fekete-fehérben nyomták, de vagy ezer asszony kézzel színezte ki. Aztán felfedezték a napóleoni háborúk alatt felfedezték a nagy lehetőséget, és a képeken látható volt, ahogy Együgyű Ivanuska elbánik a galád franciákkal. Jóval később meg a gaz németekkel. ezeken mindig csak pár kép volt, és rövidke szöveg, ezt vagy az eladó, vagy a pópa, esetleg a komisszár olvasta fel.
Csodálkoztam, mert kiderült, hogy Majakovszkij plakátokat is rajzolt, nagy kartonlapokra, mert papír alig-alig volt, Ezeket is kifüggesztették a házak oldalára, még a frontra is kiküldték. Festék se nagyon volt, ezért általában vörössel, feketével dolgoztak, no meg a papír alapszínével. Ezek jó részét is kézzel festették.
1988-ban vagy akörül volt Pesten egy lubok kiállítás, teljes érdektelenség kísérte, Ha ma lenne, elmennék megnézni!
Töredelmesen bevallom, nem rajongok Máraiért. Elolvastam az Egy polgár vallomásait, és utána megállapítottam magamban, hogy Márai az ÉN-en kívül nem nagyon ismer más személyes névmást. Persze könnyen lehet, hogy elfogult vagyok.
Persze ott van a Gyertyák csonkig égnek, azt meg roppantmód feudálisnak érzem. Éppen csak toronyba nem záratja hűtlen feleségét férjuram.
Az Eszter elég jó, ezt elismerem. Persze ettől a kutyatörténetei még csodásak lehetnek.
Hirtling István színművész és Mészáros Tibor irodalomtörténész, Márai-kutató estjein nem pusztán részletek hangzanak el a Márai életműből, hanem különleges és alig ismert információkat tudhat meg a közönség az örökérvényű szerzőről.
Megmutatom az én szívem csücske puliját: ő Bea egyik terápiás segítő kutyusa - azaz csak volt, mert 12 évesen Bea nyugdíjazta őt. Azóta Bea édesanyjánál él, aki szintén nagyon szereti Vikkát. De bátran állíthatom, nálam nem jobban, mert a hetenként 1 alkalmat együtt töltött évek alatt ezzel a tüneményes pulival olyan szeretetteljes, bensőséges kapcsolatunk alakult ki, hogy pontosan ráéreztem minden szituációban, mi zajlott le a kis lelkében: mikor volt szomorú, mi esett rosszul neki Beától - olyankor azonnal én vigasztaltam és nyugtattam meg -, mikor minek örült nagyon, mikor vágyott simogatásra, becézgetésre. A csoporttársak szerint Vikka és köztem egy sajátos áramkör működött, én meg szinte kutyasuttogóként funkcionáltam vele.
Ezek után Bea és a csoporttársak is meghatódva hallgatták, hogy Vikka 12. születésnapjára és egyben nyugdíjba menetele alkalmából egy hosszú saját versben köszöntem el tőle, és köszöntem meg neki azt a sok-sok örömteli órát, amikor együtt játszhattunk, meg amilyen otthonosan helyezkedett el mindig az ölemben! Bea többi kutyája nem tágított a gazdi közeléből, Vikkát nyugodtan az ölemben hagyhatta, amíg neki az irodában különböző ügyeket kellett intéznie. Olyan szimbiózis volt közöttünk, amin Bea se győzött csodálkozni, és amilyen rajta kívül Csibésszel, az én hajdani kutyámmal alakult ki.
Itt épp a vállamra hajtva a fejét bújik hozzám - itt pedig Beára figyel:
Kétszer is összeakadtam velük, örültem nekik. Egy harmadik pulival is találkoztam, másig gazdi sétáltatta. Ez fekete volt, és őt elnézve rögtön megértettem, miért volt gyakori név a Gurujj a puliknál.
Mindig érdekes az ilyen kulisszatitkokról hallani! Remélem, a következő alkalom sem lesz rosszabb, sőt, jobb. Mindig van olyan beszélnivaló a színházról, színpadról, szereplőkről, amiről sokat lehet mondani. Ami azt illeti, talán egy alkalommal sort lehet keríteni a nézők fajtáiról is.
Én ma a Vígszínház meghirdetett programján vettem részt. A régi nevét megtartották: Vígkorúak klubja, de ezen kívül ég és föld volt a régi és a mostani rendezvény. Mindenben.
Elég ambivalens érzésekkel jöttem el, ami cca 50 %-ban rajtam is múlott. De erről később.
Kezdem azzal, ami a tartalmat és a kivitelezést illeti, összehasonlítva a Covid előtti évek azonos című programjával.
Hajdan a színház alagsori büféjében, azaz székek-asztalok mellett, ásványvíz odakészítve mindenki számára, az alkalmi pódiumon pedig a színház művészei, írói, rendezői - 2-3 fő alkalmanként -, akik a futó és bemutatásra váró előadásokról beszéltek, lehetett őket kérdezni, fotózni, autogramot kérni tőlük. Mindez ingyenes tagsági igazolvány birtokában, melyre egyébként 50 %-os kedvezménnyel lehetett a nyilvános főpróbákra jegyet vásárolni. Ez még Eszenyi Enikő igazgatása idején történt.
Ez most alkalmanként 2.900.- Ft-os jegy ellenében, az épület IV. emeletén levő Házi színpadon zajlott: székek körbe rakva, ezeken ülve hallgattuk a színház 3 prominens funkcióját betöltő dolgozóját: az igazgató titkárnőjét, a művészeti titkárt és a sminkmester hölgyet, akik a munkájukról beszéltek, személyes élményekkel, sztorikkal tarkítva, lehetett kérdezni is tőlük bármi szakmájukba vágó témában.
Az igazgató titkárnője főleg arról beszélt, mennyire bizalmi funkció az övé, mi mindent, a legapróbb részletekig tudnia kell nem csak a művészekről, de a műszakiakról is, mert ha bármi hirtelen döntést kell hozniuk: betegség vagy egyéb okból, tudnia kell, kit hol ér el, ki mozgósítható, kinek van éppen családi vagy egyéb fontos programon stb., stb.
Mindezen információk kifelé szigorúan bizalmasak, azaz csak az igazgatóval és a művészeti titkár kolléganőjével egyeztethet ezekről.
Az ő feladata és felelőssége, hogy rendben menjenek le az előadások mind a 3 játszó helyszínükön. Ha pedig valami okból kénytelenek lemondani az előadást úgy, hogy már benn ül a közönség, sőt, esetleg az I. felvonás már le is ment, de a főszereplőnek elmegy a hangja, rosszul lesz, akkor túl azon, hogy azonnal hívja hozzá az orvost - vannak mindig ügyeletben saját orvosaik -, de neki kell kimenni a függöny elé, bejelenteni a sajnálatos eseményt.
Konkrét példát is mesélt: A nagy Gatsby egyik előadásán a címszereplő az I. felvonás után nem tudta folytatni - és bár utána elég nagy átszervezésre volt szükség a meghirdetett műsorrendhez képest, de az igazgató, Rudolf Péter mégis úgy döntött, hogy egy másik időpontra, a teljes előadásra érvényesítik az aznapi nézők jegyét. (Miközben, ha az I. felvonás lement, hivatalosan megtartottnak minősül egy előadás.) De a Vígszínház renoméjához ezt így tartotta méltónak.
A művészeti titkár elmesélte, mi minden nyugszik az ő vállán: ő állítja össze a következő havi műsorrendet, amely során figyelnie kell a darabok szereposztására, az ütközések elkerülésére, arra, hogy ki hány előadásban játszik nem csak 1 hónap vagy 1 hét alatt, de akár 1 napon is - épp a 3 játszó helyszín és a délelőtti, délutáni, esti előadásokat is figyelembe véve. Külön műfaj a beugrások megoldása adódó vészhelyzetek esetén: ott még arra is tekintettel kell lennie, hogy pl. kosztümös darab esetén azonos alkatú legyen a beugró, azaz a jelmez, a paróka stb. jó legyen rá!
Neki is abszolút képben kell lennie minden kollégája egészségi állapotáról, halaszthatatlan egyéb kötelezettségeikről (akár egy esküvő vagy temetés), a szabadúszó és a vendég művészek egyeztetését illetően, mert ezek más helyzetek, mint a társulati tagok esetében, akiknek bármikor rendelkezésre kell tudniuk állni - kivéve, ha a színház hivatalosan kiadta őket pl. filmforgatásra vagy más színház részére 1-1 szerepre.
Szünet után következett a sminkmester, aki többek között elmondta, hogy ő nem Mo.-on tanulta a mesterséget, így pl. parókakészítés terén a magyar filmgyártás oroszlánrészéhez őt hívják: a Kincsem, a Semmelweis, a Petőfi filmek összes parókáját, szakállát, bajuszát ő készítette. Plusz elmondta, hogy ezekhez az alapanyagok ára az egekben van ma már, de ha a darab, a rendező úgy kívánja, csak kénytelenek megpróbálni előteremteni rá a pénzt.
Érdekesek voltak tehát a témák, szimpatikus a 3 előadó - de ami az én problémám volt, hogy ez a körben ülés elég rossz akusztikai körülményt eredményezett, hiszen aki beszélt, hol ide, hol oda fordult közben, ugyancsak az egyik széken ülve, ettől hallani, érteni kevésbé, ill. elég rosszul lehetett, jobban inkább kikövetkeztetni tudtam, mit is mondtak. Mindezt normál beszédhangon, mintha egy lakás szobájában beszélgetnének. De hát tőlük úgymond színpadi beszéd szintű artikulációt és hangerőt nem is lehet elvárni, az eléggé világos.
Ebben nyilván szerepet játszott, hol ültem, de szerintem az is, hogy azzal kellett szembesülnöm, hogy a hallásom nem 100 %-os. Ez a felismerés részemről követel meg továbblépést a témában. Méghozzá mielőbb. Sajnos ez van.
Végezetül az egészhez még annyit, hogy a szünetben beszélgettem a 2 mostani szervező hölgy egyikével, aki elmesélte, hogy amikor felmerült ennek a programnak az újjáélesztése, megkereste a korábbi szervezőjét - aki egy fiatal színésznő volt -, aki azt mondta, ez anno az ő ötlete, az ő szellemi gyermeke volt. Most kezdjék új alapokon, új lappal! Megértem Gilicze Mártit - tényleg ő volt a lelke a régi változatnak, én is fájlalom, hogy ő már azóta nincs is a színháznál. Csuda lelkes, klassz személyiség volt, abszolút szívügyének tartotta ezt a sorozatot minden téren.
A következő időpont május 13. Kérdeztem, akkor mi lesz a program. "Még titok!" - volt a válaszuk. Szerintem még ők se tudják. Én viszont addig nem veszek újabb jegyet, amíg ez nem derül ki.
Jut eszembe: a szentendrei bolhapiac alighanem kutyabarát hely volt, mert elég sokat láttam az ebekből. Azon nagyot mosolyogtam, hogy egy férfi két pulikutyát sétáltatott, ezek egyike fehér, a másika fekete volt,
Szívesen járok mindenféle bolhapiacra, szeretem a hangulatát. Árusítani sosem akartam, bár néhány retró holmim lenne, de azért nem fogok fél napot ott ácsorogni, díjat fizetni, cipelni. Bár néhány ceruzahegyező, esetleg kártyanaptár nem különösebben nehéz vagy idétlen.
Ami a rézedényt illeti, van egy rézmozsaram, de már csak szép emlék, nem használom. Ebben persze nem lehet főzni.
Tatay Sándor egyik önéletrajzi regényében olvastam, hogy az ő háztartásukban sok ilyen volt, üst, serpenyő, fazék. lábos, Azt viszont nem tudom, hogy ezek sárga vagy vörösrézből voltak. A legnagyobbat szilvalekvár főzésére használták. Semmi nem ragadt oda, ha ebben főztek. Volt rá egy versike is:
Fekete-fényes, förtelmes,
Gyere elő most, köllesz!
Aztán az első világháborúban ezeket, no meg a harangokat is „behívták katonának”, és beolvasztották. Miután Tataqy apja evangélikus lelkipásztor volt, nem akart rossz példát mutatni a híveknek.
Az jó és fontos, hogy némi dilemma után közös nevezőre jutsz magaddal, és szent a béke! :-))
Nagyon rég voltam legutóbb Szentendrén, akkor egy kedves barátomat vittem el a Kovács Margit múzeumba, aztán a Duna-parton sétáltunk, kellemes tavaszi napsütésben. Arra emlékszem, hogy kellemes napként értékelte ő is.
Előtte többször is, kisebb, 3-4 fős társasággal, de ilyen vásárral nem találkoztunk, pedig sok mindenre lehet ilyenkor rácsodálkozni valóban.
Rézedényem még sose volt.
Neked igen?
Abban mit szoktak főzni?
Nálunk nemrég a kerületi piac előtt hirdettek meg alkalmi bolhapiacot egyik szombat délelőttre - árulni is lehetett jelentkezni, volt valamennyi ára 1 nm asztalterületnek. De végül se körülnézni, se árulni nem mentem el, holott lett volna miktől megpróbálni megszabadulni.
Vasárnap délelőtt rászántam magam egy régóta tervezett programra, és meglátogattam a szentendrei kirakodóvásárt. Azért kellett hozzá némi leszántság, mert számomra az oda-vissza út négy óra.
Megérkezve elindultam a vásár helye felé, nagyjából sejtettem, hol is van, és igazam lett. Egy darabig ballagtam, nem láttam semmit, és kezdtem bosszankodni. Aztán gondolatban jól letoltam magam: Itt vagy egy szép, romantikus kisvárosban, virágzó gesztenyefák alatt sétálsz, csodás idő van, te pedig nyafogsz?! Rögtön rájöttem, hogy igazam van, és picivel később arra is, hogy elsiettem a véleményemet. Igenis volt vásár, nem is akármilyen! Igaz, a népművészet és iparosok kifejezés kissé pontatlan, de annyi érdekesség volt, hogy alig győzöm felsorolni.
Az első, amire felfigyeltem, egy csomó vörösréz főzőedény volt, akkorák, hogy abban egy lakodalomra való ételt el lehetett volna készíteni. Vonatkozik ez a kuglófformákra is, az itt készült süti is elég lett volna egy 15 fős családnak. És nem egy volt belőle. Igaz, aprócska. egymásba illő nyeles lábosokat is láttam, az már egy-két személyes alkalmatosság volt. Sok-sok kép, nem valami műremek, de egyik-másiknak jó volt a kerete. Olyan vasalót láttam, aminek csak a talpa volt fém, a többi része kerámia, a fogója fából készült, és igen, ez már villanyvasaló volt. Mellette viszont volt néhány szenes vasaló is.
Láttam még ruhákat, gyerekjátékokat, legót. Ez utóbbinál, az egyik vásárló felpanaszolta, hogy azt, amivel gyerekkorában játszott, már elajándékozták, pedig most elővenné! Az árusok siettek megnyugtatni, hogy ez a legtöbb családban így van.
Volt egy táskaírógép, úgy tippeltem, a harmincas évekből. Mellette egy Braille-írógép, német vagy angol billentyűzettel, mert ékezetes betűk nem szerepeltek rajta, viszont a Braille abc igen. Rengeteg nipp, jelentős részük eléggé giccses, de ez nem túl meglepő. Igaz, bögrék, tányérok, kések-kanalak-villák is. A kések alatt mind a svájci bicskákat, mind az evőkéseket értem. Régi fényképezőgépek, ékszerek, dobozkák, és – ahogy mondani szokás – még sok minden más. Például egy olyan meggymagozó, amit elég nehezen ismertem fel, mert ügyesen kiképzett nyél volt rajta, az ujjaknak is hely volt kialakítva. Borotvák, némelyik tokkal, jobb esetben fenőszíjjal. Nem, villanyborotva nem volt, nekem nem is hiányzott. Viszont spirituszlángon melegíthető hajsütővas igen. Akadtak szörpök és lekvárok is, bár csak egy helyen. Miután pénteken is sok ilyet láttam, ez egyszer nem volt nehéz ellenállnom. Néhány cipő, nem túl bizalomgerjesztőek. Sebaj, nem kellett megvenni!
Hangulatos környezet, amit az itteni látogatás után igyekeztem kiélvezni. Sétálgattam, eljutottam a Fő térig, ott mindig akad látnivaló. Ezt nem csak én gondoltam így, jó néhány emberrel találkoztam sok csoporttal is, alig-alig lehetett elférni tőlük. Az időre nem panaszkodhatom, ideális volt a sétára, városnézésre, kirándulásra. Örülök, hogy éltem az alkalommal! Igaz, szerettem volna megnézni egy-két múzeumot, csak kissé már elfáradtam, és tudtam, hogy hazáig még hosszú az út. Kellemes nap volt, szívesen emlékszem rá!
Ez megint egy nagyon érdekes, látványos programod volt.
Én egy ilyen kiállításon csak a "szép az, ami érdek nélkül tetszik" jegyében sétálgatnék, mert szoktam mondani, hogy az egyetlen gondozandó földterület számomra a szüleim sírja.
Sok sikert a vásárolt növényekhez - majd számolj be, lécci, melyik mit produkált, általad elültetve.
